Izmitből június 27, reggel 9:00-kor indultunk el.
Másnap Batakban aludtunk, Bulgáriában. Gyönyörű, fenyvesekkel borított hegyekkel körülvett tó partján szálloda. Nagyon szép hely, mint egy kis Svájc.
Aztán Magyarország, június 28, este 7 körül.
Hogy mi változott? Semmi! Senki! Mintha csak el sem mentem volna.
Egyedül az volt szokatlan, hogy Ercsiben nagyon kevesen vannak. Fél éven keresztül mindenhol nagyon sokan voltak....tömve. Itt nem.
A családomban, barátaim közt senki nem változott....minden ugyanott folytatódott, ahol februárban hagytam...a fonalat felvettem!
És mielőtt még egy percre is leültem volna otthon, a táncosokkal elindultunk Szlovákiába.
Úticél a Magas-Tátra-beli Vychodna, ami Európa legöregebb és legpatinásabb folklórfesztiváljának ad otthont. Több mint ötven éve rendezik meg.
Egy csodás hegyi faluban, Liptovsky Ján-ban laktunk.
A fesztivál a kicsivel nagyobb Vychodna faluban volt. Hatalmas színpadot építettek, mögöttünk egy komplett faház-rendszerrel háttérnek.
Több mint ötezer ember fér el a nézőtéren, csakhogy az idő pocsék volt. Szakadt az eső, és olyan hideg volt, hogy a kimondottan Felső-Magyarországi hegyközi viselet alá is pólókat és melegítőgatyát vettünk fel. Majd meg fagytunk.
A plusz öltözet mellett segítségünkre volt (szigorúan a fellépés után) még az egy euróba kerülő kupica mézpálinka, és a szlovák barátság.
Mivelhogy abban is volt részünk. Hiszen Eszternek, a fantasztikus tolmács-anyukánknak (aki a felvidéki Zselízből származik és az egyik táncos-barátunk anyukája) tanácsára nem hallgatva Józsika barátommal elindultunk felfedezni a fesztivált. A Lángose (!!) és Kürtőskalács árus strandok után egy nagy tisztáson körben asztalok, azoknál rögtönzött zenekarok és éneklő szlovákok. Mi is odamentünk haverkodni, és annak ellenére, hogy a melegítőnkről lesütött, hogy magyarok vagyunk, a verekedés helyett együtt táncolások és kínálgatások kerekedtek különféle szlovák pálinkákból. Plusz táncoltam a magyar táncházban egy lánnyal, aki a nagy szlovák Lucnica csoportból származik. Először persze nem mert táncolni, mert mondta, hogy úgysem tud rá, majd közöltem vele, hogy ez magyarbődi csárdás, Kassa mellől. Meglepődött. Tudott rá táncolni. Jé!
Tanítottunk a sátorban szilágysági és györgyfalvi táncokat is, nagy sikerrel.
Aztán megtörtént a csoda.
Esti gálaműsor. Az első sorban a népviseletben fagyoskodó Gasparovics köztársasági elnök úr csápolt. Az együttesünk igazgatója, és mindannyiunk apukája szlovákul köszönti a nézőket. Teszem hozzá, állami tévé, élő egyenes adás. Eszter közölte velünk, ha ő most magyarul beszélne, bírságot fizetne. Ennyi.
Aztán felálltunk mi, fiúk a györgyfalvi legényeshez. Majd mielőtt még megmozdultunk volna, kitört a tapsvihar. Mikor elkezdtük a táncot, tovább folytatódott. Minden szólórészt újabb taps követett.
Szóval ennyi a politikai harcról. A vychodnai fesztiválon nem volt. Mi aztán szlovákul énekeltünk, persze óriási magyar zászló előtt. De ez ott nem volt furcsa, vagy meghökkentő. És ez így is volt jó.
Nagy megtiszteltetés volt ott lenni. Látszott a patina, az érdeklődés. Látszott a régi kultúra. Ami lehet, hogy hasonlít a magyarra, meg a lengyelre, de látszott, hogy szlovák. És ott volt a rengeteg szlovák ember, aki spontán leállt énekelni kis csoportban, aki felvette a kalapját az óriási darutollal és aki szakadó esőben esernyőt a feje fölé tartva végigcsápolta a magyar műsort is.
És volt egy gorál zenekar, akik mezőségit játszottak nekünk az öltözőben.
A mi zenekarunk is játszott együtt a buliban szlovák zenészekkel nagyecsedi és mezőségi táncokat.
Nem semmi vendéglátás.
Jó volt ott lenni. Kristálytiszta táj, csörgedező patakok, méltóságos hegyek ködöt döfve, Liptovsky Mikulás, egyeurós mézpálinka, finom ételek, kedves vendéglátók, fosatós forrásvíz, népi építészet, Vychodná.
És persze a barátaim, a forrásosok, akikkel olyan volt együtt lenni, mintha nem is lettem volna távol tőlük fél évre. Nem mondanám, hogy visszafogadtak, mert nem is volt szükség rá: el sem engedtek. Csak abból vettem észre, hogy kihagytam fél évet, hogy nehezebben kapkodtam a levegőt...
2011. július 5., kedd
Oszmánok
Nos, hazajöttem Törökországból.
Ennyi.
Lehetetlenség most leírni, hogy ez milyen. Hiány. Más. Új élet. Vagyis a régi.
Nehéz bölcs összegzést írni, lehet, hogy most sikerülni fog, lehet hogy nem, de majd egyszer elmesélem.
Plusz elmesélem majd milyen volt Grúziában, mert még arra sem vettem a bátorságom.
Egyszer majd szavakba öntöm, vagyis pontosan szólva két hét múlva szavakba fogom önteni.
Az július 19. Este 0:39-kor. Ez lesz a határidő magam számára.
Bevallom, rég nem írtam. De mivel a blog az élet tükre, ezért így a legjobb....az jellemzi az utolsó időszakomat Törökországban, hogy nem volt időm írni. Törökország beszippantott.
Oszmán lettem.
Ennek az a története, hogy ültünk a barátainkkal a Nagy Bazár mellett, mikor is a pincér kérdezte tőlem, mint egyetlen magas, kék szemű, szőkést, hogy honnan jöttem. Mondom Mádzsárisztán. És a szokásos hun-Attila elmélet helyett egyszerűen, ám szép Kelet-Fekete-tengeri kiejtéssel (az akcentusáról rátaláltam, hogy honnan származik, amivel nagy tiszteletet kaptam utána tőle, hisz két török közt a legelső kérdés, hogy honnan származol, és még egy ötgenerációs isztambuli is büszke, ha az üknagyapja üknagyapja Sivasból jött), szóval bayburti kiejtéssel (cs helyett c, dzs helyett dz-t mond) közölte velem, hogy mi mind oszmánok vagyunk. A palesztinokkal meg a törökökkel együtt jöttünk Ázsiából, majd a Fekete-tenger partján elágaztunk, és mi a nyugatra tolt keresztény testvérei vagyunk. De oszmánok.
Azóta ez a fedőnevünk a haverjaimmal. Mindenki oszmán.
Azért elmondom, hogy az utolsó hetem milyen volt. Felejthetetlen.
Egy családot kaptam ajándékba. Három oszmán testvért.
Ugyanis átköltöztem a legjobb barátom, Tolga lakásába, otthagytam a régit. Rengeteg cuccunkat Kasiával átpakoltuk, a kulcsot odaadtam Pattynek,elbúcsúztam tőle, becsuktam az ajtót. Vagyis elköltöztem. Ez rossz volt, de aztán a következő héten új otthonra találtam.
Ugyanis megkezdődött a kommunista életünk.
A három jó barát, Tolga, Dilara és Tugba összeköltöztek, és makettet gyártottak Tugba számára. Együtt ettünk, vízipipáztunk, dolgoztunk, segítettünk Tugbának befejezni a projektjét, ami a lehetetlenséggel volt határos. De megcsináltuk. Együtt adtuk le, ünnepeltünk. Majd jött az én tervbeadásom.
A zsűri pillanatát mesélném el.
Összeült a zsűribizottság. A fél suli ott volt nézőnek. Én jöttem. A projektorban elindult a féléves tervem prezentációja. Én egy törökországos pólóban álltam középen, előttem a két makettem, amit közösen csináltunk. Mellettem a három barátom ragasztgatja a falra a tervlapjaimat. Én középen állok.
Előttem a tanári bizottság (aki egyébként jönni fog Magyarországra, mert mondta nekem Murat Hodzsa, hogy Párizs unalmas, ezért Pestre akar jönni, majd vezessem őt körbe) megjegyzi: tökéletes építész. Minden van. Póló a zsűri lekenyerezésére, makett és kollégák.
Hát igen, azok voltak. Kollégák, barátok, testvérek, akikkel együtt kirándultunk az isztambul melletti szigetekre. Ahol nincs autó, csak szamár, bicikli, meg gyalogos.
Érdekes emberekkel ismerkedtem meg az utolsó hetemben: Blert, a koszovói srác, aki Pristinából származik. Az albán raki pont olyan, mint a magyar pálinka.
És megismerkedtem egy szudáni lánnyal, aki magyarul köszöntött, mert a nagynénje magyar, és ő is sokat járt Magyarországon. Van ilyen
Vele az utolsó estémen ismerkedtem meg, amikor is Tolgával és Tugbával együtt kávéztunk pár új AIESEC-es külföldivel. A világ minden tájáról érkeztek HOZZÁNK. Én mint tiszteletbeli török, bemutattam nekik a VÁROSUNKAT. Jósoltam nekik a kávéból. És jó volt látni azt az érdeklődést, amivel a friss szemükkel néztek az OTTHONOMRA. A két török barátommal pedig törökül beszélgetve mentünk utána HAZA. Előtte még beültünk egy bárba, ahol kisvártatva minden régi barátom megjelent, hogy elbúcsúztassanak. Ekkor esett le először, hogy el fogok innen menni.
De azért érdekes volt el a búcsú. Nagyon közel van Magyarország, szóval azzal a biztos tudattal váltunk el, hogy most kis időre elmegyek, de bármikor vissza tudok ide jönni. Így nem is volt olyan rossz.
Így váltam el másnap a legjobb barátaimtól is. Sírva integettek utánam.
De.......ugrok......
Ma elkezdtem intézni a bevándorlási hivatalnál a két barátom meghívólevelét, mivel augusztus végén jönnek hozzám kirándulni. Úgyhogy az oszmán élet tovább folytatódik. Nem is írok nagy és bölcs zárszót. Minek....rengeteget tanultam, amit mérni lehet....műemlékfelmérést, török nyelvet, tervezést, köztársaság kori építészetet, bizánci építészetet, magasépítéstant, barátságokat, nyugodtságot, teázást, cigköfteevést, kirándulást, egyedüli életet, közösségi életet, énekelni, táncolni, tavlát játszani, stoppolni, alkudozni, szórakozni...... de ezek mind belém épültek, a fülembe másztak észrevétlenül. A természetem részei lettek, és épp ezért nem lehet tételesen felsorolni, mivel rólam leválaszthatatlanok. Élményekhez, emberekhez köthetők, így olyan természetességgel olvadtak belém, hogy hirtelen nem is tudom őket elkülönülten, szeparáltam kezelni. Benne van a tekintetemben, a mozdulataimban, a cselekvésemben, a korábbi írásaimban, a későbbi viselkedésemben. Vagyis hozzám tartozik, élménnyé váltak. Az életem részévé. A legszebbeké.
De amint az előbb írtam, ez nem fejeződik be. a Két eddig majdnem hermetikusan elválasztott élet majd kezd összekeveredni. Eddig is voltam már Anyával, Apával, Mamával meg Sebivel és Dórival együtt Isztambulban és Izmitben. Augusztusban jön Tolga, Tugba, Dilara....
Így az élet megy tovább, és ezért hazajövetelem után a blogot sem hagyom abba.
Úgyhogy hamarosan át is keresztelem a blogot.....és elsőképp elmesélem hol jártam két nappal a hazaérkezésem után.
Ennyi.
Lehetetlenség most leírni, hogy ez milyen. Hiány. Más. Új élet. Vagyis a régi.
Nehéz bölcs összegzést írni, lehet, hogy most sikerülni fog, lehet hogy nem, de majd egyszer elmesélem.
Plusz elmesélem majd milyen volt Grúziában, mert még arra sem vettem a bátorságom.
Egyszer majd szavakba öntöm, vagyis pontosan szólva két hét múlva szavakba fogom önteni.
Az július 19. Este 0:39-kor. Ez lesz a határidő magam számára.
Bevallom, rég nem írtam. De mivel a blog az élet tükre, ezért így a legjobb....az jellemzi az utolsó időszakomat Törökországban, hogy nem volt időm írni. Törökország beszippantott.
Oszmán lettem.
Ennek az a története, hogy ültünk a barátainkkal a Nagy Bazár mellett, mikor is a pincér kérdezte tőlem, mint egyetlen magas, kék szemű, szőkést, hogy honnan jöttem. Mondom Mádzsárisztán. És a szokásos hun-Attila elmélet helyett egyszerűen, ám szép Kelet-Fekete-tengeri kiejtéssel (az akcentusáról rátaláltam, hogy honnan származik, amivel nagy tiszteletet kaptam utána tőle, hisz két török közt a legelső kérdés, hogy honnan származol, és még egy ötgenerációs isztambuli is büszke, ha az üknagyapja üknagyapja Sivasból jött), szóval bayburti kiejtéssel (cs helyett c, dzs helyett dz-t mond) közölte velem, hogy mi mind oszmánok vagyunk. A palesztinokkal meg a törökökkel együtt jöttünk Ázsiából, majd a Fekete-tenger partján elágaztunk, és mi a nyugatra tolt keresztény testvérei vagyunk. De oszmánok.
Azóta ez a fedőnevünk a haverjaimmal. Mindenki oszmán.
Azért elmondom, hogy az utolsó hetem milyen volt. Felejthetetlen.
Egy családot kaptam ajándékba. Három oszmán testvért.
Ugyanis átköltöztem a legjobb barátom, Tolga lakásába, otthagytam a régit. Rengeteg cuccunkat Kasiával átpakoltuk, a kulcsot odaadtam Pattynek,elbúcsúztam tőle, becsuktam az ajtót. Vagyis elköltöztem. Ez rossz volt, de aztán a következő héten új otthonra találtam.
Ugyanis megkezdődött a kommunista életünk.
A három jó barát, Tolga, Dilara és Tugba összeköltöztek, és makettet gyártottak Tugba számára. Együtt ettünk, vízipipáztunk, dolgoztunk, segítettünk Tugbának befejezni a projektjét, ami a lehetetlenséggel volt határos. De megcsináltuk. Együtt adtuk le, ünnepeltünk. Majd jött az én tervbeadásom.
A zsűri pillanatát mesélném el.
Összeült a zsűribizottság. A fél suli ott volt nézőnek. Én jöttem. A projektorban elindult a féléves tervem prezentációja. Én egy törökországos pólóban álltam középen, előttem a két makettem, amit közösen csináltunk. Mellettem a három barátom ragasztgatja a falra a tervlapjaimat. Én középen állok.
Előttem a tanári bizottság (aki egyébként jönni fog Magyarországra, mert mondta nekem Murat Hodzsa, hogy Párizs unalmas, ezért Pestre akar jönni, majd vezessem őt körbe) megjegyzi: tökéletes építész. Minden van. Póló a zsűri lekenyerezésére, makett és kollégák.
Hát igen, azok voltak. Kollégák, barátok, testvérek, akikkel együtt kirándultunk az isztambul melletti szigetekre. Ahol nincs autó, csak szamár, bicikli, meg gyalogos.
Érdekes emberekkel ismerkedtem meg az utolsó hetemben: Blert, a koszovói srác, aki Pristinából származik. Az albán raki pont olyan, mint a magyar pálinka.
És megismerkedtem egy szudáni lánnyal, aki magyarul köszöntött, mert a nagynénje magyar, és ő is sokat járt Magyarországon. Van ilyen
Vele az utolsó estémen ismerkedtem meg, amikor is Tolgával és Tugbával együtt kávéztunk pár új AIESEC-es külföldivel. A világ minden tájáról érkeztek HOZZÁNK. Én mint tiszteletbeli török, bemutattam nekik a VÁROSUNKAT. Jósoltam nekik a kávéból. És jó volt látni azt az érdeklődést, amivel a friss szemükkel néztek az OTTHONOMRA. A két török barátommal pedig törökül beszélgetve mentünk utána HAZA. Előtte még beültünk egy bárba, ahol kisvártatva minden régi barátom megjelent, hogy elbúcsúztassanak. Ekkor esett le először, hogy el fogok innen menni.
De azért érdekes volt el a búcsú. Nagyon közel van Magyarország, szóval azzal a biztos tudattal váltunk el, hogy most kis időre elmegyek, de bármikor vissza tudok ide jönni. Így nem is volt olyan rossz.
Így váltam el másnap a legjobb barátaimtól is. Sírva integettek utánam.
De.......ugrok......
Ma elkezdtem intézni a bevándorlási hivatalnál a két barátom meghívólevelét, mivel augusztus végén jönnek hozzám kirándulni. Úgyhogy az oszmán élet tovább folytatódik. Nem is írok nagy és bölcs zárszót. Minek....rengeteget tanultam, amit mérni lehet....műemlékfelmérést, török nyelvet, tervezést, köztársaság kori építészetet, bizánci építészetet, magasépítéstant, barátságokat, nyugodtságot, teázást, cigköfteevést, kirándulást, egyedüli életet, közösségi életet, énekelni, táncolni, tavlát játszani, stoppolni, alkudozni, szórakozni...... de ezek mind belém épültek, a fülembe másztak észrevétlenül. A természetem részei lettek, és épp ezért nem lehet tételesen felsorolni, mivel rólam leválaszthatatlanok. Élményekhez, emberekhez köthetők, így olyan természetességgel olvadtak belém, hogy hirtelen nem is tudom őket elkülönülten, szeparáltam kezelni. Benne van a tekintetemben, a mozdulataimban, a cselekvésemben, a korábbi írásaimban, a későbbi viselkedésemben. Vagyis hozzám tartozik, élménnyé váltak. Az életem részévé. A legszebbeké.
De amint az előbb írtam, ez nem fejeződik be. a Két eddig majdnem hermetikusan elválasztott élet majd kezd összekeveredni. Eddig is voltam már Anyával, Apával, Mamával meg Sebivel és Dórival együtt Isztambulban és Izmitben. Augusztusban jön Tolga, Tugba, Dilara....
Így az élet megy tovább, és ezért hazajövetelem után a blogot sem hagyom abba.
Úgyhogy hamarosan át is keresztelem a blogot.....és elsőképp elmesélem hol jártam két nappal a hazaérkezésem után.
2011. június 6., hétfő
Polonezköy
Elárulom, hol jártam ma: Polonezköyben.
Érdekes szó: Polonez, mint lengyel, köy mint falu (törökül).
Polonezköy Isztambul egy városrésze, Beykoztól nem messze, az ázsiai oldalon, északon. Beykozban voltunk 6 éve a Forrással gyerekfesztiválon. Most Polonezköyben Csersznye fesztivál volt.
Úgy képzeljétek el, hogy hegyek és dombok közt, fenyőerdőben, egy mini Zakopane. Lengyel emigránsok alapították, most is minden félig lengyelül van kiírva. Lengyel arcú nénik árulták a böreket, meg a kebabot. Lengyelül is beszéltek.
Későn értünk oda, öten barátok. Én és négy török barát. Sátorozni akartunk, de mindenki mondta, hogy nincs kemping. Nosza, mit tegyünk?
Ekkor megcsörrent a telefonom, Adrian hívott, a lengyel lakótársam, Kasia egyik barátja, akivel Grúziában is együtt utaztunk (ígérem, mesélek arról is, rengeteg dolog történt, de nagyon nehéz nekifogni). Szóval Adrian hív, hogy épp a templomnál van, merthogy Polonezköyben templom, pap is van, a dzsámitól nem messze.
Erre mondom neki: mi meg sátorozóhelyet keresünk.
Adrian: ne keressünk, beszél a pappal, sátorozhatunk a templomkertben.
Így is lett. A muszlim haverok dobtak egy hátast, mikor este, a templom mellett felállított sátrunk előtt piknikeztünk. Volt nálam rejtett szalámi szigorúan sertéshúsból, ezt Adriannal jókedváen el is fogyasztottuk. A többieknek maradt a Polonez márkájú macar salam, vagyis madzsar szálám, ami persze csak a nevében magyar, amúgy meg marhapárizsi.
A közelben esküvő volt, oda is ellátogattunk.
Másnap reggel összepakoltuk a cuccunkat a templomkertben, és nekivágtunk a falunak.
Árusok, rengeteg kaja, méz. Az egyik pultnál ebrut készítettem.
Az tradícionális török festmény.
Úgy készül, hogy egy tál vízre festéket kell csepegtetni, majd a víz felszínén úszó festékbe mintát karcolni. Ezután papírt fektetünk a víz felszínére, amin aztán a vízről lehúzva megmarad a festmény.
Ezután néptáncműsor volt, tánctanítással:D
És a következő dal, ami a kedvencem: váljék egészségetekre!
Aláhúzom: mindez Isztambulban....ha valaki ennél furcsábbat kitalál, annak barszczy czerwone a jutalma!
Érdekes szó: Polonez, mint lengyel, köy mint falu (törökül).
Polonezköy Isztambul egy városrésze, Beykoztól nem messze, az ázsiai oldalon, északon. Beykozban voltunk 6 éve a Forrással gyerekfesztiválon. Most Polonezköyben Csersznye fesztivál volt.
Úgy képzeljétek el, hogy hegyek és dombok közt, fenyőerdőben, egy mini Zakopane. Lengyel emigránsok alapították, most is minden félig lengyelül van kiírva. Lengyel arcú nénik árulták a böreket, meg a kebabot. Lengyelül is beszéltek.
Későn értünk oda, öten barátok. Én és négy török barát. Sátorozni akartunk, de mindenki mondta, hogy nincs kemping. Nosza, mit tegyünk?
Ekkor megcsörrent a telefonom, Adrian hívott, a lengyel lakótársam, Kasia egyik barátja, akivel Grúziában is együtt utaztunk (ígérem, mesélek arról is, rengeteg dolog történt, de nagyon nehéz nekifogni). Szóval Adrian hív, hogy épp a templomnál van, merthogy Polonezköyben templom, pap is van, a dzsámitól nem messze.
Erre mondom neki: mi meg sátorozóhelyet keresünk.
Adrian: ne keressünk, beszél a pappal, sátorozhatunk a templomkertben.
Így is lett. A muszlim haverok dobtak egy hátast, mikor este, a templom mellett felállított sátrunk előtt piknikeztünk. Volt nálam rejtett szalámi szigorúan sertéshúsból, ezt Adriannal jókedváen el is fogyasztottuk. A többieknek maradt a Polonez márkájú macar salam, vagyis madzsar szálám, ami persze csak a nevében magyar, amúgy meg marhapárizsi.
A közelben esküvő volt, oda is ellátogattunk.
Másnap reggel összepakoltuk a cuccunkat a templomkertben, és nekivágtunk a falunak.
Árusok, rengeteg kaja, méz. Az egyik pultnál ebrut készítettem.
Az tradícionális török festmény.
Úgy készül, hogy egy tál vízre festéket kell csepegtetni, majd a víz felszínén úszó festékbe mintát karcolni. Ezután papírt fektetünk a víz felszínére, amin aztán a vízről lehúzva megmarad a festmény.
Ezután néptáncműsor volt, tánctanítással:D
És a következő dal, ami a kedvencem: váljék egészségetekre!
Aláhúzom: mindez Isztambulban....ha valaki ennél furcsábbat kitalál, annak barszczy czerwone a jutalma!
2011. május 17., kedd
törökkörözött.
A hét nagy tanulsága:
körülbelül egy évig nem akarok körözöttet látni.
Ugyanis....
a hétvégén megjött a nyár.
Nohát, gondoltuk, szervezünk egy pikniket. Ugyanis a törökök állandóan piknikeznek.
Van a közelben egy erdő, mondjuk több is, de ez a városi erdő. Itt profin kijelölt útvonalak vannak a hegy tetején a fenyvesbe, és kis tisztásokon piknikező kuckók.
Itt aztán van csap, hogy az odahozott dolgokat megmoshasd, vannak játszóterek, hinták, röplabdapályák, meg amúgy a természet körülötted. Magas hegyek, fenyvesek.
Ezek a helyek aztán jó időben (és most az van, 25 fok....) tömve vannak pokrócra heveredett bajszos családfő körüli fejkendős asszonyokkal, rohangáló gyerekekkel, röplabdázó fiatalokkal.
Van itt minden: kaja, hordozható szamovár mindenkinek a pokrócán, rajta az elmaradhatatlan tea fődögél.
Egy dolgot nem szabad: az erdő területén tüzet rakni.
De az élelmes török nem bírja ki grill nélkül, így a kerítés mentén, kívül (ugyebár csak az erdőben nem szabad grillezni), a parkolóban szépen sorban mindenki tüzet rak és sütöget.
Mi nem sütögettünk, hanem mindenki hozott magával kaját.
Én mit csináljak?? Sokat gondolkodtam, telefonos segítséget is kértem Anyáéktól, könnyű, gyors, kész.
Aztán eszembe jutott: legyen körözött. Ilyet úgysem láttak még.
Egy dolog a bökkenő: a két hungarikum közül, vagyis a túró meg a tejföl közül melyik van itt?
Körülnéztem aztán a boltban, és kiderült, hogy a tejfölhöz hasonlító dolgot itt úgy hívják, hogy süzme yogurt, a túrónak látszó tárgyat meg lor peyniri.
Úgy megörültem, hogy szemmértékre gyorsan be is vásároltam belőlük.
Otthon derült csak ki, hogy körülbelül egy anatóliai hadosztály mennyiségű körözöttet sikerült gyártani.
Lesz, ami lesz, elviszem.
Mondjuk elég finom volt....bár fura, olyan törökös. Kicsit túlsós, kicsit túlédes, másmilyen. De hát örüljek, hogy legalább ilyen hozzávalók voltak.
Először leteszteltem a lakótársamon, aki azt mondta, hogy nagyon-nagyon finom, de neki elég egy szelet kenyér, mert túl sok benne a sajt (Amerikában sajtnak hívják a túrót - cottage cheese). Hát való igaz, végülis csak az van benne. Mindegy, majd csak megeszik.
A piknik aztán szuper volt. Röplabda, frizbi, kutyák, erdő, kaja, minden. A körözött is mindenkinek tetszett, pláne a neve.
Csakhogy megmaradt a fele. Így három napja azt eszem és enyhe undorom van tőle.
Akinek van ötlete, hogy mit lehet csinálni a megmaradt fél kiló túróból és elég sok tejfölből, az segítsen.
De légyszi ne körözött legyen.
körülbelül egy évig nem akarok körözöttet látni.
Ugyanis....
a hétvégén megjött a nyár.
Nohát, gondoltuk, szervezünk egy pikniket. Ugyanis a törökök állandóan piknikeznek.
Van a közelben egy erdő, mondjuk több is, de ez a városi erdő. Itt profin kijelölt útvonalak vannak a hegy tetején a fenyvesbe, és kis tisztásokon piknikező kuckók.
Itt aztán van csap, hogy az odahozott dolgokat megmoshasd, vannak játszóterek, hinták, röplabdapályák, meg amúgy a természet körülötted. Magas hegyek, fenyvesek.
Ezek a helyek aztán jó időben (és most az van, 25 fok....) tömve vannak pokrócra heveredett bajszos családfő körüli fejkendős asszonyokkal, rohangáló gyerekekkel, röplabdázó fiatalokkal.
Van itt minden: kaja, hordozható szamovár mindenkinek a pokrócán, rajta az elmaradhatatlan tea fődögél.
Egy dolgot nem szabad: az erdő területén tüzet rakni.
De az élelmes török nem bírja ki grill nélkül, így a kerítés mentén, kívül (ugyebár csak az erdőben nem szabad grillezni), a parkolóban szépen sorban mindenki tüzet rak és sütöget.
Mi nem sütögettünk, hanem mindenki hozott magával kaját.
Én mit csináljak?? Sokat gondolkodtam, telefonos segítséget is kértem Anyáéktól, könnyű, gyors, kész.
Aztán eszembe jutott: legyen körözött. Ilyet úgysem láttak még.
Egy dolog a bökkenő: a két hungarikum közül, vagyis a túró meg a tejföl közül melyik van itt?
Körülnéztem aztán a boltban, és kiderült, hogy a tejfölhöz hasonlító dolgot itt úgy hívják, hogy süzme yogurt, a túrónak látszó tárgyat meg lor peyniri.
Úgy megörültem, hogy szemmértékre gyorsan be is vásároltam belőlük.
Otthon derült csak ki, hogy körülbelül egy anatóliai hadosztály mennyiségű körözöttet sikerült gyártani.
Lesz, ami lesz, elviszem.
Mondjuk elég finom volt....bár fura, olyan törökös. Kicsit túlsós, kicsit túlédes, másmilyen. De hát örüljek, hogy legalább ilyen hozzávalók voltak.
Először leteszteltem a lakótársamon, aki azt mondta, hogy nagyon-nagyon finom, de neki elég egy szelet kenyér, mert túl sok benne a sajt (Amerikában sajtnak hívják a túrót - cottage cheese). Hát való igaz, végülis csak az van benne. Mindegy, majd csak megeszik.
A piknik aztán szuper volt. Röplabda, frizbi, kutyák, erdő, kaja, minden. A körözött is mindenkinek tetszett, pláne a neve.
Csakhogy megmaradt a fele. Így három napja azt eszem és enyhe undorom van tőle.
Akinek van ötlete, hogy mit lehet csinálni a megmaradt fél kiló túróból és elég sok tejfölből, az segítsen.
De légyszi ne körözött legyen.
2011. május 11., szerda
Veri az ördög a feleségét a Fekete-tenger partján
Higgyétek el, nagyon szeretném folytatni a Ciprusi beszámolót, és fogom is. De attól félek, hogy elfelejtem mik történtek velem a hétvégén! Márpedig az kár lenne.
Mivelhogy a hétvégén egy HELY en voltam. Nagy betűkkel.
A hely szelleme – a genius loci – egy vidék, város vagy szűkebb környezet sajátos légköre, hangulata. Minden épület egy bizonyos helyen, egy adott korban és egy építész által jött létre. Vannak olyan épületek, amik körülveszik, beleolvadnak a környezetükbe, míg egyesek, legyenek akármilyen remek és pazar épületek, mégis idegenek abban a környezetben, ahová megálmodták.
Şafranboluból csak egy van. Hála istennek. Mivel ebbe az egybe minden be lett sűrítve, ami csak Şafranbolus.
A történet pénteken kezdődött, Kasia, a szobatársam Ankarába, a fővárosba ment barátjához. Megbeszéltük, hogy másnap Şafranboluban találkozunk, ami állítólag nagyon szép. Ő a Couch Surfing weboldalon talál nekünk egy vendéglátót, akinél lakhatunk. Én pedig megfűztem két török barátomat, Dilarát és Tuğbát, hogy jöjjenek velem. Nem volt nehéz.
Szombat reggel, elég jó az idő, Izmitből busszal indulunk Karabükbe, ami Şafranbolu melletti ipari település. Nincs ott semmi látnivaló, viszont olcsóbb busz megy oda. Ott aztán várt minket Kasia és egy egylírás csühögénnyel tovább döcögtünk a világörökség kincséhez.
Şafranboluban tulajdonképp házak vannak. Szentendre. Ám a házak közt valami különleges szövetség van. Egyik a másikkal összekacsintva egyre tovább csalogatja az ámuldozó turistát, mígnem az totálisan elvesz az egyedülálló légkörben.
Nem nagy kunszt. Csak faváz és tégla vagy tapasztott kitöltés. Az emelet konzolos. A nyílászárók fából készültek, zöldre-kékre festettek. Az utcák szűkek, kanyargósak. Dombok. Egy nagy völgy, két oldalára hintve a sok-sok ház. Ez a képlet. És akkor jön a plusz adalék. Valami, amitől hely lesz, amitől jól érzi magát az ember, amitől furdalja a kíváncsiság, amitől izgatott lesz, még többet akarja látni, ide akar költözni, amitől egyedi.
Ez a plusz teszi a házak halmazát HELLYÉ. Hamvas Béla, akinek a nevét a százhalombattai könyvtár viseli ezt írja Az öt géniusz című könyvében:
"A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel.
A tér és a hely között az a különbség,
hogy a térnek száma, a helynek arca van.
A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható,
területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható.
A tér mindig geometriai ábra.
A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint az az egy.
A térnek képlete, a helynek géniusza van.
Itt aztán elmerültünk rendesen. Rengeteg kép készült a régi oszmán házak tengerében, amelyeket a Facebookon ki-ki a maga módján vizuálisan is megcsodálhat.
Voltunk Hamamban is. Törökfürdő. Nézzétek meg Ferzan Özpetek azonos című filmjét.
Első este megkérdeztük, mennyibe kerülne nekünk, szegény diákoknak egy törökfürdő. A hamamos bácsi kedvezménnyel kecsegtetett. Holnap visszatérünk. Viszont összefutottunk a helyi kahvés bácsival, aki meghívott minket a kávézójába.
A csakis férfiak helyeként ismert kahvéba betértem három lánnyal. Megállt a bicska a levegőben. Letelepedtünk egy asztalhoz, körülöttünk furcsán néző török öregemberek játszottak, teáztak. Mi is ezt tettük. Normális esetben nők nem teszik be a lábukat. Nem tilos, de nem szokás. Mi (vagyis a lányok, én ugye bemehetek) vendégek voltunk. Kaptunk is ingyen teákat, mert ugyebár vendégek voltunk. És játszottunk is okey-t. Török tábla römi.
Miután a helyiekkel megtárgyaltuk, hogy hova érdemes itt menni, (van egy csodás cseppkőbarlang), elindultunk a Couch Surfing szállásunk felé.
Nade mivel menjünk. Busz már nincs. Stoppoljunk.
És ekkor kezdődött a kalandsorozat.
Szóljon hát a git..dal, ami menj!-t jelent...
Ugyanis felvett minket Cemaraba (araba törökül autó, mostantól minden stoppos-szállítót így nevezünk). Régi land rover, hátul zsákok, mi közéjük ülünk. Cemaraba nagyon készséges, a csajokat fűzi, hogy találkozzunk Isztambulban (ugyebár érdemes csajokkal stoppolni:). Megköszönjük, a szálláshelynél leszállunk. Ám kiderül, hoy a szállásadónk mégsem tud fogadni minket. Nosza, semmi baj, éjfél van, de Kasia felhív egy másik srácot, aki bármilyen probléma nélkül befogad négy idegent este ismeretlenül.
Szerencsénk van, mint mindig, Gökhan iszonyú rendes, kapunk kaját, ágyat, másnap együtt utazunk. Életünkben nem láttunk egymást, de mint ezer éves barátok megyünk tovább a tegnap meghallott cseppkőbarlang felé, Bulakba.
Mivel a barlang messze volt, ismét betértünk egy kahve-ba (csak férfiak, tea, játék). Van-e taxi vagy valami. Taxi ugyan nincs, de az egyik teázgató fia elvisz minket a kocsijával. Ezer éves Ford, bepréselődünk, megyünk.
Erdély-szerű dombok, tehenek, völgyek, cseppkőbarlang. Fotókat kell nézni!! Fészbúk!!!
Visszafelé megállunk a helyi erdőben egy kilátóban. Körülöttünk hegyek, amelyek ködbe mártóznak. Fenyőtenger. Aztamindenit.
Vacsi, aztán hamam.
Régi épületbe térek be. A lányok külön bejáraton mennek. Először egy nagy terem, körben kis kabinok a falban, az egyik az enyém, miután a bejáratnál leveszem a cipőm, kapok egy gumipapucsot, majd a kabinban levetkőzök, csak egy rongytörülköző van rajtam. Kilépek a középső nagyteremben, ahol tévé van meg törülközőbe csavart emberek, újsággal kezükben. Tovább megyek egy ajtón, oldalt vécé. Vagyis a padlóban egy lyuk, mellette egy műanyagkancsó, amibe ha vizet engedek az a vécépapír is meg a vécélehúzó is.
Tovább megyek még egy faajtón, itt a hamam.
Rotunda-szerű kőépület. Középen a kupola, amiben üvegszemek világítanak, alatta kőasztal, amire le kell feküdni. Körben négy térbővület, ami mentén csapok vannak, amik mellé leülve egy fémedénnyel locsolgathatod magad. Ebben török emberek ülnek, beszélgetnek, locsolják magukat, vagy mossák egymást.
A nyolcszögletű középső tér körül van négy ilyen helyiség, meg van négy kisebb, amibe ajtó vezet.
Füllesztő meleg van a kőasztalon feküdve és iszonyúan izzadva nézegetem a régi kőkupolát.
Majd jön a fürdő része: ismét egy kőlapra fekszem az egyik exedrában: ezután a hamamos ürge vízzel locsol le, majd beborít szappanhabbal és elkezd csutakolni egy dörzsölős felületű kesztyűvel. Majd hideg és meleg vízzel önt le néha.
Ez a hamam.
Miután vége a nagymosásnak, kimegyek, leülök a kabinok által körülvett térben, bebugyolálnak törülközővel, beszélgetünk a helyiekkel, vizet iszunk, meccset nézünk.
Kb egy óra múlva megszáradok, addig hallgassunk zenét:
A csajokat bevárjuk és irány haza.
Másnap aztán eldöntjük, hogy irány a Fekete-tenger.
Vagyis Amasra.
De nemámakárhogy.
Ha tegnap sikerült, akkor irány autóstoppal.
Bárkivel találkoztunk Törökországban, enyhén hülyének nézett, hogy stoppolni akarunk, ráadásul négyen. Ez nem fog sikerülni mondják. Túl sokan vagyunk, túl Törökországban. Mégis sikerült, ráadásul nem is egyszer, ötször. Kezdem is elölről...
Először is a házunk előtt leintünk egy embert, aki ugyan az ellenkező irányba ment, de a kedvünkért megfordul és a Bartinhoz vezető útra rak le minket. Elkésik a munkahelyéről. Mindegy.
Az úton aztán nagy szerencsénk volt....ugyanis felvett minket Hikmetaraba, akinek namcsak hogy nagy autója van, de a bartini egyetem konyhafőnöke. Így elvisz minket Bartniba plusz meghív minket kajálni a kantinkba. Full ebéd, két tea, ez ám a stoppolás.
Tovább visz minket az Amasra-ba vezető úthoz. Amasra a tenger partján van, olyasmi mint Rio De Janeiro, török módra. Itt kevésbé kedves sofőrt sikerül kifognunk, aki nem szeretn velünk beszélgetni, felhangosítja a zenét a kocsiban:
És miután megérkezünk a gyönyörű dombokkal övezett kikötőbe, 20 lírát kér tőlünk. Azt mondja, hogy ez annyi, mintha taxival mennénk, mivel őt nem érdekli, mi az az autostop. Minket meg ez nem érdekel, nem fizetünk. Hoppon maradt.
A város csodaszép, a szélhámos sofőrt hamar elfelejtjük. Fellegvár falmaradványai, zegzugos utcák, balikekmek, vagyis halas kenyér.
Azúr tenger, fehér hajók.
Innen aztán a célváros Zonguldak, de az nagyon messze van, így előbb Bartint célozzuk ismét. A csajoknak sikerül is mér egy egyedül utazó gazdag menedzsert kifogniuk. Aki közli, hogy előbb Bartinba megy, majd Zonguldakba. Micsoda szerencse. Viszont miután Bartinba érkezünk, még egy órán keresztül dolga van, utána tudunk továbbmenni.
Mondjuk, hogy mindegy, mi addig megpróbálunk tovább stoppolni, ha nem sikerül, felhívjuk, mivel megadta a telefonszámát.
Ok.
Stoppolunk, még egy kocsival elvitetjük magunkat a város másik feléig. Itt újra stoppolunk, majd mit ad isten, ismerős autó közeleg, ugyanaz az ember megáll, aki ígérte, hogy elvisz Zonguldakba. Ismerősként köszöntjük, irány Zonguldak, ami nyolcvan kilométernyi út dombokkal övezve, melyet a legkülönfélébb zöld árnyalatú fenyők öveznek. Elmegyünk egy olyan reptér mellett, amit úgy alakítottak ki, hogy a mellette lévő domb közé kanyont robbantottak, hogy a gépek le tudjanak szállni.
Megérkezünk Zonguldakba, a sofőrünk ajándékokat ad nekünk, majd veszünk egy olcsó buszjegyet, és irány Izmit a naplementében.
Így megyünk haza Zonguldakból, ahol a kék tengert övező hihetetlenül zöld gömbölyű dombokra szemetel az eső, miközben a nap vidáman pislákol. Vagyis veri az ördög a feleségét.
Szóval van egy hely a világon, amelyet úgy hívnak, hogy KARADENIZ, magyarul Fekete-tenger. Eddig csak nyaldostam partjait, Kefken, Kerpe, Akçakoça, ám most mélyebben belemerültem és ottmaradtam.
Épp ezért két hét múlva irány Trabzon, Artvin és Grúzia, többek közt Batumi és Tbilisi.
Inşallah....
Mivelhogy a hétvégén egy HELY en voltam. Nagy betűkkel.
A hely szelleme – a genius loci – egy vidék, város vagy szűkebb környezet sajátos légköre, hangulata. Minden épület egy bizonyos helyen, egy adott korban és egy építész által jött létre. Vannak olyan épületek, amik körülveszik, beleolvadnak a környezetükbe, míg egyesek, legyenek akármilyen remek és pazar épületek, mégis idegenek abban a környezetben, ahová megálmodták.
Şafranboluból csak egy van. Hála istennek. Mivel ebbe az egybe minden be lett sűrítve, ami csak Şafranbolus.
A történet pénteken kezdődött, Kasia, a szobatársam Ankarába, a fővárosba ment barátjához. Megbeszéltük, hogy másnap Şafranboluban találkozunk, ami állítólag nagyon szép. Ő a Couch Surfing weboldalon talál nekünk egy vendéglátót, akinél lakhatunk. Én pedig megfűztem két török barátomat, Dilarát és Tuğbát, hogy jöjjenek velem. Nem volt nehéz.
Szombat reggel, elég jó az idő, Izmitből busszal indulunk Karabükbe, ami Şafranbolu melletti ipari település. Nincs ott semmi látnivaló, viszont olcsóbb busz megy oda. Ott aztán várt minket Kasia és egy egylírás csühögénnyel tovább döcögtünk a világörökség kincséhez.
Şafranboluban tulajdonképp házak vannak. Szentendre. Ám a házak közt valami különleges szövetség van. Egyik a másikkal összekacsintva egyre tovább csalogatja az ámuldozó turistát, mígnem az totálisan elvesz az egyedülálló légkörben.
Nem nagy kunszt. Csak faváz és tégla vagy tapasztott kitöltés. Az emelet konzolos. A nyílászárók fából készültek, zöldre-kékre festettek. Az utcák szűkek, kanyargósak. Dombok. Egy nagy völgy, két oldalára hintve a sok-sok ház. Ez a képlet. És akkor jön a plusz adalék. Valami, amitől hely lesz, amitől jól érzi magát az ember, amitől furdalja a kíváncsiság, amitől izgatott lesz, még többet akarja látni, ide akar költözni, amitől egyedi.
Ez a plusz teszi a házak halmazát HELLYÉ. Hamvas Béla, akinek a nevét a százhalombattai könyvtár viseli ezt írja Az öt géniusz című könyvében:
"A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel.
A tér és a hely között az a különbség,
hogy a térnek száma, a helynek arca van.
A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható,
területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható.
A tér mindig geometriai ábra.
A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint az az egy.
A térnek képlete, a helynek géniusza van.
Itt aztán elmerültünk rendesen. Rengeteg kép készült a régi oszmán házak tengerében, amelyeket a Facebookon ki-ki a maga módján vizuálisan is megcsodálhat.
Voltunk Hamamban is. Törökfürdő. Nézzétek meg Ferzan Özpetek azonos című filmjét.
Első este megkérdeztük, mennyibe kerülne nekünk, szegény diákoknak egy törökfürdő. A hamamos bácsi kedvezménnyel kecsegtetett. Holnap visszatérünk. Viszont összefutottunk a helyi kahvés bácsival, aki meghívott minket a kávézójába.
A csakis férfiak helyeként ismert kahvéba betértem három lánnyal. Megállt a bicska a levegőben. Letelepedtünk egy asztalhoz, körülöttünk furcsán néző török öregemberek játszottak, teáztak. Mi is ezt tettük. Normális esetben nők nem teszik be a lábukat. Nem tilos, de nem szokás. Mi (vagyis a lányok, én ugye bemehetek) vendégek voltunk. Kaptunk is ingyen teákat, mert ugyebár vendégek voltunk. És játszottunk is okey-t. Török tábla römi.
Miután a helyiekkel megtárgyaltuk, hogy hova érdemes itt menni, (van egy csodás cseppkőbarlang), elindultunk a Couch Surfing szállásunk felé.
Nade mivel menjünk. Busz már nincs. Stoppoljunk.
És ekkor kezdődött a kalandsorozat.
Szóljon hát a git..dal, ami menj!-t jelent...
Ugyanis felvett minket Cemaraba (araba törökül autó, mostantól minden stoppos-szállítót így nevezünk). Régi land rover, hátul zsákok, mi közéjük ülünk. Cemaraba nagyon készséges, a csajokat fűzi, hogy találkozzunk Isztambulban (ugyebár érdemes csajokkal stoppolni:). Megköszönjük, a szálláshelynél leszállunk. Ám kiderül, hoy a szállásadónk mégsem tud fogadni minket. Nosza, semmi baj, éjfél van, de Kasia felhív egy másik srácot, aki bármilyen probléma nélkül befogad négy idegent este ismeretlenül.
Szerencsénk van, mint mindig, Gökhan iszonyú rendes, kapunk kaját, ágyat, másnap együtt utazunk. Életünkben nem láttunk egymást, de mint ezer éves barátok megyünk tovább a tegnap meghallott cseppkőbarlang felé, Bulakba.
Mivel a barlang messze volt, ismét betértünk egy kahve-ba (csak férfiak, tea, játék). Van-e taxi vagy valami. Taxi ugyan nincs, de az egyik teázgató fia elvisz minket a kocsijával. Ezer éves Ford, bepréselődünk, megyünk.
Erdély-szerű dombok, tehenek, völgyek, cseppkőbarlang. Fotókat kell nézni!! Fészbúk!!!
Visszafelé megállunk a helyi erdőben egy kilátóban. Körülöttünk hegyek, amelyek ködbe mártóznak. Fenyőtenger. Aztamindenit.
Vacsi, aztán hamam.
Régi épületbe térek be. A lányok külön bejáraton mennek. Először egy nagy terem, körben kis kabinok a falban, az egyik az enyém, miután a bejáratnál leveszem a cipőm, kapok egy gumipapucsot, majd a kabinban levetkőzök, csak egy rongytörülköző van rajtam. Kilépek a középső nagyteremben, ahol tévé van meg törülközőbe csavart emberek, újsággal kezükben. Tovább megyek egy ajtón, oldalt vécé. Vagyis a padlóban egy lyuk, mellette egy műanyagkancsó, amibe ha vizet engedek az a vécépapír is meg a vécélehúzó is.
Tovább megyek még egy faajtón, itt a hamam.
Rotunda-szerű kőépület. Középen a kupola, amiben üvegszemek világítanak, alatta kőasztal, amire le kell feküdni. Körben négy térbővület, ami mentén csapok vannak, amik mellé leülve egy fémedénnyel locsolgathatod magad. Ebben török emberek ülnek, beszélgetnek, locsolják magukat, vagy mossák egymást.
A nyolcszögletű középső tér körül van négy ilyen helyiség, meg van négy kisebb, amibe ajtó vezet.
Füllesztő meleg van a kőasztalon feküdve és iszonyúan izzadva nézegetem a régi kőkupolát.
Majd jön a fürdő része: ismét egy kőlapra fekszem az egyik exedrában: ezután a hamamos ürge vízzel locsol le, majd beborít szappanhabbal és elkezd csutakolni egy dörzsölős felületű kesztyűvel. Majd hideg és meleg vízzel önt le néha.
Ez a hamam.
Miután vége a nagymosásnak, kimegyek, leülök a kabinok által körülvett térben, bebugyolálnak törülközővel, beszélgetünk a helyiekkel, vizet iszunk, meccset nézünk.
Kb egy óra múlva megszáradok, addig hallgassunk zenét:
A csajokat bevárjuk és irány haza.
Másnap aztán eldöntjük, hogy irány a Fekete-tenger.
Vagyis Amasra.
De nemámakárhogy.
Ha tegnap sikerült, akkor irány autóstoppal.
Bárkivel találkoztunk Törökországban, enyhén hülyének nézett, hogy stoppolni akarunk, ráadásul négyen. Ez nem fog sikerülni mondják. Túl sokan vagyunk, túl Törökországban. Mégis sikerült, ráadásul nem is egyszer, ötször. Kezdem is elölről...
Először is a házunk előtt leintünk egy embert, aki ugyan az ellenkező irányba ment, de a kedvünkért megfordul és a Bartinhoz vezető útra rak le minket. Elkésik a munkahelyéről. Mindegy.
Az úton aztán nagy szerencsénk volt....ugyanis felvett minket Hikmetaraba, akinek namcsak hogy nagy autója van, de a bartini egyetem konyhafőnöke. Így elvisz minket Bartniba plusz meghív minket kajálni a kantinkba. Full ebéd, két tea, ez ám a stoppolás.
Tovább visz minket az Amasra-ba vezető úthoz. Amasra a tenger partján van, olyasmi mint Rio De Janeiro, török módra. Itt kevésbé kedves sofőrt sikerül kifognunk, aki nem szeretn velünk beszélgetni, felhangosítja a zenét a kocsiban:
És miután megérkezünk a gyönyörű dombokkal övezett kikötőbe, 20 lírát kér tőlünk. Azt mondja, hogy ez annyi, mintha taxival mennénk, mivel őt nem érdekli, mi az az autostop. Minket meg ez nem érdekel, nem fizetünk. Hoppon maradt.
A város csodaszép, a szélhámos sofőrt hamar elfelejtjük. Fellegvár falmaradványai, zegzugos utcák, balikekmek, vagyis halas kenyér.
Azúr tenger, fehér hajók.
Innen aztán a célváros Zonguldak, de az nagyon messze van, így előbb Bartint célozzuk ismét. A csajoknak sikerül is mér egy egyedül utazó gazdag menedzsert kifogniuk. Aki közli, hogy előbb Bartinba megy, majd Zonguldakba. Micsoda szerencse. Viszont miután Bartinba érkezünk, még egy órán keresztül dolga van, utána tudunk továbbmenni.
Mondjuk, hogy mindegy, mi addig megpróbálunk tovább stoppolni, ha nem sikerül, felhívjuk, mivel megadta a telefonszámát.
Ok.
Stoppolunk, még egy kocsival elvitetjük magunkat a város másik feléig. Itt újra stoppolunk, majd mit ad isten, ismerős autó közeleg, ugyanaz az ember megáll, aki ígérte, hogy elvisz Zonguldakba. Ismerősként köszöntjük, irány Zonguldak, ami nyolcvan kilométernyi út dombokkal övezve, melyet a legkülönfélébb zöld árnyalatú fenyők öveznek. Elmegyünk egy olyan reptér mellett, amit úgy alakítottak ki, hogy a mellette lévő domb közé kanyont robbantottak, hogy a gépek le tudjanak szállni.
Megérkezünk Zonguldakba, a sofőrünk ajándékokat ad nekünk, majd veszünk egy olcsó buszjegyet, és irány Izmit a naplementében.
Így megyünk haza Zonguldakból, ahol a kék tengert övező hihetetlenül zöld gömbölyű dombokra szemetel az eső, miközben a nap vidáman pislákol. Vagyis veri az ördög a feleségét.
Szóval van egy hely a világon, amelyet úgy hívnak, hogy KARADENIZ, magyarul Fekete-tenger. Eddig csak nyaldostam partjait, Kefken, Kerpe, Akçakoça, ám most mélyebben belemerültem és ottmaradtam.
Épp ezért két hét múlva irány Trabzon, Artvin és Grúzia, többek közt Batumi és Tbilisi.
Inşallah....
2011. május 7., szombat
Észak-Cipruson Episode II - Elnökök, háborúk, csodák, ifisek...
Szóval az úgy volt, hogy pár éve megházasodtam. De nem ám akár hogyan, ciprusi módon. Északin.
Először is pár erős ember bevitt a vállán egy sátorba, és leültettek a lefátyolozott menyasszonyom mellé egy székre. Majd késsel megborotválták az arcom, miután az arám elé léphettem, és a nyakába akasztottam egy aranyérmékből álló nyakláncot. Az újdonsült asszony erre kezében egy kancsóval örömtáncot lejtett, majd a legkülönfélébb kajákból álló menüt ettük végig. Az örömanya kezében gyertya volt.
Nászéjszaka nem volt sajnos.
Viszont volt másnap pár menettánc, fellépés, és minibusz-szervezés, lévén az egész egy ciprusi folklórprogram keretében történt Százhalombattán.
Nos, azóta szerettem volna eljutni a lagzim valódi helyszínére, habár arra az estére odamakettezett nekünk a ciprusi csoport egy modul méretűt az országukból.
Most viszont valóban itt vagyok. Az Ifjúforrásosokkal ebédelek Iskele mellett, egy tengerparti szállodában.
Az ebédlő fából készült, cölöpökön áll a fehér homok felett, mellette a tenger duruzsol. Ami iszonyúan kék és nem látszik a vége. Csak egy árnyalat választja el az égtől. Jóval messzebb egy hajót figyelünk, ami jó pár óra alatt szeli keresztül a horizontot.
A kaja nem rossz, bár a ciprusi csoportkísérő barátaim szerint ez egyáltalán nem a helyi specialítás, ők még ilyet nem ettek.
Aztán az ebédlőben próbál a Forrás, akkorát döng alattunk az étterem, hogy a pincér megkér minket, hogy fáradjunk ki próbálni a parti teraszra, mert összedől a faház.
Mi kifáradunk.
A tengerparton próbálunk, kalocsai mars megy. Másnap ezt adjuk elő Famagustában.
Az mellett a templom mellett, aminek az egyik tornyából minaretet faragtak, így most dzsámi. Mellette nagy színpad, odáig menettánccal mentünk. A dillirgát énekeltük törökül, ami a ciprusiak második himnusza lehetne, mindenki ismeri, és egy Dél-Ciprusi csodálatos helyről szól, ahova az énekes visszavágyik. Ahol mandulaszemű lányok élnek, és a vize csodás ízű. Dombjai a tengerre néznek. Nem meglepő. De ez a hely most a görög oldalon áll.
Megismerkedem egy bácsival, aki Londonból érkezett, az ottani Atatürk iskolának az igazgatója, de innét származik, Észak-Ciprusról. Egy minibuszban szoktunk utazni, jó barátok lettünk, szeretett nekem mesélni a régi ciprusi dolgokról. Ekkor is épp egy minibuszban döcögtünk a nemzeti tévészékház felé, ahol élő adásban interjúoltak meg többek közt engem is. Állítólag jó válaszokat adtam, bár nehéz volt a nemzetközi gyereknapról beszélni, mivel Magyarországon nincs ilyen.
Szóval a tévészékház felé tartottunk, mikor elkapta a hév a bácsit, és elkezdte mesélni, mi is történt itt ötven évvel ezelőtt. Hogy 65 után vagy nyolc évig nem léphettek ki a falujukból, mert két falu közt lőttek rájuk. Hogy hogyan vesztette el barátját tizenévesen, akinek most gazdag emberként szobrot állított. Hogy milyen bizonytalanságban éltek évekig, míg a török hadsereg be nem avatkozott. Életveszélyben.
Meg kell hallgatni a másik félt is. Mindenesetre szomorú, hogy az amúgy törökökre vagy görögökre alig hasonlító (szerintem csak nyelvben) cipriótákat hogyan osztotta meg a két nagy testvér ellenségeskedése. Kár.
Mert az ország egy alig felfedezett csoda.
És nagyon örülök, hogy én megismerhettem úgy-ahogy. És nem csak az ottani emberekkel való ismerkedés volt csodás, hanem az ifisekkel is.
Együtt énekeltünk a tűz körül, együtt menettáncoltunk, együtt buliztunk, együtt léptünk fel.
Engem például sosem dobáltak föl mikor valahonnan elmenni készültem. Nagyon megleptek ezzel!! Köszönöm!!
Sajnos sokat nem kirándulhattam velük, mert haza kellett mennem Izmitbe, mikor az igazi kirándulás kezdődött, viszont így is felejthetetlen élményekben volt részem.
Az egyik ilyen nap egy bizonyos szerda volt.
Mikor is reggel Leventével, a csoportvezetővel útnak indultunk ketten kora reggel egy minibuszban más vezetők és táncosok társaságában.
Az úticél ismeretlen. Annyit mondtak nekünk, hogy legyen nálunk öt ajándék.
Valami fotózásra megyünk. Hülyeség, gondoltuk, a csoport maradjon csak a tengerben, majd mi elintézzük. Levi a biztonság kedvéért öltönyt vett. Ki tudja. Én kicsit vicces voltam a magam száznyolcvan centimmel a tízéves gyerekek közt. Mindegy.
Megyünk-megyünk, kis híján karamboloztunk, mikor is felvettünk még magunkhoz egy iskolaigazgatót, aki -törökül- a sofőrrel valami minisztériumról beszélgetett. Hogy oda megyünk. Te-mondom a Levinek- mi valami minisztériumba megyünk. Ne hülyéskedj már, ez biztos? Jön a válasz. Hát csak tán nem.
Megkérdem az egyik tolmácsot, aki velünk jött, hova is megyünk?
Hát kezdünk az oktatási miniszternél, folytatjuk a köztársasági elnöknél, majd átugrunk az országgyűlés elnökéhez, a török nagykövethez, és végül levezető körként a miniszterelnök.
Namost elmondom, hogy reggel, félig még alvás közben, mikor az ajándékokat válogattuk Zsille Dórival, beszéltük, hogy vigyünk most kicsi ajándékokat, hogy a fontos vendégeknek maradjon nagyobb. Mivelhogy mi nem tudtuk, hova fogunk menni.
Az oktatási miniszter a kormányzati negyedben fogadott minket. Körülültük a hatalmas asztalt. Tizenvalahány kisgyerek, meg én. Kaptunk szívószálas gyümölcslevet. Levi tanító bácsi, aki egy fejjel alacsonyabb nálam mondta, hogy ha kérdeznek, 17 éves vagyok. Szerencsére nem kérdeztek. Átadtam az ajándékot a miniszternek, egy sótartót. Törökül köszöntöttem őt. Nah, ezzel sikerült elütni a csodálkozást, hogy ugyebár én meg a gyerek fesztivál.
A köztársasági elnök magas fehér falakkal körülvett villaszerű épületben fogadott minket. Minden sarkon fülhallgatós, napszemüveges emberek. Fekete limuzin, két zászlóval a motorháztetőn. Nagy terem, székek, a hoppmester közli, hogy az elnök hamarosan érkezik. A sajtó is beszivárog.
Elnök úr bejön, őszes idősebb bácsi, határozottan kezet fog mindenkivel, a gyerekeknek puszit ad. Nekem is.
Majd sorra jönnek a köszöntők, elsőként a török delegáció vezetője küldi Ankara üdvözletét vigyázállásban. Majd minkenki átadja az ajándékát. Azt hiszem, tőlünk kiskancsót kapott. És persze török nyelvű üdvözletet, mire két puszi volt a válasz. És kézfogás.
Mi is kaptunk ajándékot...tolltartó, képkeret.
A roadshow folytatódik. Parlament. Előtte török nagykövet, szokásos körök,a megtiszteltetéstől meghatódott párás szemek, fogpiszkálótartó ajándék tőlünk.
A parlamentben ettünk. Csirkecomb. Engem a főhelyre ültettek, mint egzotikum, Levi, a tanár meg oldalt ült a gyerekekkel. Meg is sértődött.
Ezután órákat vártunk. Nem mertem elmenni vécére, mert még a végén lemaradok Obamáról vagy a Monacói hercegnéről, de kénytelen voltam. Nem maradtam le semmiről.
Szép lassan mindenki leeresztett, a szerb delegáció el is aludt a fotelben. Őket a miniszterelnök úr keltette fel, aki minket is feldobott. Kedves bácsi volt, csak volt egy apró szemtengelyferdülése. De ő volt a legszimpatikusabb, meg is kapta tőlünk a korondi hamutartót.
Szóval így keveredtünk vissza a szállodába, este, holtfáradtan, iszonyú módon megtisztelve és lerobbanva.
Ezt bizony meg kellett ünnepelni egy hatalmas táncházzal a szálloda halljában.
Méghozzá a szerbekkel, akik közül a tamburás srác tudott magyarul.
Hogy miket játszott nekünk a szerb zenekar a tengerparti homokban éjfélkor, vagy a szálloda halljában este, hogy milyen iszonyú nehéz volt visszatérni Törökországba, de mégis milyen jó volt azután, hogy visszatértem az itteni barátaimhoz, az kiderül a folytatásból.
Először is pár erős ember bevitt a vállán egy sátorba, és leültettek a lefátyolozott menyasszonyom mellé egy székre. Majd késsel megborotválták az arcom, miután az arám elé léphettem, és a nyakába akasztottam egy aranyérmékből álló nyakláncot. Az újdonsült asszony erre kezében egy kancsóval örömtáncot lejtett, majd a legkülönfélébb kajákból álló menüt ettük végig. Az örömanya kezében gyertya volt.
Nászéjszaka nem volt sajnos.
Viszont volt másnap pár menettánc, fellépés, és minibusz-szervezés, lévén az egész egy ciprusi folklórprogram keretében történt Százhalombattán.
Nos, azóta szerettem volna eljutni a lagzim valódi helyszínére, habár arra az estére odamakettezett nekünk a ciprusi csoport egy modul méretűt az országukból.
Most viszont valóban itt vagyok. Az Ifjúforrásosokkal ebédelek Iskele mellett, egy tengerparti szállodában.
Az ebédlő fából készült, cölöpökön áll a fehér homok felett, mellette a tenger duruzsol. Ami iszonyúan kék és nem látszik a vége. Csak egy árnyalat választja el az égtől. Jóval messzebb egy hajót figyelünk, ami jó pár óra alatt szeli keresztül a horizontot.
A kaja nem rossz, bár a ciprusi csoportkísérő barátaim szerint ez egyáltalán nem a helyi specialítás, ők még ilyet nem ettek.
Aztán az ebédlőben próbál a Forrás, akkorát döng alattunk az étterem, hogy a pincér megkér minket, hogy fáradjunk ki próbálni a parti teraszra, mert összedől a faház.
Mi kifáradunk.
A tengerparton próbálunk, kalocsai mars megy. Másnap ezt adjuk elő Famagustában.
Az mellett a templom mellett, aminek az egyik tornyából minaretet faragtak, így most dzsámi. Mellette nagy színpad, odáig menettánccal mentünk. A dillirgát énekeltük törökül, ami a ciprusiak második himnusza lehetne, mindenki ismeri, és egy Dél-Ciprusi csodálatos helyről szól, ahova az énekes visszavágyik. Ahol mandulaszemű lányok élnek, és a vize csodás ízű. Dombjai a tengerre néznek. Nem meglepő. De ez a hely most a görög oldalon áll.
Megismerkedem egy bácsival, aki Londonból érkezett, az ottani Atatürk iskolának az igazgatója, de innét származik, Észak-Ciprusról. Egy minibuszban szoktunk utazni, jó barátok lettünk, szeretett nekem mesélni a régi ciprusi dolgokról. Ekkor is épp egy minibuszban döcögtünk a nemzeti tévészékház felé, ahol élő adásban interjúoltak meg többek közt engem is. Állítólag jó válaszokat adtam, bár nehéz volt a nemzetközi gyereknapról beszélni, mivel Magyarországon nincs ilyen.
Szóval a tévészékház felé tartottunk, mikor elkapta a hév a bácsit, és elkezdte mesélni, mi is történt itt ötven évvel ezelőtt. Hogy 65 után vagy nyolc évig nem léphettek ki a falujukból, mert két falu közt lőttek rájuk. Hogy hogyan vesztette el barátját tizenévesen, akinek most gazdag emberként szobrot állított. Hogy milyen bizonytalanságban éltek évekig, míg a török hadsereg be nem avatkozott. Életveszélyben.
Meg kell hallgatni a másik félt is. Mindenesetre szomorú, hogy az amúgy törökökre vagy görögökre alig hasonlító (szerintem csak nyelvben) cipriótákat hogyan osztotta meg a két nagy testvér ellenségeskedése. Kár.
Mert az ország egy alig felfedezett csoda.
És nagyon örülök, hogy én megismerhettem úgy-ahogy. És nem csak az ottani emberekkel való ismerkedés volt csodás, hanem az ifisekkel is.
Együtt énekeltünk a tűz körül, együtt menettáncoltunk, együtt buliztunk, együtt léptünk fel.
Engem például sosem dobáltak föl mikor valahonnan elmenni készültem. Nagyon megleptek ezzel!! Köszönöm!!
Sajnos sokat nem kirándulhattam velük, mert haza kellett mennem Izmitbe, mikor az igazi kirándulás kezdődött, viszont így is felejthetetlen élményekben volt részem.
Az egyik ilyen nap egy bizonyos szerda volt.
Mikor is reggel Leventével, a csoportvezetővel útnak indultunk ketten kora reggel egy minibuszban más vezetők és táncosok társaságában.
Az úticél ismeretlen. Annyit mondtak nekünk, hogy legyen nálunk öt ajándék.
Valami fotózásra megyünk. Hülyeség, gondoltuk, a csoport maradjon csak a tengerben, majd mi elintézzük. Levi a biztonság kedvéért öltönyt vett. Ki tudja. Én kicsit vicces voltam a magam száznyolcvan centimmel a tízéves gyerekek közt. Mindegy.
Megyünk-megyünk, kis híján karamboloztunk, mikor is felvettünk még magunkhoz egy iskolaigazgatót, aki -törökül- a sofőrrel valami minisztériumról beszélgetett. Hogy oda megyünk. Te-mondom a Levinek- mi valami minisztériumba megyünk. Ne hülyéskedj már, ez biztos? Jön a válasz. Hát csak tán nem.
Megkérdem az egyik tolmácsot, aki velünk jött, hova is megyünk?
Hát kezdünk az oktatási miniszternél, folytatjuk a köztársasági elnöknél, majd átugrunk az országgyűlés elnökéhez, a török nagykövethez, és végül levezető körként a miniszterelnök.
Namost elmondom, hogy reggel, félig még alvás közben, mikor az ajándékokat válogattuk Zsille Dórival, beszéltük, hogy vigyünk most kicsi ajándékokat, hogy a fontos vendégeknek maradjon nagyobb. Mivelhogy mi nem tudtuk, hova fogunk menni.
Az oktatási miniszter a kormányzati negyedben fogadott minket. Körülültük a hatalmas asztalt. Tizenvalahány kisgyerek, meg én. Kaptunk szívószálas gyümölcslevet. Levi tanító bácsi, aki egy fejjel alacsonyabb nálam mondta, hogy ha kérdeznek, 17 éves vagyok. Szerencsére nem kérdeztek. Átadtam az ajándékot a miniszternek, egy sótartót. Törökül köszöntöttem őt. Nah, ezzel sikerült elütni a csodálkozást, hogy ugyebár én meg a gyerek fesztivál.
A köztársasági elnök magas fehér falakkal körülvett villaszerű épületben fogadott minket. Minden sarkon fülhallgatós, napszemüveges emberek. Fekete limuzin, két zászlóval a motorháztetőn. Nagy terem, székek, a hoppmester közli, hogy az elnök hamarosan érkezik. A sajtó is beszivárog.
Elnök úr bejön, őszes idősebb bácsi, határozottan kezet fog mindenkivel, a gyerekeknek puszit ad. Nekem is.
Majd sorra jönnek a köszöntők, elsőként a török delegáció vezetője küldi Ankara üdvözletét vigyázállásban. Majd minkenki átadja az ajándékát. Azt hiszem, tőlünk kiskancsót kapott. És persze török nyelvű üdvözletet, mire két puszi volt a válasz. És kézfogás.
Mi is kaptunk ajándékot...tolltartó, képkeret.
A roadshow folytatódik. Parlament. Előtte török nagykövet, szokásos körök,a megtiszteltetéstől meghatódott párás szemek, fogpiszkálótartó ajándék tőlünk.
A parlamentben ettünk. Csirkecomb. Engem a főhelyre ültettek, mint egzotikum, Levi, a tanár meg oldalt ült a gyerekekkel. Meg is sértődött.
Ezután órákat vártunk. Nem mertem elmenni vécére, mert még a végén lemaradok Obamáról vagy a Monacói hercegnéről, de kénytelen voltam. Nem maradtam le semmiről.
Szép lassan mindenki leeresztett, a szerb delegáció el is aludt a fotelben. Őket a miniszterelnök úr keltette fel, aki minket is feldobott. Kedves bácsi volt, csak volt egy apró szemtengelyferdülése. De ő volt a legszimpatikusabb, meg is kapta tőlünk a korondi hamutartót.
Szóval így keveredtünk vissza a szállodába, este, holtfáradtan, iszonyú módon megtisztelve és lerobbanva.
Ezt bizony meg kellett ünnepelni egy hatalmas táncházzal a szálloda halljában.
Méghozzá a szerbekkel, akik közül a tamburás srác tudott magyarul.
Hogy miket játszott nekünk a szerb zenekar a tengerparti homokban éjfélkor, vagy a szálloda halljában este, hogy milyen iszonyú nehéz volt visszatérni Törökországba, de mégis milyen jó volt azután, hogy visszatértem az itteni barátaimhoz, az kiderül a folytatásból.
2011. április 26., kedd
Észak-Cipruson...Episode I - rövid előjáték után a leghosszabb első nap
...nos, ott hagytam abba, hogy Ugur, a mi szállásadónk Düzcében és egyfajta helyi keresztapa elvitt minket másnap raftingolni, mert ugyebár mit is csináljon az ember esős időben...
A rafting egy eléggé sárga folyón történt, ami a szakértők szerint különösen meg volt áradva, és nagyon gyors volt, úgyhogy szuper lesz. Kapott mindenki egy búvárruhát, ami vizes volt, és semmit nem lehetett alatta viselni és testre tapadt, szóval előnyös volt nekem, meg egy sárga bukósisakot, meg egy mentőmellényt. És mind az ötven hasonlóan felöltözött legóbábu kinézetű ember a part felé vette az irányt. Nyolcan voltunk egy csónakban, plusz a vezér.
Kis eligazítás következett, amikor is megtudtuk, hogy a vezér mond majd vezérszavakat, mi meg azt teljesítve evezünk majd előre vagy hátra, vagy hagyjuk abba az evezést. Amúgy nem is a csónakban ültünk, hanem annak a peremén, a lábunk volt csak a csónakban, és ha faág jött, akkor le kellett hasalni! Miután ez is megvolt, elindultunk a vízbe.
Rögtön az elején be kellett gázolni a jéghideg vízbe, nos ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nem ússzuk meg szárazon a dolgot!
Az elején csak csordogáltunk lefelé, szal nem volt nagy szám, de aztán jöttek a lépcsők, a zátonyok, a fát. Ekkor csak a hátsó vezető ordítására figyelve tepertünk előre, mint a veszett, vagy hajolgatunk a hatalmas faágak előtt. Magas dombok közt kanyarogtunk el, ahol szőlőültetvények voltak.
De amúgy nem történt semmi veszélyes dolog.
Egyszer azonban kezdett melegedni a helyzet. Össze-vissza dobáltak minket a zátonyok, az előttem ülő termetes Ugur el kezdett imbolyogni, majd a vízbe esett, magával rántva az egész jobb oldali evezősort, köztük engem. Egy szempillantás alatt a vízben voltam, ahol hatalmas hullámok fogadtak. Elsodródtam a hajótól, a víz alatt volta. Kapálóztam, próbáltam úszni, de nem tudtam az árral mit kezdeni. Néha elengedtem az evezőt, néha visszakerült hozzám, de a hajótól egyre csak távolodtam. Az úszás lehetetlen volt, úghogy csak a mentőmellény tartott fönt, de néha nem tudtam mit kezdeni a hullámokkal, így elég sok vizet nyeltem, amit nehéz volt kiköhögni, úgyhogy elég ijesztő hörgő hangokat adtam ki. De semmi baj nem volt, csak épp nem tudtam mit kezdeni magammal, úszni lehetetlenség!
Ekkor feltűnt egy fa a parton, megkapaszkodtam az ágában, de hülyeség volt, mert a gyors víz csak tovább akart rántani. Így tovább mentem, és jó negyed óra sodródás után a partra tudtam evickélni.
Hát nem volt semmi. Épp ott volt a félúti pihenő, úgyhogy az összes csónak kikötött.
Teáztunk, de olyan iszonyú hideg volt, hogy mindenkinek úgy remegett a keze, hogy alig tudtunk inni. De amikor továbbmentünk, az evezés, meg az hiheteten élménytől ismét melegünk lett. Szóval összességében hihetetlenül jó volt, és alig várom a következő raftingot. Bár inkább a bungee jumpingot kéne kipróbálni!!!
És akkor most megszakítjuk adásunkat.
Ahogy nekem is megszakította a már-már elfásulásnak indult csütörtöki napomat egy e-mail.
Nevezetesen Zsille Dóri, a néptánc hodzsám Magyarországon, küldött facebookon egy üzenetet, hogy akkor most jövök-e Észak Ciprusra?
Nos a történet úgy alakult, hogy az Ifjúforrás táncegyüttes, akik a Nagyforrás, vagyis az én néptánccsoportom utánpótlás csoportja és szuperül lelkes táncos brigád, Észak-Ciprusra készült egy fesztiválra, és mielőtt ide jöttem, félig viccesen, félig vágyakozva megemlítettem, hogy úgyis itt vagyok a közelben, nosza, átruccanok majd hozzátok.
Ez el is felejtődött.
Egészen a két héttel ezelőtti csütörtökig.
Amikor is jött az e-mail.
Normális esetben Magyarországon elkezdtem volna sorolni a kifogásokat hogyhátiskolamegamúgyisezmegazvandehátmégisdemégsem.
De most Törökországban vagyok.
Lecsekkoltam a fapados repülőjegyeket (van diákkedvezmény!) Lefoglaltam, és vasárnap azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, ami a Sabiha Gökcen reptérre visz. (Előtte azért elővigyázatosan, lelkiismeretesen felkeltem, elmentem borbélyhoz, aki olcsóbb volt Hakannál, megborotválkoztam - mégiscsak gyerekfesztivál - maketteztem, és becsomagoltam az összes forrásos pólómat.
Nos a buszon beszéltem telefonon Özlem Kadiragával, a fesztivál szervezőjével, akinek a tolmácsa voltam három éve Százhalombattán, jó barátok lettünk, bár egyszer kirúgtak a fesztiválon aztán rögtön vissza is vettek mert állítólag balfaszkodtam a buszokkal, bár ez nem volt igaz, mindegy, szóval jó barátok lettünk, így azt mondta, hogy lesz helyem nekem is a csoport szállásán. mindegy, ígyis-úgyis mentem volna, legfeljebb a kecskeólban alszom. De hát ez török barátoknál úgysem fordulhat elő.
Szóval kiértem a Sabiha Gökcen reptérre, aki egyébként Atatürk fogadott lánya volt, és az első női vadászpilóta-nő Törökországban (sőt, lehet, hoyg a világban is, nem tudom), és kerestem a Lefkosába induló repülőt.
Ami nem volt.
Csak Ercan nevű helyre volt járat. Basszus.
Kiderült, hogy a nicosiai, vagyis török nevén lefkosai reptér neve Ercan, és ezért így írják ki, de csak ezt az egyet, a hülye turisták megtévesztésére.
Ezt persze úgy közölte velem az infopultos nő, mintha azt kérdeztem volna, hogy létezik-e olyan ország, hogy Törökország.
A repülőn ugyebár mindig parázok,ám szerencsére elterelte a figyelmem egy új barát, aki Isztambulban lakik de Famagustában, vagyis Gazi Magusában tanul, és a hétvégére hazajött a családjához. Egymás mellett ültünk, barátok lettünk, bármikor mehetek hozzá nyaralni. Köszi.
Miután szerencsés módon most sem zuhantunk le, és leszálltam a gépről, megkerestem Nefter Topgört, aki az ukrán csoport kísérője volt, és az ő buszukkal megyek majd Iskelébe, a fesztivál helyszínére. Nem volt semmi gáz, beengedtek a határon a török lakosok kapuján, mivel mióta van Ikamet kártyám, török lakosnak számítok.
Amúgy a reptér kb akkora mint Népliget, és gyalog lehet mászkálni a repülők közt. Van 2 db csomagköröztető és kész.
Megtaláltam Neftert, aki egy ukrán zászlóval várt, és kiderült, hogy lány, és a barátnője is az, Cansu.
Én már megvagyok, az ukrán csoport még nincs.
Várakoztunk, majd megjöttek az ukránok, csupa 6 év körüli gyerek. Ejha, a derekamig értek. Megkérdezték, hogy én is a gyerekfesztiválra jöttem? Mire igennel feleltem, furán néztek, de mondtam, hogy a csoport később jön, szóval nem egyedül leszek a magyar gyerekcsoport.
Szóval éjfél körül buszba szálltunk, és elindultunk Cipruson.
Éjszaka volt, hatalmas síkság, néhol egy-egy bozót, a távolban magas hegyek. A buszon langyos, mediterrán meleg, és az a jellegzetes kicsit rohadtételes-édeskés szag, ami délen szokott lenni. A busz bal oldalon megy, itt, északon is fordított közlekedés van.
Kicsi, fehér kőházak, lapos tetőkkel, tujákkal, ciprusokkal, bokrokkal, cakkos kőkerítéssel. Zegzugos utcák, kóbor kutyákkal, teljes csönd, távolban tenger.
Leszálltunk egy sulinál, ahol a kis ukránokat családokhoz osztják. A családok tapssal köszöntik a csoportot a kis iskolában, ami egyetlen földszintes épület. Az osztálytermekben Atatürk fotók és hatalmas észak ciprusi zászlók, a termek a kertre nyílnak, nincs zárt folyosó, a legelső terem a nagy igazgatói szoba. Nincs hőszigetelés, minek.
A családok némelyike virágot ad a kis ukránoknak, majd hatalmas mosollyal és büszkén viszik haza a megszeppent vendégeket.
A tanárokkal továbbmegyünk a hotelünkbe, jön a telefon az egyik ukrán tanárnéninek, hogy a kisgyerek elfelejtette az anyukája telefonszámát, ezért sír. Rövid ukrán nyugtatás után továbbrobogunk, majd buszt cserélünk, és nagy bőröndökkel az ölünkben a Bogaz Hotelhez megyünk, ami a tengerparton van, és elég nagy.
Kapok egy szobát, amiben erős festékszag van, és nincs fürdő.
Pár perc múlva, hajnali egy körül az egyik tolmács szól, hogy menjünk kajálni. A szomszéd tengerparti étterembe megyünk, ahol máris összebarátkozok az összes tolmáccsal. A magyar csoport ekkor szállt föl kb Ferihegyről, vagyis ha jól tudom, Liszt Ferenc reptérről, én azomban öt újdonsült barátommal a tengerzajos, sós levegőjű Észak-Ciprusi éjszakában sétálok vissza a hotelszobájukba, ami épp a szomszédomban van. Megkínálják az új kolegát, vagyis engem az anyuka által készített dolmával, vagyis rizzsel töltött szőlőlevéllel, és rakival, és kezdődik is a ciprusi zene és tánc.
Reggel hatig buli a csoportkísérőkkel, az új barátaimmal, akikkel kb egy órája ismerkedtem meg, de máris befogadtak, mintha ezer éve a barátjuk lennék, és akik megtudták, hogy szerdán mennék haza és máris ittmarasztaltak, most pedig bulizunk megállás nélkül, mikor is nyílik az ajtó, és megérkezik Suheyla, a magyarok tolmácsa, és közli velem, hogy itt a csoport.
Kimegyek az előtérben Hungarys melegítőben és rövidnadrágban.
Az ismerős látvány fogad.....hatalmas bőröndök, fehér melegítős barátok, az ismerős szobabeosztás, és a vezényszavak, hogy a fiúk segítsenek felvinni a lányok bőröndjét.
A Forrás megérkezett.
Reggel hat van, a nap feljött, a tenger szürkéskék, és sisteregve hullámzik, a srácok elfoglalták a szállásukat.
Zsille Dórival, aki három napja írt egy e-mailt, hogy jövök-e, most a ciprusi tengerparton beszélgetek. Itt van mindenki: itt van Márkó, az unokatesóm, akinek az első külföldi turnéja, itt vannak az ifisek, itt van Sziq bácsi jól lefáradva az idáig vezényléstől, itt van Levi bácsi, aki vízipipát keres.
És persze itt van Észak Ciprus, amire azóta vágyok eljönni, hogy egy hasonlóan meleg nyári este, három évvel ezelőtt Százhalombattán feleségül vettem Barbit.
Hogy hogyan történt a házasság, és mi történt velem Cipruson köztársasági elnököstül, famagustai menettáncostul és élő egyenes adású tévéinterjústul, az kiderül a következő napokban, a következő postokban.
...folytatása következik....
A rafting egy eléggé sárga folyón történt, ami a szakértők szerint különösen meg volt áradva, és nagyon gyors volt, úgyhogy szuper lesz. Kapott mindenki egy búvárruhát, ami vizes volt, és semmit nem lehetett alatta viselni és testre tapadt, szóval előnyös volt nekem, meg egy sárga bukósisakot, meg egy mentőmellényt. És mind az ötven hasonlóan felöltözött legóbábu kinézetű ember a part felé vette az irányt. Nyolcan voltunk egy csónakban, plusz a vezér.
Kis eligazítás következett, amikor is megtudtuk, hogy a vezér mond majd vezérszavakat, mi meg azt teljesítve evezünk majd előre vagy hátra, vagy hagyjuk abba az evezést. Amúgy nem is a csónakban ültünk, hanem annak a peremén, a lábunk volt csak a csónakban, és ha faág jött, akkor le kellett hasalni! Miután ez is megvolt, elindultunk a vízbe.
Rögtön az elején be kellett gázolni a jéghideg vízbe, nos ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nem ússzuk meg szárazon a dolgot!
Az elején csak csordogáltunk lefelé, szal nem volt nagy szám, de aztán jöttek a lépcsők, a zátonyok, a fát. Ekkor csak a hátsó vezető ordítására figyelve tepertünk előre, mint a veszett, vagy hajolgatunk a hatalmas faágak előtt. Magas dombok közt kanyarogtunk el, ahol szőlőültetvények voltak.
De amúgy nem történt semmi veszélyes dolog.
Egyszer azonban kezdett melegedni a helyzet. Össze-vissza dobáltak minket a zátonyok, az előttem ülő termetes Ugur el kezdett imbolyogni, majd a vízbe esett, magával rántva az egész jobb oldali evezősort, köztük engem. Egy szempillantás alatt a vízben voltam, ahol hatalmas hullámok fogadtak. Elsodródtam a hajótól, a víz alatt volta. Kapálóztam, próbáltam úszni, de nem tudtam az árral mit kezdeni. Néha elengedtem az evezőt, néha visszakerült hozzám, de a hajótól egyre csak távolodtam. Az úszás lehetetlen volt, úghogy csak a mentőmellény tartott fönt, de néha nem tudtam mit kezdeni a hullámokkal, így elég sok vizet nyeltem, amit nehéz volt kiköhögni, úgyhogy elég ijesztő hörgő hangokat adtam ki. De semmi baj nem volt, csak épp nem tudtam mit kezdeni magammal, úszni lehetetlenség!
Ekkor feltűnt egy fa a parton, megkapaszkodtam az ágában, de hülyeség volt, mert a gyors víz csak tovább akart rántani. Így tovább mentem, és jó negyed óra sodródás után a partra tudtam evickélni.
Hát nem volt semmi. Épp ott volt a félúti pihenő, úgyhogy az összes csónak kikötött.
Teáztunk, de olyan iszonyú hideg volt, hogy mindenkinek úgy remegett a keze, hogy alig tudtunk inni. De amikor továbbmentünk, az evezés, meg az hiheteten élménytől ismét melegünk lett. Szóval összességében hihetetlenül jó volt, és alig várom a következő raftingot. Bár inkább a bungee jumpingot kéne kipróbálni!!!
És akkor most megszakítjuk adásunkat.
Ahogy nekem is megszakította a már-már elfásulásnak indult csütörtöki napomat egy e-mail.
Nevezetesen Zsille Dóri, a néptánc hodzsám Magyarországon, küldött facebookon egy üzenetet, hogy akkor most jövök-e Észak Ciprusra?
Nos a történet úgy alakult, hogy az Ifjúforrás táncegyüttes, akik a Nagyforrás, vagyis az én néptánccsoportom utánpótlás csoportja és szuperül lelkes táncos brigád, Észak-Ciprusra készült egy fesztiválra, és mielőtt ide jöttem, félig viccesen, félig vágyakozva megemlítettem, hogy úgyis itt vagyok a közelben, nosza, átruccanok majd hozzátok.
Ez el is felejtődött.
Egészen a két héttel ezelőtti csütörtökig.
Amikor is jött az e-mail.
Normális esetben Magyarországon elkezdtem volna sorolni a kifogásokat hogyhátiskolamegamúgyisezmegazvandehátmégisdemégsem.
De most Törökországban vagyok.
Lecsekkoltam a fapados repülőjegyeket (van diákkedvezmény!) Lefoglaltam, és vasárnap azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, ami a Sabiha Gökcen reptérre visz. (Előtte azért elővigyázatosan, lelkiismeretesen felkeltem, elmentem borbélyhoz, aki olcsóbb volt Hakannál, megborotválkoztam - mégiscsak gyerekfesztivál - maketteztem, és becsomagoltam az összes forrásos pólómat.
Nos a buszon beszéltem telefonon Özlem Kadiragával, a fesztivál szervezőjével, akinek a tolmácsa voltam három éve Százhalombattán, jó barátok lettünk, bár egyszer kirúgtak a fesztiválon aztán rögtön vissza is vettek mert állítólag balfaszkodtam a buszokkal, bár ez nem volt igaz, mindegy, szóval jó barátok lettünk, így azt mondta, hogy lesz helyem nekem is a csoport szállásán. mindegy, ígyis-úgyis mentem volna, legfeljebb a kecskeólban alszom. De hát ez török barátoknál úgysem fordulhat elő.
Szóval kiértem a Sabiha Gökcen reptérre, aki egyébként Atatürk fogadott lánya volt, és az első női vadászpilóta-nő Törökországban (sőt, lehet, hoyg a világban is, nem tudom), és kerestem a Lefkosába induló repülőt.
Ami nem volt.
Csak Ercan nevű helyre volt járat. Basszus.
Kiderült, hogy a nicosiai, vagyis török nevén lefkosai reptér neve Ercan, és ezért így írják ki, de csak ezt az egyet, a hülye turisták megtévesztésére.
Ezt persze úgy közölte velem az infopultos nő, mintha azt kérdeztem volna, hogy létezik-e olyan ország, hogy Törökország.
A repülőn ugyebár mindig parázok,ám szerencsére elterelte a figyelmem egy új barát, aki Isztambulban lakik de Famagustában, vagyis Gazi Magusában tanul, és a hétvégére hazajött a családjához. Egymás mellett ültünk, barátok lettünk, bármikor mehetek hozzá nyaralni. Köszi.
Miután szerencsés módon most sem zuhantunk le, és leszálltam a gépről, megkerestem Nefter Topgört, aki az ukrán csoport kísérője volt, és az ő buszukkal megyek majd Iskelébe, a fesztivál helyszínére. Nem volt semmi gáz, beengedtek a határon a török lakosok kapuján, mivel mióta van Ikamet kártyám, török lakosnak számítok.
Amúgy a reptér kb akkora mint Népliget, és gyalog lehet mászkálni a repülők közt. Van 2 db csomagköröztető és kész.
Megtaláltam Neftert, aki egy ukrán zászlóval várt, és kiderült, hogy lány, és a barátnője is az, Cansu.
Én már megvagyok, az ukrán csoport még nincs.
Várakoztunk, majd megjöttek az ukránok, csupa 6 év körüli gyerek. Ejha, a derekamig értek. Megkérdezték, hogy én is a gyerekfesztiválra jöttem? Mire igennel feleltem, furán néztek, de mondtam, hogy a csoport később jön, szóval nem egyedül leszek a magyar gyerekcsoport.
Szóval éjfél körül buszba szálltunk, és elindultunk Cipruson.
Éjszaka volt, hatalmas síkság, néhol egy-egy bozót, a távolban magas hegyek. A buszon langyos, mediterrán meleg, és az a jellegzetes kicsit rohadtételes-édeskés szag, ami délen szokott lenni. A busz bal oldalon megy, itt, északon is fordított közlekedés van.
Kicsi, fehér kőházak, lapos tetőkkel, tujákkal, ciprusokkal, bokrokkal, cakkos kőkerítéssel. Zegzugos utcák, kóbor kutyákkal, teljes csönd, távolban tenger.
Leszálltunk egy sulinál, ahol a kis ukránokat családokhoz osztják. A családok tapssal köszöntik a csoportot a kis iskolában, ami egyetlen földszintes épület. Az osztálytermekben Atatürk fotók és hatalmas észak ciprusi zászlók, a termek a kertre nyílnak, nincs zárt folyosó, a legelső terem a nagy igazgatói szoba. Nincs hőszigetelés, minek.
A családok némelyike virágot ad a kis ukránoknak, majd hatalmas mosollyal és büszkén viszik haza a megszeppent vendégeket.
A tanárokkal továbbmegyünk a hotelünkbe, jön a telefon az egyik ukrán tanárnéninek, hogy a kisgyerek elfelejtette az anyukája telefonszámát, ezért sír. Rövid ukrán nyugtatás után továbbrobogunk, majd buszt cserélünk, és nagy bőröndökkel az ölünkben a Bogaz Hotelhez megyünk, ami a tengerparton van, és elég nagy.
Kapok egy szobát, amiben erős festékszag van, és nincs fürdő.
Pár perc múlva, hajnali egy körül az egyik tolmács szól, hogy menjünk kajálni. A szomszéd tengerparti étterembe megyünk, ahol máris összebarátkozok az összes tolmáccsal. A magyar csoport ekkor szállt föl kb Ferihegyről, vagyis ha jól tudom, Liszt Ferenc reptérről, én azomban öt újdonsült barátommal a tengerzajos, sós levegőjű Észak-Ciprusi éjszakában sétálok vissza a hotelszobájukba, ami épp a szomszédomban van. Megkínálják az új kolegát, vagyis engem az anyuka által készített dolmával, vagyis rizzsel töltött szőlőlevéllel, és rakival, és kezdődik is a ciprusi zene és tánc.
Reggel hatig buli a csoportkísérőkkel, az új barátaimmal, akikkel kb egy órája ismerkedtem meg, de máris befogadtak, mintha ezer éve a barátjuk lennék, és akik megtudták, hogy szerdán mennék haza és máris ittmarasztaltak, most pedig bulizunk megállás nélkül, mikor is nyílik az ajtó, és megérkezik Suheyla, a magyarok tolmácsa, és közli velem, hogy itt a csoport.
Kimegyek az előtérben Hungarys melegítőben és rövidnadrágban.
Az ismerős látvány fogad.....hatalmas bőröndök, fehér melegítős barátok, az ismerős szobabeosztás, és a vezényszavak, hogy a fiúk segítsenek felvinni a lányok bőröndjét.
A Forrás megérkezett.
Reggel hat van, a nap feljött, a tenger szürkéskék, és sisteregve hullámzik, a srácok elfoglalták a szállásukat.
Zsille Dórival, aki három napja írt egy e-mailt, hogy jövök-e, most a ciprusi tengerparton beszélgetek. Itt van mindenki: itt van Márkó, az unokatesóm, akinek az első külföldi turnéja, itt vannak az ifisek, itt van Sziq bácsi jól lefáradva az idáig vezényléstől, itt van Levi bácsi, aki vízipipát keres.
És persze itt van Észak Ciprus, amire azóta vágyok eljönni, hogy egy hasonlóan meleg nyári este, három évvel ezelőtt Százhalombattán feleségül vettem Barbit.
Hogy hogyan történt a házasság, és mi történt velem Cipruson köztársasági elnököstül, famagustai menettáncostul és élő egyenes adású tévéinterjústul, az kiderül a következő napokban, a következő postokban.
...folytatása következik....
2011. április 15., péntek
Rakı, balık, Ayvalik...
..a mondat, ami sokszor elő szokott fordulni itt minálunk. A legfontosabb török dolgokat tartalmazza, vagyis a rakit, ami a szőlőből készült, ánizsízű párlat, amit vízzel higítanak és ettől opálos lesz. A legjobb raki állítólag a Tekirdağból származó, ami Rodostó török neve. Szóval II. Rákóczi Ferenc tudhatott valamit. Vagy Mikes Kelemen. A másik szó pedig a hal törökül. Szóval ez a Kaja, pia, nők helyi változata. Ha szórakozásról van szó, akkor mindig előkerül ez a mondat. Márpedig a törökök mesterien értenek a szórakozáshoz, vagy legalábbis a hogyan érezzük jól magunkat módszeréhez. Ők a "gyerünk, igyunk meg egy sört" mondat jelentését a lehető legszélesebb skálán tudják értelmezni. Vagyis nagyon sokféleképp tudnak szórakozni.
Van ugyebár az alapképlet, teaház, çay evi vagyis csáj evi: kicsi helység, rajta kicsi sámlin bácsik ülnek, teáznak. A teát innen kis tálcán bármely üzletbe, irodába, benzinkútra (olyan is volt) elszállítják, ha a vevőt meg kell vendégelni.
Aztán gyakran megyünk játékterembe. Itt van billiárd, okey (a römi táblán játszott változata), tavla (backgammon, ostábla, amit iszonyú gyorsan tudnak játszani, de megéri megtanulni, mert szuper. Öt menet, aki veszít, az fizeti a számlát), társasjátékok, vízipipa. Itt is lehet teát venni, amit egy kis cetlin striguláznak, így a végén a cetlivel fizethetsz.
Van aztán playstation játékterem is. Szoba, fotelek, nagy tévék, playstation.
Ezek a helyek mindig tele vannak fiatalokkal. És persze velünk, vagyis velem, meg a barátaimmal. És itt szigorúan nincs alkohol. És menő ide jönni.
Aztán persze van disco, ami élő rockzenével van. A sör nagyon drága. Miután vége a zenének, mert persze hajnali 2-kor minden szigorúan bezár Izmitben, közösen elmegyünk çiğköftét enni, és egy valaki fizet, mert ez a török módszer. A másik a német, így hívják, amikor mindenki a magáét fizeti.
Aztán vannak az iskolai szórakozások.
Először is, a tanterem, ahol senki nem szeret tartózkodni, és legtöbbször az off...yaa...unatkozom (sıkıldım) szavak hangoznak el. Viszont a büfé televan, nincs sor, vagyis mindenki nyomul, nyúlkál, ordít, mint a piacon. Frissen sütik a tost-ot, a szimitet megtöltik mindenfélével, van tea, török kávé, rengeteg édesség. Van sandöviç. Találd ki, mi az! És persze van Güler Abla és Hilme Abi.
Megtanultam, hogy a fiatalok megszólítása Abla, vagyis nővér, a teyze pedig az idősebbek. Abi ugyancsak fiatal megszólítás, olyasmi mint a bátyó. Én pl. Gergő Abi vagyok Yuszufnak, a 7 éves kisgyereknek. Aki kapott a múlt héten Boci csokit Magyarországból, és azonnal befalta.
Nos: suli. Szóval van a büfé, törökül kantin, és az udvar, ahol napernyő, színes székek. Általában ez a lelőhelye a diákoknak. És mivel mellettünk van a zenekonzervatórium, mindig van valami rögtönzött koncert.
Aztán van a tanárok szórakozása. Ők teáznak mindig. Néha a büféből egy tálcás néni megy ki sok teával, és valamely tanterembe megy. Ekkor a tanár teázik egyet.
A múlt héten zsűrink volt. Vagyis a tervezési feladatainkat zsűrizték. Ez kész tanár mennyország. Mivel ez úgy néz ki, hogy a tanár nem tartja meg az óráját, zsűrizik. Hosszú asztal, előtte nagy vetítő, ezen magyarázza el a hallgató a tervét.
Az asztalt végigülik a tanárok, és ötpercenként rendelnek valamit, akkor jön a büféből az egyenruhás néni, teával megrakodva. Aztán sütemény érkezik, az összes tanár azzal van elfoglalva. Mellesleg folklórprogramként a diák magyarázza az értékelésre szánt tervét a projektornál. Mindegy, mert megjött a szendvics. Le van tojva szerencsétlen diák, a tanárok inkább még egy teát isznak.
És van a csodálatos török természet. A hétvégén Boluban, Düzcében és az Abant tónál jártunk, mivelhogy
Kasia, a lakótársam tagja egy nemzetközi utazó-weboldalnak, a Couch-Surfingnek. Itt bárki regisztrálhat, és felajánlhatja az egyik szobáját az épp arra járó utazónak, vagy utazás esetén ő is igénybe veheti mások lakását. Szóval bárhol találhatsz magadnak a világban önkéntes otthont. Kasia talált is Düzcében egyet, így arrafelé vettük az irányt.
A buszon kaját kaptunk, kávét kaptunk, egyenruhás ember szolgált föl. Volt tévé. Az előző ülés támláján miniképernyő. Játékok, zenék, filmek. Ez a busz. A mögöttem lévő utas a pisiszünetben meghívott egy teára, mert látta, hogy külföldi vagyok. Meg grillezni a nyáron a nyaralójába.
Szóval, Bolu városa melletti Abant tóhoz mentünk. Egy fenyvesekkel betakart hegyekkel övezett tó, néhol kicsit mocsaras-lápos, szép fahíddal, néhol tükörsima, átlátszó, kavicsokkal. Egy helyen cifrán festett kordés cigányok voltak, egy helyen luxusszálloda kösk-e, vagyis kajálda-teázója. Aztán egy helyen a vízben egy horgász állt. A közelben fényképeztünk, mire ő odajött, odaadta a horgászbotját, amin egy hal lógott. Épp most fogta, fényképezzük le! És igyunk vele teát ennek örömére.
Emberek piknikeztek körülöttünk, túrázók mászkáltak, gyerekek lovagoltak. A táj meg Svájc és Skócia fúziója. Szóval ez is Törökország.
Aztán elmentünk a Couch-surfingen talált szállásadónkhoz. Na, ebből mi lesz? Sosem láttuk, nem ismertük. A buszállomáson várunk rá, nagy halom szotyival. Késik.
Egyszer csak begördül egy dzsip, nála fogunk lakni. Uğurnak hívják, bocsánatot kér, hogy késett, de épp az Avatart nézte. Nosza, mi is menjünk és nézzük vele.
A lakásában 3D-s projektor, a falon snowboard. Kaját rendelünk, 3D filmet nézünk. Utána menjünk discoba. Max hangerőn Tiesto. A discoban korlátlan fogyasztás, lézerfény, minden. Miután partyztunk egyet, jöjjön valami hazai.
Elmentünk egy farmra, ahol a benti élet először Fásy Ádám showra hasonlított, de egyre inkább átcsapott igazi török mulatozásba. Középen vaskályha, körülötte lakodalmi tömeg, roskadásig rakott asztal, táncoló emberek olyan bazi nagy görög lagzi módjára. Mikor itt is végetért a menet, már csak mi maradtunk és Uğur barátai. Kiderült, hogy ő a kaukázusbólé származik, és cserkesz nemzetiségű, vagyis syrcesian. Előkerül a harmonika, igazi kaukázusi zene, felpattant Uğur és egy lány és nyomtak nekünk egy rögtönzött lezginkát, mire mindenki énekelt, tapsolt. Táncház hajnalban.
Másnap esett az eső, nincs túrázás!
Mit tehet ilyenkor az ember?
Nosza, menjünk raftingolni. Persze szigorúan ingyen, mivel mindenki Uğur barátja. Folyt köv...
Van ugyebár az alapképlet, teaház, çay evi vagyis csáj evi: kicsi helység, rajta kicsi sámlin bácsik ülnek, teáznak. A teát innen kis tálcán bármely üzletbe, irodába, benzinkútra (olyan is volt) elszállítják, ha a vevőt meg kell vendégelni.
Aztán gyakran megyünk játékterembe. Itt van billiárd, okey (a römi táblán játszott változata), tavla (backgammon, ostábla, amit iszonyú gyorsan tudnak játszani, de megéri megtanulni, mert szuper. Öt menet, aki veszít, az fizeti a számlát), társasjátékok, vízipipa. Itt is lehet teát venni, amit egy kis cetlin striguláznak, így a végén a cetlivel fizethetsz.
Van aztán playstation játékterem is. Szoba, fotelek, nagy tévék, playstation.
Ezek a helyek mindig tele vannak fiatalokkal. És persze velünk, vagyis velem, meg a barátaimmal. És itt szigorúan nincs alkohol. És menő ide jönni.
Aztán persze van disco, ami élő rockzenével van. A sör nagyon drága. Miután vége a zenének, mert persze hajnali 2-kor minden szigorúan bezár Izmitben, közösen elmegyünk çiğköftét enni, és egy valaki fizet, mert ez a török módszer. A másik a német, így hívják, amikor mindenki a magáét fizeti.
Aztán vannak az iskolai szórakozások.
Először is, a tanterem, ahol senki nem szeret tartózkodni, és legtöbbször az off...yaa...unatkozom (sıkıldım) szavak hangoznak el. Viszont a büfé televan, nincs sor, vagyis mindenki nyomul, nyúlkál, ordít, mint a piacon. Frissen sütik a tost-ot, a szimitet megtöltik mindenfélével, van tea, török kávé, rengeteg édesség. Van sandöviç. Találd ki, mi az! És persze van Güler Abla és Hilme Abi.
Megtanultam, hogy a fiatalok megszólítása Abla, vagyis nővér, a teyze pedig az idősebbek. Abi ugyancsak fiatal megszólítás, olyasmi mint a bátyó. Én pl. Gergő Abi vagyok Yuszufnak, a 7 éves kisgyereknek. Aki kapott a múlt héten Boci csokit Magyarországból, és azonnal befalta.
Nos: suli. Szóval van a büfé, törökül kantin, és az udvar, ahol napernyő, színes székek. Általában ez a lelőhelye a diákoknak. És mivel mellettünk van a zenekonzervatórium, mindig van valami rögtönzött koncert.
Aztán van a tanárok szórakozása. Ők teáznak mindig. Néha a büféből egy tálcás néni megy ki sok teával, és valamely tanterembe megy. Ekkor a tanár teázik egyet.
A múlt héten zsűrink volt. Vagyis a tervezési feladatainkat zsűrizték. Ez kész tanár mennyország. Mivel ez úgy néz ki, hogy a tanár nem tartja meg az óráját, zsűrizik. Hosszú asztal, előtte nagy vetítő, ezen magyarázza el a hallgató a tervét.
Az asztalt végigülik a tanárok, és ötpercenként rendelnek valamit, akkor jön a büféből az egyenruhás néni, teával megrakodva. Aztán sütemény érkezik, az összes tanár azzal van elfoglalva. Mellesleg folklórprogramként a diák magyarázza az értékelésre szánt tervét a projektornál. Mindegy, mert megjött a szendvics. Le van tojva szerencsétlen diák, a tanárok inkább még egy teát isznak.
És van a csodálatos török természet. A hétvégén Boluban, Düzcében és az Abant tónál jártunk, mivelhogy
Kasia, a lakótársam tagja egy nemzetközi utazó-weboldalnak, a Couch-Surfingnek. Itt bárki regisztrálhat, és felajánlhatja az egyik szobáját az épp arra járó utazónak, vagy utazás esetén ő is igénybe veheti mások lakását. Szóval bárhol találhatsz magadnak a világban önkéntes otthont. Kasia talált is Düzcében egyet, így arrafelé vettük az irányt.
A buszon kaját kaptunk, kávét kaptunk, egyenruhás ember szolgált föl. Volt tévé. Az előző ülés támláján miniképernyő. Játékok, zenék, filmek. Ez a busz. A mögöttem lévő utas a pisiszünetben meghívott egy teára, mert látta, hogy külföldi vagyok. Meg grillezni a nyáron a nyaralójába.
Szóval, Bolu városa melletti Abant tóhoz mentünk. Egy fenyvesekkel betakart hegyekkel övezett tó, néhol kicsit mocsaras-lápos, szép fahíddal, néhol tükörsima, átlátszó, kavicsokkal. Egy helyen cifrán festett kordés cigányok voltak, egy helyen luxusszálloda kösk-e, vagyis kajálda-teázója. Aztán egy helyen a vízben egy horgász állt. A közelben fényképeztünk, mire ő odajött, odaadta a horgászbotját, amin egy hal lógott. Épp most fogta, fényképezzük le! És igyunk vele teát ennek örömére.
Emberek piknikeztek körülöttünk, túrázók mászkáltak, gyerekek lovagoltak. A táj meg Svájc és Skócia fúziója. Szóval ez is Törökország.
Aztán elmentünk a Couch-surfingen talált szállásadónkhoz. Na, ebből mi lesz? Sosem láttuk, nem ismertük. A buszállomáson várunk rá, nagy halom szotyival. Késik.
Egyszer csak begördül egy dzsip, nála fogunk lakni. Uğurnak hívják, bocsánatot kér, hogy késett, de épp az Avatart nézte. Nosza, mi is menjünk és nézzük vele.
A lakásában 3D-s projektor, a falon snowboard. Kaját rendelünk, 3D filmet nézünk. Utána menjünk discoba. Max hangerőn Tiesto. A discoban korlátlan fogyasztás, lézerfény, minden. Miután partyztunk egyet, jöjjön valami hazai.
Elmentünk egy farmra, ahol a benti élet először Fásy Ádám showra hasonlított, de egyre inkább átcsapott igazi török mulatozásba. Középen vaskályha, körülötte lakodalmi tömeg, roskadásig rakott asztal, táncoló emberek olyan bazi nagy görög lagzi módjára. Mikor itt is végetért a menet, már csak mi maradtunk és Uğur barátai. Kiderült, hogy ő a kaukázusbólé származik, és cserkesz nemzetiségű, vagyis syrcesian. Előkerül a harmonika, igazi kaukázusi zene, felpattant Uğur és egy lány és nyomtak nekünk egy rögtönzött lezginkát, mire mindenki énekelt, tapsolt. Táncház hajnalban.
Másnap esett az eső, nincs túrázás!
Mit tehet ilyenkor az ember?
Nosza, menjünk raftingolni. Persze szigorúan ingyen, mivel mindenki Uğur barátja. Folyt köv...
2011. április 4., hétfő
Olyan vagyok, mint a mogyoró a süteményen...
...ezt a bókot a tervezési tanárom feleségétől kaptam, aki szintén tervezési tanár, és szintén a mi tankörünkben tanít. (Vagyis néha ő jön be teázni, néha a férje, amúgy a harmadik tanerő, a doktorandusz kolega mindig ott van, de csak karácsonyfadísznek, mert egy szót se szól és azt is törökül mondja.)
Visszatérve a bókra, nem kell megijedni, nem fogom tevéért megvenni a prof nejét, és ő sem tervez engem megszöktetni. És nem fogjuk hátralévő életünket leélni valahol az anatóliai pusztákon kecsketenyésztéssel, szimitgyúrással és nádkunyhóépítéssel. Ám az igazat megvallva először én sem értettem, miért érdemeltem meg ezt a gasztronómiai hasonlatot.
Kiderült, hogy ezt arra az emberre mondják, akinek örülnek, ha ott van, de igazából nem nagyon fontos. Nos, ezzel marha jól megfogalmazta, mit is keresek én ebben a suliban.
Mivel hogy nekem is ennyit jelent a suli. Jó, hogy van, de ha nem lenne akkor sem profitálnék kevesebbet. Vagyis helyesbítek. A klasszikus értelemben vett Tanulás nekem itt nulla.
És itt most a Béemés tanulásról beszélek. Tanár mondja, lejegyzetelem, megtanulom, levizsgázok, elfelejtem tanulásról.
De van egy másfajta tanulás, ebben viszont száz százalékos az iskola.
Hiszen bizánci építészet órán tanultakat mind tanultam már otthon, Daragó tanár úr iszonyúan jól elmagyarázta. De egy török tanártól hallani mindezt, aki a Nagy Római Birodalom fővárosában végzett ásatásokat, szóval vele teázgatva hallani az Aya Sofiáról, miközben hétvégén bemegyek és megnézem a maga gigantikusságában, nos ilyen nem sokszor fordult elő.
Műemléket mértem már föl. De egy olyan házat, ami majd száz éve épült, mikor még Oszmán Birodalom volt, szultán (vagyis padisah, mivel a szultán kb őexcellenciáját jelent), és ma is egy család lakja, ahol anyuka fejkendőt visel, a kisfiút Juszufnak hívják, és eredeti török ételt főz nekünk teával, nos ilyen még nem volt. Plusz műemlékfelmérés órán lehet a legjobb káromkodásokat (küfür) tanulni, mivel mindenki utálja. És szlenget....az unatkozás jele az off yaa. Az igyunk teát: Haydi, bir çay içelim [hádi bi csáj icselim)...nos ezeket lehet a legtöbbet hallani.
Tervezési tárgyam volt már....de mikor tervez az ember minaret mellé hidat?
Belsőépítészet órám meg ráadásul sosem volt. És rögtön török teaház a projekt.
Mellesleg meg megtanulom, hogy lehet elvégezni a munkát örömmel. Jó sok büfével, barátokkal, teával, igazi kollégákkal. Kiülünk a kertbe, odajön pár ismeretlen, és elkezd véleményt mondani a rajzunkról. Csak hogy segítsen. A többiek megköszönik.
Szóval, tényleg van valami ebben a mogyoró dologban....
...amúgy a mogyoró mellett meg kell emlékeznem a szotyiról.
Azt hittem, hogy a legtöbb szotyit a balatonföldvári focipályánál fogyasztják az emberek, meccsnézés közben. Akkor ugyanis a földet egyenletes mennyiségű napraforgómaghéj borítja.
Nos, Törökország veri őket. Szotyi a vonaton, újságpapírra. Szotyi tévénézés közben. Vízipipa közben. Szotyi a büfében. Csak úgy valahol, utcán.
Egyedül a parkban nincs szotyi, mivel ott tábla jelzi, hogy tilos szotyizni. Nem hazudok. Ki van írva (Ennek ellenére a szél mégiscsak odaröppentett párat. Bocsesz)
És szotyi a buliban.
Ugyanis, ez itt most a reklám helye, megrendeztük Kasiával, a lakótársammal az első török házibulimat.
Harmincöten voltak.
Kitalálta Kasia, hogy legyen valami apropója a bulinak, úgyhogy roma és apaçi buli lett.
Az apaçik a török suttyók, akik robbantott gatyában, belőtt hajjal járnak, iszonyú illetlen dolgokat csinálnak, pl beszólnak néha a járókelőknek meg röhögnek, vagyis átlagos magyar fiatalok módjára viselkednek (botrányos). És van apaçi tánc, meg zene. Minden második embernek ez a csengőhangja, úgyhogy egy Isztambul-Izmit vonatúton kb hetvenszer meghallgatom. És van apaçi tánc, ami a hajzselézés-mozdulattól kezdve a dobom a labdát mozdulatig mindent tartalmaz. Ez most a menő mifelénk:
Szóval én gondoltam folklór-gyökereimet megeresztve cigány leszek, csakúgy mint Kasia. Egymást hergelve jól beöltöztünk, ő adott nekem kalapot, virágot, satöbbi, én a lehető legtöbb nyakláncát rábeszéltem, meg kendő, meg minden.
A harmadik lakótársunk kijelentette, hogy ő nem öltözik be.
Nos, jöttek a barátok, senki nem öltözött be. Kivéve az egyik lány, őt emiatt befogadtuk a családba!! (Fotók Fészbúkon!!) Mindegy, mi emiatt is egyre jobban szórakoztunk, mígnem másfél óra elteltével megérkeztek a spanyol ERASMUSosok, mindenki full cigány ruházatban, orrpiercinggel, műszemöldökkel, úgyhogy jól telt a buli hátralévő része is. A szomszédok hajnali négy felé kopogtattak a radiátoron. Nyilván nem minden nap hajnali kettőkor hallgatnak Nótár Maryt a török szomszédok.
De a külföldi barátok iszonyúan élvezték! Akárcsak a Mahala Rai Bandát.
Persze voltak spanyolok, úgyhogy volt Makarena, meg apacsi, meg minden.
Holnap két négyzetméter sörösüveget viszünk majd ketten vissza Kasiával a szomszéd boltba. Érdekesen fogunk mutatni.
Jah, és megismerkedtem a bulin Annamáriával, aki már jó ideje itt él, és itt is fog, Izmitet otthonának tekinti, és akit már ezelőtt is ismertem, de csak hallomásból. Mivelhogy bárkivel találkoztam Izmitben, legyen szó barátokról, a teaházas csajról, a boltban, az akárhol, és megtudták, hogy magyar vagyok, akkor rögtön jött a kérdés, hogy ááá, Annamariát ismerem? Én mindig azt mondtam, hogy nem! De most végre megismertem!
Úgyhogy néztek nagyot a barátaim, hogy magyar nyelv mégiscsak létezik, és nem csak én találtam ki az ő bosszantásukra, merthogy még egy valaki van itt, aki megérti.
Miután a party végeztével kipihentük magunkat úgy délután háromig, fogtam magam, és Isztambulba mentem.
Mivelhogy.....
Négy napja kaptam egy telefont az egyik isztambuli táncegyüttes főnökétől, az İstanbul çağdaş [Isztambul csádás - nem csárdás, a szó kortársat jelent]-tól. Ők jönnek ugyanis az idén a Summerfestre.
A főnök kiköpött Frenreisz Károly, hamar jó barátok lettünk, meghívott kajálni, közölte, hogy 34 helyett 40-en akarnak jönni, intézzem el, majd megnéztem a műsorukat. Néptánc volt modern ruhában. Mikor aggódni kezdtem, hogy mit fog ehhez szólni a végletekig kifinomult battai közönség valamint a folklórrendőrség, közölte velem, hogy természetesen Magyarországra autentikus dolgokat visznek. Hálaazégnek!
Szóval összehaverkodtam a főnökkel , akivel lehet, hogy 10 örömteli napot fogok együtt szenvedni.
Amúgy meg találkoztam barátokkal a műsor alatt, akikkel Sevillában ismerkedtem meg, vagyis Sevilla mellett, Dos Hermanasban, és nyár óta nem láttam őket, de persze mogyoróként fogadtak a süteményen.
Mikorra véget ért a műsor, vonat már nem indult, busszal indultam haza.
A Török busz nem olyan mint itthon. Kétféle van.
A két véglet.
Van az egylíráért felkapaszkodós, bárholmegállós, tömött, dudálós minibusz,
és van az elit, a távolsági busz.
Nos, mi ezt cserkésztük be. Szó szerint, mert buszmegálló nincs, csak hely, ahol megáll a busz. Mikor odaértünk, épp indulni készült. Becsukódott az ajtó, elindult. Én ottmaradtam a barátok kocsijában
Magyarországon ekkor káromkodunk, legyintünk.
Törökországban nem.
A barát beletaposott a gázpedálba, megelőzte a buszt, Ben Hur módjára lefelé szorította az úttestről, miközben a leengedett ablakon ordított a sofőrnek, hogy álljon meg.
És láss csodát: a sofőr megállt.
Ajtó kinyílt, én felmentem a buszba! Majd mentünk tovább.
Itt aztán nem a megszokott bajszos Albavolán, nincsenapróm, miértnemvettelőrejegyet fogadott, hanem egy utaskísérő.
Foglaljon helyet. Ó, köszönöm.
Majd utaskísérő, aki egyenruhában volt, mindenkitől megkérdezte, és sorban feljegyezte, hol kíván leszállni.
Majd kiállított nekem egy névre szóló jegyet. A Kovács Gergő helyett a könnyebbség kedvéért Gergő Bey (Gergő Úr) szerepelt rajta.
Meg persze 13 líra, ami a 4,5 lírás vonatjegyhez képest sok.
Viszont van szabad hely. Két órás zötykölődés helyett 40 perc (!!!) alatt hazaértem. Csöndben.
És Izmit határában fogta magát az utaskísérő, elővett egy gurulós asztalt, és kávéval, teával kínált minket.
Szóval ez a török busz. Az ember választhat. (Ellentétben Magyarországgal, ahol a koszos, veszélyes, olcsó vonatot, vagy a lassú, szorongós, olcsó buszt választhatod) itt van az olcsó, kulturált, tömött, lassú vonat, ahol vehetsz 100 forintért forró szimitet és 60 forintért ásványvizet, vagy a luxus, ingyenkávés, gyors, kényelmes, drága busz. Kinek mi tetszik, döntsd el, kell-e, vagy nem kell.
Akár a mogyoró a süteményen.
Visszatérve a bókra, nem kell megijedni, nem fogom tevéért megvenni a prof nejét, és ő sem tervez engem megszöktetni. És nem fogjuk hátralévő életünket leélni valahol az anatóliai pusztákon kecsketenyésztéssel, szimitgyúrással és nádkunyhóépítéssel. Ám az igazat megvallva először én sem értettem, miért érdemeltem meg ezt a gasztronómiai hasonlatot.
Kiderült, hogy ezt arra az emberre mondják, akinek örülnek, ha ott van, de igazából nem nagyon fontos. Nos, ezzel marha jól megfogalmazta, mit is keresek én ebben a suliban.
Mivel hogy nekem is ennyit jelent a suli. Jó, hogy van, de ha nem lenne akkor sem profitálnék kevesebbet. Vagyis helyesbítek. A klasszikus értelemben vett Tanulás nekem itt nulla.
És itt most a Béemés tanulásról beszélek. Tanár mondja, lejegyzetelem, megtanulom, levizsgázok, elfelejtem tanulásról.
De van egy másfajta tanulás, ebben viszont száz százalékos az iskola.
Hiszen bizánci építészet órán tanultakat mind tanultam már otthon, Daragó tanár úr iszonyúan jól elmagyarázta. De egy török tanártól hallani mindezt, aki a Nagy Római Birodalom fővárosában végzett ásatásokat, szóval vele teázgatva hallani az Aya Sofiáról, miközben hétvégén bemegyek és megnézem a maga gigantikusságában, nos ilyen nem sokszor fordult elő.
Műemléket mértem már föl. De egy olyan házat, ami majd száz éve épült, mikor még Oszmán Birodalom volt, szultán (vagyis padisah, mivel a szultán kb őexcellenciáját jelent), és ma is egy család lakja, ahol anyuka fejkendőt visel, a kisfiút Juszufnak hívják, és eredeti török ételt főz nekünk teával, nos ilyen még nem volt. Plusz műemlékfelmérés órán lehet a legjobb káromkodásokat (küfür) tanulni, mivel mindenki utálja. És szlenget....az unatkozás jele az off yaa. Az igyunk teát: Haydi, bir çay içelim [hádi bi csáj icselim)...nos ezeket lehet a legtöbbet hallani.
Tervezési tárgyam volt már....de mikor tervez az ember minaret mellé hidat?
Belsőépítészet órám meg ráadásul sosem volt. És rögtön török teaház a projekt.
Mellesleg meg megtanulom, hogy lehet elvégezni a munkát örömmel. Jó sok büfével, barátokkal, teával, igazi kollégákkal. Kiülünk a kertbe, odajön pár ismeretlen, és elkezd véleményt mondani a rajzunkról. Csak hogy segítsen. A többiek megköszönik.
Szóval, tényleg van valami ebben a mogyoró dologban....
...amúgy a mogyoró mellett meg kell emlékeznem a szotyiról.
Azt hittem, hogy a legtöbb szotyit a balatonföldvári focipályánál fogyasztják az emberek, meccsnézés közben. Akkor ugyanis a földet egyenletes mennyiségű napraforgómaghéj borítja.
Nos, Törökország veri őket. Szotyi a vonaton, újságpapírra. Szotyi tévénézés közben. Vízipipa közben. Szotyi a büfében. Csak úgy valahol, utcán.
Egyedül a parkban nincs szotyi, mivel ott tábla jelzi, hogy tilos szotyizni. Nem hazudok. Ki van írva (Ennek ellenére a szél mégiscsak odaröppentett párat. Bocsesz)
És szotyi a buliban.
Ugyanis, ez itt most a reklám helye, megrendeztük Kasiával, a lakótársammal az első török házibulimat.
Harmincöten voltak.
Kitalálta Kasia, hogy legyen valami apropója a bulinak, úgyhogy roma és apaçi buli lett.
Az apaçik a török suttyók, akik robbantott gatyában, belőtt hajjal járnak, iszonyú illetlen dolgokat csinálnak, pl beszólnak néha a járókelőknek meg röhögnek, vagyis átlagos magyar fiatalok módjára viselkednek (botrányos). És van apaçi tánc, meg zene. Minden második embernek ez a csengőhangja, úgyhogy egy Isztambul-Izmit vonatúton kb hetvenszer meghallgatom. És van apaçi tánc, ami a hajzselézés-mozdulattól kezdve a dobom a labdát mozdulatig mindent tartalmaz. Ez most a menő mifelénk:
Szóval én gondoltam folklór-gyökereimet megeresztve cigány leszek, csakúgy mint Kasia. Egymást hergelve jól beöltöztünk, ő adott nekem kalapot, virágot, satöbbi, én a lehető legtöbb nyakláncát rábeszéltem, meg kendő, meg minden.
A harmadik lakótársunk kijelentette, hogy ő nem öltözik be.
Nos, jöttek a barátok, senki nem öltözött be. Kivéve az egyik lány, őt emiatt befogadtuk a családba!! (Fotók Fészbúkon!!) Mindegy, mi emiatt is egyre jobban szórakoztunk, mígnem másfél óra elteltével megérkeztek a spanyol ERASMUSosok, mindenki full cigány ruházatban, orrpiercinggel, műszemöldökkel, úgyhogy jól telt a buli hátralévő része is. A szomszédok hajnali négy felé kopogtattak a radiátoron. Nyilván nem minden nap hajnali kettőkor hallgatnak Nótár Maryt a török szomszédok.
De a külföldi barátok iszonyúan élvezték! Akárcsak a Mahala Rai Bandát.
Persze voltak spanyolok, úgyhogy volt Makarena, meg apacsi, meg minden.
Holnap két négyzetméter sörösüveget viszünk majd ketten vissza Kasiával a szomszéd boltba. Érdekesen fogunk mutatni.
Jah, és megismerkedtem a bulin Annamáriával, aki már jó ideje itt él, és itt is fog, Izmitet otthonának tekinti, és akit már ezelőtt is ismertem, de csak hallomásból. Mivelhogy bárkivel találkoztam Izmitben, legyen szó barátokról, a teaházas csajról, a boltban, az akárhol, és megtudták, hogy magyar vagyok, akkor rögtön jött a kérdés, hogy ááá, Annamariát ismerem? Én mindig azt mondtam, hogy nem! De most végre megismertem!
Úgyhogy néztek nagyot a barátaim, hogy magyar nyelv mégiscsak létezik, és nem csak én találtam ki az ő bosszantásukra, merthogy még egy valaki van itt, aki megérti.
Miután a party végeztével kipihentük magunkat úgy délután háromig, fogtam magam, és Isztambulba mentem.
Mivelhogy.....
Négy napja kaptam egy telefont az egyik isztambuli táncegyüttes főnökétől, az İstanbul çağdaş [Isztambul csádás - nem csárdás, a szó kortársat jelent]-tól. Ők jönnek ugyanis az idén a Summerfestre.
A főnök kiköpött Frenreisz Károly, hamar jó barátok lettünk, meghívott kajálni, közölte, hogy 34 helyett 40-en akarnak jönni, intézzem el, majd megnéztem a műsorukat. Néptánc volt modern ruhában. Mikor aggódni kezdtem, hogy mit fog ehhez szólni a végletekig kifinomult battai közönség valamint a folklórrendőrség, közölte velem, hogy természetesen Magyarországra autentikus dolgokat visznek. Hálaazégnek!
Szóval összehaverkodtam a főnökkel , akivel lehet, hogy 10 örömteli napot fogok együtt szenvedni.
Amúgy meg találkoztam barátokkal a műsor alatt, akikkel Sevillában ismerkedtem meg, vagyis Sevilla mellett, Dos Hermanasban, és nyár óta nem láttam őket, de persze mogyoróként fogadtak a süteményen.
Mikorra véget ért a műsor, vonat már nem indult, busszal indultam haza.
A Török busz nem olyan mint itthon. Kétféle van.
A két véglet.
Van az egylíráért felkapaszkodós, bárholmegállós, tömött, dudálós minibusz,
és van az elit, a távolsági busz.
Nos, mi ezt cserkésztük be. Szó szerint, mert buszmegálló nincs, csak hely, ahol megáll a busz. Mikor odaértünk, épp indulni készült. Becsukódott az ajtó, elindult. Én ottmaradtam a barátok kocsijában
Magyarországon ekkor káromkodunk, legyintünk.
Törökországban nem.
A barát beletaposott a gázpedálba, megelőzte a buszt, Ben Hur módjára lefelé szorította az úttestről, miközben a leengedett ablakon ordított a sofőrnek, hogy álljon meg.
És láss csodát: a sofőr megállt.
Ajtó kinyílt, én felmentem a buszba! Majd mentünk tovább.
Itt aztán nem a megszokott bajszos Albavolán, nincsenapróm, miértnemvettelőrejegyet fogadott, hanem egy utaskísérő.
Foglaljon helyet. Ó, köszönöm.
Majd utaskísérő, aki egyenruhában volt, mindenkitől megkérdezte, és sorban feljegyezte, hol kíván leszállni.
Majd kiállított nekem egy névre szóló jegyet. A Kovács Gergő helyett a könnyebbség kedvéért Gergő Bey (Gergő Úr) szerepelt rajta.
Meg persze 13 líra, ami a 4,5 lírás vonatjegyhez képest sok.
Viszont van szabad hely. Két órás zötykölődés helyett 40 perc (!!!) alatt hazaértem. Csöndben.
És Izmit határában fogta magát az utaskísérő, elővett egy gurulós asztalt, és kávéval, teával kínált minket.
Szóval ez a török busz. Az ember választhat. (Ellentétben Magyarországgal, ahol a koszos, veszélyes, olcsó vonatot, vagy a lassú, szorongós, olcsó buszt választhatod) itt van az olcsó, kulturált, tömött, lassú vonat, ahol vehetsz 100 forintért forró szimitet és 60 forintért ásványvizet, vagy a luxus, ingyenkávés, gyors, kényelmes, drága busz. Kinek mi tetszik, döntsd el, kell-e, vagy nem kell.
Akár a mogyoró a süteményen.
2011. március 30., szerda
Isztambul réteges, mint az ogre...
..vagy mondjuk mint a parfé. Mert azt mindenki szereti. Na jó, törökországban vagyunk, legyen mondjuk künefe. Isztambul olyan, mint a künefe.
Van egy rétege, amit a Sultanahmet és a Nagy Bazár környékén buszokból leszálló és arra gyorsan felszálló turisták habzsolnak. Ez a külső, megkeményedett, berögzült réteg embereket bazárba befogó bajszos werárjúfrom törökökkel. Almatea, kerengődervissó, folklórprogram, húszlíráért kebab. Ezt én speciel nagyon szeretem. De Isztambul nem csak ennyi.
De aki veszi a bátorságot és mélyebbre ás benne, szép lassan megeszi a megkeményedett cérnametéltet, türelmesen végigropogtatja az összeset, szisztematikusan lekapargatja a megégett részeket, és fáradtságot nem kímélve rágja az édes cukormázzal együtt, az felfedezheti az egyedülállóan nyúlós, izgalmasan kecsketej ízű sajtot odabent. Amire senki nem számított, mikor kihozták és eléd rakták a tányért. Ez a másik Isztambul. Kicsit kevésbé tiszta, kicsit halszagú, kicsit nagyobb káosz, kicsit senki nem tud angolul. De annál érdekesebb.
A hétvégén mindkettőt sikerült végigbarangolni a szüleimmel, akik péntek reggel érkeztek meg Izmitbe kora reggeli autó-repülő-busz kombó után.
Nos, én pedig, mint helyi bennszülött vártam őket. Együtt ettünk a kedvenc cukrászdám sütijéből (ők persze egy harminc kilós bőröndöt hoztak, aminek a felét Mama által egy hétig sütött sütik, másik felét magyar csokik, poszterek, pólók tették ki!! Úgyhogy szuper dolog újra virágos sütit és túró rudit enni!)
Szóval utána együtt mentünk a kedvenc lahmacun lelőhelyemre, a Macka KebUp-ba, és együtt szálltunk fel a vonatra, ahol én mint török diák kaptam kedvezményt!
A szállodánk pár lépésre volt a legszuperebb helytől Isztambulban, így esténként sétálhattunk az iszonyúan hangulatos, sejtelmes, kolosszális, titokzatos Aya Sofia mellett. Aya Sofia nem fecseg, Aya Sofia vonz. Nem árul el semmit, azt meg kell fejteni, utána kell olvasni, faggatni kell, vissza-visszatérni. Mi megtehettük. Nappal, este, többször is.
Mellette rögtön ott a Topkapi, ahol mint török diák, ingyen léphettem be. Topkapi nem akkora mint a Budai vár. Nem annyira grandiózus, mint a Budai palota. Mégis, bármennyiszer vissza lehet térni, mindig van olyan nézőpont, ahonnan még nem látta az ember. Mindig van olyan heverő, vagy mozaik, vagy tányér, ami jé, ez mintha a múltkor nem lett volna ott. És minden sarkából más-más dolgot lát az ember Isztambulból. Ott van a márványsima, halványkék tenger, a rózsaszín-okkersárga házdzsungel, amin a Galata-torony trónol. És kicsit messzebb ott vannak az odafentről lelógatott pókháló vékonyságú hídpillérek, aminek az egyik oldalán az van írva, hogy isten hozott Európában, a másikra pedig Isten hozott Ázsiában!
A Nagy Bazár pedig olyan. Lehet benne kapni. És sokan vannak. Meg néha ott jár Andy Vajna, akivel készíthettem közös fotót:D Ez is egy meglepetés volt.
Mellette ott van a hosszú utcarengeteg, ami a Fűszerpiacon át, a hihetetlenül kávéillatú Mehmet Efendi bolttól kicsit innét lévő Galata hídig tart. Ahol rengetegen horgásznak!
Az idő is szuper volt. Végre nem esik Isztambulban! Nagy szerencsénk volt.
Másnap az ázsiai (anatóliai) oldalt látogattuk meg. Itt nyoma sincs külföldinek. Vagyis nagyon kevés. Az utcák tömve vannak helyiekkel, rengeteg kis kajálda, kumpirlelőhely (óriási krumpli megtöltve mindenféle dologgal), kávézó, lokum, ruhák, bikaszobor. Nagy volt a különbség, mikor elmerültünk a külföldiek által alig látogatott utcákban.
Ellátogattunk a tánccsoporthoz, ahol ismét magyar táncot akartak tanulni. Míg szüleim együtt teáztak a főnökkel, mi egy sor lelkes törökkel együtt a Szatmárököritó híres városra toltuk. :D Én Artvint tanultam, ami egy város nem messze a grúz határtól. És júniusban lehet, hogy én is fellépek majd velük. Mármint török táncosként:D
Bejártuk a Galata tornyot, az Istiklal utcát, a Taksim teret.
Utaztunk vonaton, hajón, villamoson, funikuler-en (modern budavári sikló:).
Vásároltunk a török piacon kabátot, amire két év garancia van, úgyhogy ha megtalálom az üzletet, becserélik. Csakhogy nem találom meg az üzletet. Mondjuk nem is kell.
Találkoztam szüleimmel és a Terminátor producerével.
Az idő napos volt, az idő esős volt. A második kevésbé!
Ettünk balik ekmeket éjszaka a Boszporusz partján egy öreg által nyárson sütve (kenyér közé sült hal és zöldségek), majd sétálhattunk a Galata hídon.
És este miután visszatértünk a szállodába bármikor foghattuk magunkat és elgyalogolhattunk a kivilágított Kék mecsethez, vagy az Aya Sofiához.
Egyszóval szuper volt a hétvége!
Nehéz volt mindezek után elbúcsúzni szüleimtől és hazamenni.
De ha jobban belegondolok....
.... hétfő reggel 6.30.
Az óraátállítás miatt 5.30 lenne, de hivatalosan 6.30.
Elbúcsúztam szüleimtől, reggeliztünk, én a hajóállomás fele tartok.
Nincs hajóm az Eminönütől a Haydarpasáig, vagyis ami a vonathoz vinne, hogy elérjem az első órám, így az Üsküdar városrészre tartok. Onnan majd busszal megyek tovább. Körülöttem minden kék, csak néhány minaretből látszik fény. A hajó alattam halkan mormog, a tengernek halszaga van. Elhagyom a Topkapit, körülöttem két ember van csak, azok alszanak. Sajnálom, hogy itt kell hagyni Anyát, Apát, Isztambult, de haza kell mennem Izmitbe, ahol a suli kezdődik. Együtt várok az üsküdariakkal a buszra. Mintha csak Pesten lennék. Felülök a vonatra, először rosszra, majdnem az iraki határhoz vittek. Aztán a jóra. Az izmitire. Ami hazavisz. Nem semmi!
Legközelebb vicceset írok!!
Van egy rétege, amit a Sultanahmet és a Nagy Bazár környékén buszokból leszálló és arra gyorsan felszálló turisták habzsolnak. Ez a külső, megkeményedett, berögzült réteg embereket bazárba befogó bajszos werárjúfrom törökökkel. Almatea, kerengődervissó, folklórprogram, húszlíráért kebab. Ezt én speciel nagyon szeretem. De Isztambul nem csak ennyi.
De aki veszi a bátorságot és mélyebbre ás benne, szép lassan megeszi a megkeményedett cérnametéltet, türelmesen végigropogtatja az összeset, szisztematikusan lekapargatja a megégett részeket, és fáradtságot nem kímélve rágja az édes cukormázzal együtt, az felfedezheti az egyedülállóan nyúlós, izgalmasan kecsketej ízű sajtot odabent. Amire senki nem számított, mikor kihozták és eléd rakták a tányért. Ez a másik Isztambul. Kicsit kevésbé tiszta, kicsit halszagú, kicsit nagyobb káosz, kicsit senki nem tud angolul. De annál érdekesebb.
A hétvégén mindkettőt sikerült végigbarangolni a szüleimmel, akik péntek reggel érkeztek meg Izmitbe kora reggeli autó-repülő-busz kombó után.
Nos, én pedig, mint helyi bennszülött vártam őket. Együtt ettünk a kedvenc cukrászdám sütijéből (ők persze egy harminc kilós bőröndöt hoztak, aminek a felét Mama által egy hétig sütött sütik, másik felét magyar csokik, poszterek, pólók tették ki!! Úgyhogy szuper dolog újra virágos sütit és túró rudit enni!)
Szóval utána együtt mentünk a kedvenc lahmacun lelőhelyemre, a Macka KebUp-ba, és együtt szálltunk fel a vonatra, ahol én mint török diák kaptam kedvezményt!
A szállodánk pár lépésre volt a legszuperebb helytől Isztambulban, így esténként sétálhattunk az iszonyúan hangulatos, sejtelmes, kolosszális, titokzatos Aya Sofia mellett. Aya Sofia nem fecseg, Aya Sofia vonz. Nem árul el semmit, azt meg kell fejteni, utána kell olvasni, faggatni kell, vissza-visszatérni. Mi megtehettük. Nappal, este, többször is.
Mellette rögtön ott a Topkapi, ahol mint török diák, ingyen léphettem be. Topkapi nem akkora mint a Budai vár. Nem annyira grandiózus, mint a Budai palota. Mégis, bármennyiszer vissza lehet térni, mindig van olyan nézőpont, ahonnan még nem látta az ember. Mindig van olyan heverő, vagy mozaik, vagy tányér, ami jé, ez mintha a múltkor nem lett volna ott. És minden sarkából más-más dolgot lát az ember Isztambulból. Ott van a márványsima, halványkék tenger, a rózsaszín-okkersárga házdzsungel, amin a Galata-torony trónol. És kicsit messzebb ott vannak az odafentről lelógatott pókháló vékonyságú hídpillérek, aminek az egyik oldalán az van írva, hogy isten hozott Európában, a másikra pedig Isten hozott Ázsiában!
A Nagy Bazár pedig olyan. Lehet benne kapni. És sokan vannak. Meg néha ott jár Andy Vajna, akivel készíthettem közös fotót:D Ez is egy meglepetés volt.
Mellette ott van a hosszú utcarengeteg, ami a Fűszerpiacon át, a hihetetlenül kávéillatú Mehmet Efendi bolttól kicsit innét lévő Galata hídig tart. Ahol rengetegen horgásznak!
Az idő is szuper volt. Végre nem esik Isztambulban! Nagy szerencsénk volt.
Másnap az ázsiai (anatóliai) oldalt látogattuk meg. Itt nyoma sincs külföldinek. Vagyis nagyon kevés. Az utcák tömve vannak helyiekkel, rengeteg kis kajálda, kumpirlelőhely (óriási krumpli megtöltve mindenféle dologgal), kávézó, lokum, ruhák, bikaszobor. Nagy volt a különbség, mikor elmerültünk a külföldiek által alig látogatott utcákban.
Ellátogattunk a tánccsoporthoz, ahol ismét magyar táncot akartak tanulni. Míg szüleim együtt teáztak a főnökkel, mi egy sor lelkes törökkel együtt a Szatmárököritó híres városra toltuk. :D Én Artvint tanultam, ami egy város nem messze a grúz határtól. És júniusban lehet, hogy én is fellépek majd velük. Mármint török táncosként:D
Bejártuk a Galata tornyot, az Istiklal utcát, a Taksim teret.
Utaztunk vonaton, hajón, villamoson, funikuler-en (modern budavári sikló:).
Vásároltunk a török piacon kabátot, amire két év garancia van, úgyhogy ha megtalálom az üzletet, becserélik. Csakhogy nem találom meg az üzletet. Mondjuk nem is kell.
Találkoztam szüleimmel és a Terminátor producerével.
Az idő napos volt, az idő esős volt. A második kevésbé!
Ettünk balik ekmeket éjszaka a Boszporusz partján egy öreg által nyárson sütve (kenyér közé sült hal és zöldségek), majd sétálhattunk a Galata hídon.
És este miután visszatértünk a szállodába bármikor foghattuk magunkat és elgyalogolhattunk a kivilágított Kék mecsethez, vagy az Aya Sofiához.
Egyszóval szuper volt a hétvége!
Nehéz volt mindezek után elbúcsúzni szüleimtől és hazamenni.
De ha jobban belegondolok....
.... hétfő reggel 6.30.
Az óraátállítás miatt 5.30 lenne, de hivatalosan 6.30.
Elbúcsúztam szüleimtől, reggeliztünk, én a hajóállomás fele tartok.
Nincs hajóm az Eminönütől a Haydarpasáig, vagyis ami a vonathoz vinne, hogy elérjem az első órám, így az Üsküdar városrészre tartok. Onnan majd busszal megyek tovább. Körülöttem minden kék, csak néhány minaretből látszik fény. A hajó alattam halkan mormog, a tengernek halszaga van. Elhagyom a Topkapit, körülöttem két ember van csak, azok alszanak. Sajnálom, hogy itt kell hagyni Anyát, Apát, Isztambult, de haza kell mennem Izmitbe, ahol a suli kezdődik. Együtt várok az üsküdariakkal a buszra. Mintha csak Pesten lennék. Felülök a vonatra, először rosszra, majdnem az iraki határhoz vittek. Aztán a jóra. Az izmitire. Ami hazavisz. Nem semmi!
Legközelebb vicceset írok!!
2011. március 22., kedd
Hakan, a borbély
Nos, a mai nap feljebb léptem a török férfitársadalom ranglétráján, egy újabb lépcsőfokkal. Ugyanis korábban már játszottam tavlát (backgammon vagy ostábla) teázás közben, elmentem henteshez húst vásárolni, átadtam a helyemet a vonaton öregasszonyoknak, kisgyerekes anyáknak, ezek mind-mind a helyi férfiélet meghatározó sarokpontjai.
De ma elmentem borbélyhoz is.
Nos, a borbély itt a hely. A gyógyszertár után a legtöbb üzlet borbély, ami nem kis szó, lévén gyógyszertárból rengeteg van. A borbélynak hatalmas az ablaka, benne nagy bajuszú, felül kopasz török emberek ülnek, és a borbély különböző dolgokat művel a fején, miközben társai körülötte teáznak.
Mikor Magyarországon tolmácskodtam külföldi török együtteseknek, kétnaponta kellet elmagyarázni, hogy itt a fodrászok nem borotválnak. Úgyhogy vegyél magadnak gilette pengét! Mire csalódott fejcsóválás vagy értetlen bámulás volt a válasz.
Nos itt a borbély mindent csinál, de tényleg! És én ma bemerészkedtem egybe, lévén már elég hosszú volt a hajam.
Úgy hívják, hogy Hakan, épp az ajtóban teázott az egész üzlet, mikor mentem. Csak rájuk kellett pillantani, rögtön fel is ugrottak. Az egyikük betessékelt, a másikuk felém fordította a széket, a harmadik tolta a fodrászapparátot, a negyedik levett egy száradó lepedőt, körém kanyarította. Az ötödik teázott tovább.
Miután helyet foglaltam a hatalmas fotelben, jött a kérdés, hoyg milyen frizurát szeretnék. Mondom, rövidet.
Nah, ekkor kezdődtek a bajok. Hogy hát csak úgy nem lehet ám hajat vágni, nosza, kezembe adott egy újságot tele különböző frizurákkal.
Nos, én kiválasztottam a legegyszerűbbet, a rövid hajat.
Kicsit még lapozgatta nekem a borbély, hogy hát nézzem csak meg, meg ilyen is van, de nem igazán akartam másféle hajat, mivel az itteni frizuradivat úgy néz ki kb, mintha haj alakú sapkát húztak volna magukra. Amúgy menő...
Szóval, megkezdődött a vágás. Először is egy papírcsíkot kanyarítottak a nyakamra, majd leborítottak egy lepedővel. A szék magasságát precízen beszabályozták, és jöhetett a művészet. A mester zakatolt körülöttem az ollóval, míg egy tizenöt forma inas néha söprögetett rólam hajat, néha nézte, hogy vág a mester, néha megfogta az ollót, mikor a főnök vizet spriccelt a fejemre. Mérnöki pontossággal körbevágta a fejem, a pajeszomat majdnem tolómérővel centizte ki. Minden részén háromszor ment át a fejemen, közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól.
Nos, harminc perces pattanásig feszült koncentrálás után befejezte a dolgot, a hajam rövid lett. Persze nem egyszerűen rövid, hanem így-meg úgy...a fejemet többször, több szögből bemérve, inassal együtt, ötféle fésűt váltva, mesterien rövid.
(Mondjuk Antu Mama mindezt inasok nélkül is megteszi...)
Mikor már készültem felállni, mondta a főnök, hogy hogyisne! Most kezdődik a lényeg.
Meghúzott egy kart, így az előttem fekvő mosdókagyló felém mozdult. Az inas rámkanyarított két törülközőt, majd előre kellett buknom, és jött a hajmosás különböző elixírekkel. Mikor ez is megtörtént, kezdődött a szárítás, miközben henger alakú fésűvel belőtte a két centi hosszú hajam. Ami abból állt, hogy a fejemet kaparta iszonyúan. Majd elém rakta a zseléválasztékot. Az egyik száraz, a másik ilyen, meg olyan, mondtam, hogy mindegy. Választott egyet.
Majd zselézés után.....jött az inas egy botra szúrt égő vattapamaccsal.
Jézusmária!
Kiderült, hogy nem megbillogozni akarnak, hanem csak az arcomat és a fülemet égette le. Majd valami sprayvel befújt, megpördítette az ajtó felé a széket, és sűrű görüsmeküzerével kikísért, miután húsz lírától megszabadultam. 2800 Ft, hajvágással, teával, sztorikkal és artistaprodukcióval.
Nos, jártam borbélynál, kezdek török férfivá válni. Jövő héten bevonulok a seregbe!
De ma elmentem borbélyhoz is.
Nos, a borbély itt a hely. A gyógyszertár után a legtöbb üzlet borbély, ami nem kis szó, lévén gyógyszertárból rengeteg van. A borbélynak hatalmas az ablaka, benne nagy bajuszú, felül kopasz török emberek ülnek, és a borbély különböző dolgokat művel a fején, miközben társai körülötte teáznak.
Mikor Magyarországon tolmácskodtam külföldi török együtteseknek, kétnaponta kellet elmagyarázni, hogy itt a fodrászok nem borotválnak. Úgyhogy vegyél magadnak gilette pengét! Mire csalódott fejcsóválás vagy értetlen bámulás volt a válasz.
Nos itt a borbély mindent csinál, de tényleg! És én ma bemerészkedtem egybe, lévén már elég hosszú volt a hajam.
Úgy hívják, hogy Hakan, épp az ajtóban teázott az egész üzlet, mikor mentem. Csak rájuk kellett pillantani, rögtön fel is ugrottak. Az egyikük betessékelt, a másikuk felém fordította a széket, a harmadik tolta a fodrászapparátot, a negyedik levett egy száradó lepedőt, körém kanyarította. Az ötödik teázott tovább.
Miután helyet foglaltam a hatalmas fotelben, jött a kérdés, hoyg milyen frizurát szeretnék. Mondom, rövidet.
Nah, ekkor kezdődtek a bajok. Hogy hát csak úgy nem lehet ám hajat vágni, nosza, kezembe adott egy újságot tele különböző frizurákkal.
Nos, én kiválasztottam a legegyszerűbbet, a rövid hajat.
Kicsit még lapozgatta nekem a borbély, hogy hát nézzem csak meg, meg ilyen is van, de nem igazán akartam másféle hajat, mivel az itteni frizuradivat úgy néz ki kb, mintha haj alakú sapkát húztak volna magukra. Amúgy menő...
Szóval, megkezdődött a vágás. Először is egy papírcsíkot kanyarítottak a nyakamra, majd leborítottak egy lepedővel. A szék magasságát precízen beszabályozták, és jöhetett a művészet. A mester zakatolt körülöttem az ollóval, míg egy tizenöt forma inas néha söprögetett rólam hajat, néha nézte, hogy vág a mester, néha megfogta az ollót, mikor a főnök vizet spriccelt a fejemre. Mérnöki pontossággal körbevágta a fejem, a pajeszomat majdnem tolómérővel centizte ki. Minden részén háromszor ment át a fejemen, közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól.
Nos, harminc perces pattanásig feszült koncentrálás után befejezte a dolgot, a hajam rövid lett. Persze nem egyszerűen rövid, hanem így-meg úgy...a fejemet többször, több szögből bemérve, inassal együtt, ötféle fésűt váltva, mesterien rövid.
(Mondjuk Antu Mama mindezt inasok nélkül is megteszi...)
Mikor már készültem felállni, mondta a főnök, hogy hogyisne! Most kezdődik a lényeg.
Meghúzott egy kart, így az előttem fekvő mosdókagyló felém mozdult. Az inas rámkanyarított két törülközőt, majd előre kellett buknom, és jött a hajmosás különböző elixírekkel. Mikor ez is megtörtént, kezdődött a szárítás, miközben henger alakú fésűvel belőtte a két centi hosszú hajam. Ami abból állt, hogy a fejemet kaparta iszonyúan. Majd elém rakta a zseléválasztékot. Az egyik száraz, a másik ilyen, meg olyan, mondtam, hogy mindegy. Választott egyet.
Majd zselézés után.....jött az inas egy botra szúrt égő vattapamaccsal.
Jézusmária!
Kiderült, hogy nem megbillogozni akarnak, hanem csak az arcomat és a fülemet égette le. Majd valami sprayvel befújt, megpördítette az ajtó felé a széket, és sűrű görüsmeküzerével kikísért, miután húsz lírától megszabadultam. 2800 Ft, hajvágással, teával, sztorikkal és artistaprodukcióval.
Nos, jártam borbélynál, kezdek török férfivá válni. Jövő héten bevonulok a seregbe!
2011. március 21., hétfő
Who the fXXk is Mongeri?
Most ilyen hangulata van az ittlétnek, mint ennek a zenének. Milyen is az a hangulat? Kicsit idegen, tőlünk különböző, de mégis hozzászokik és megszereti a fül azonnal. Megszereti a nyugodtságát, az életvidámságát, a feszes lüktetését, a dinamizmusát. Nem lehet minden szavát érteni, de nem is kell mindent megérteni, csak élvezni.
Ez a zene szólt a lakásomban vasárnap (vagy inkább hétfő) hajnali egy és három közt.
A kép a következő: a szobánk közepén egy kis asztal, rajta egy vízipipa, nagy halom szotyi, körülötte három török, egy lengyel, egy brazil és egy magyar fiatal. A törökök közül volt aki járt Magyarországon, nagyon élvezte, vissza akar menni. A másik török járt Brazíliában, nagyon élvezte, beszél spanyolul, a nyáron oda készül. A lengyel lány itt él már egy éve Törökországban, ő segített a magyar fiúnak lakást keresni aki öt éve törökül tanul és szereti a törököket. A brazil fiú meg ugyan csak ittvan, mezítláb ül a földön, állandóan vigyorog, és arról beszél, hogy az országában többen laknak nyomornegyedben, vagyis favelában, mint Magyarországon összesen, de mégis vigyorogni kell és hallgatni a fent említett zenét és vízipipázni itt Törökországban.
Nos, ezt tettük. De hogy is jutottunk el idáig? Nos, kezdem csütörtök este....
Amikor is olyan fáradt voltam, hogy visszautasítottam egy buli meghívást. Először.
.... Mivelhogy nekem előadást kell tartanom hétfőn Giulio Mongeri nevű építészről, akiről a tanár szerint sincs semmilyen forrás. Nos, ekkor azt tettem, mint amit a vizsgázó, aki miután Petőfit húzta, azt felelte, hogy Petőfi nagy költő volt, de Arany még nagyobb ....satöbbi. Szóval azt választottam, hogy bemutatom az európai építészeti példákat, amit a Mongeri nevű olasz származású török építész alkalmazott épületében. Szóval itt kezdődik a történet, ami keretezte a hétvégémet. És amire a cím is utal.....a történet folytatódik.....a dőlt betűs részekkel
Miután meguntam a fent említett építész művei utáni hajszát, mondtam Kasiának, a szobatársamnak, hogy bár bulizni ma nem mentem el ...shame.... de vízipipázhatunk egyet. Erre ő meghívta az egyik török barátját.
Aki belépett az ajtón, majd közönte ékes palóc tájszólással, hogy Örülök, hogy találkoztunk, a nevem Fatih....satöbbi. Kiderült, hogy fél évig volt ERASMUSon Gödöllőn a Szent István Egyetemen. Gépészmérnöknek tanul, imádja Magyarországot, kedvenc helye a ZP, a magyarok nagyon vendégszeretőek, a magyar lányoknak azt kell mondani, hogy gönörű vagi, többször aludt el a vonaton és utazott tovább Egerig, vagy Füzesabonyig [az ő kiejtése alapján Füzesaboni]:D Egyszóval rokon lelkek vagyunk.:D:D
No, ezután elindultam másnap Isztambulba Tugbával, mivelhogy
az egyik tanár szerint a suliban az isztambuli Yildiz Műszaki Egyetem könyvtárában van könyv Giulio Mongeriről! Nosza, úgysem voltam még isztambuli könyvtárban!
Az építész kar kb olyan mint a BME, csak egy nagy folyosó van. És az étterem hatszor akkora mint maga a kar:D És sok teát isznak. Mondjuk ez a BME-n is így van! Az építészkar előtt pálmafák nőnek, körülöttük kutyák szaladgálnak és van egy tó aranyhalakkal, meg egy full pizzéria.
A könyvtárában aztán találtunk egy tíz éves doktori disszertációt Mongeriről. Elvittük lefénymásolni.
Én, aki hozzá vagyok szokva a Black Sheep fénymásolószalon tököléséhez, gondoltam, hogy ez lehetetlen. Nem hazudok, a teljes könyvet két perc alatt lemásolta az ürge a szalonban. Félelmetes volt, úgy lapozott mint egy gép. És képes volt ezért elkérni százötven forintnyi lírát:D Nem semmi:D:D
Ezután a szomszédos Iszlám könyvtárba mentünk, ahol egy fejkendős nő fogadott minket, majd felvette az adatainkat:D Az enyémnél megszenvedtük! Majd kaptunk nyakbalófaszt [így nevezzük a nyakba akasztható belépőkártyát], és ingyen lefénymásolták, amit találtunk! Raktam képeket a facebookra, nézzétek meg, elég jól néz ki a könyvtár!
Ezután ettünk balikekmek-et a Boszporusz partján, ami kenyér közé rakott grillezett hal sok hagymával és salátával. Majd vettem egy zsetont a hajóra, mivelhogy itt zsetonnal működik a rendszeres kompjárat, akárcsak a dodzsem (a beszállás is olyan).
Bár a barátok invitáltak, hogy maradjak ott Isztambulban estére, mivelhogy másnap Fenerbahce meccsre megyünk, én hazamentem Izmitbe, merthogy
be kell fejeznem hétfőre az előadást Mongeriről, ami abból áll, hogy le kell fordítanom egy török nyelvű doktori disszertációt. Erre azt mondaná a török, hogy off...yaa.
Szóval hazamentem. A vonaton mindig állni kell. Mivelhogy mindig van egy kisgyerekes anyuka, vagy egy öregasszony a közelben. Szerintem van rajtam egy detektor, ami jelez nekik, hogy én úgyis átadom a helyem. Mondjuk a törökök is átadják. Ők is rendesek!
A vonatúton aztán ismét volt szórakozás. Felszállt egy nő egy kisbabával, akivel aztán az egész vagon elkezdett játszani. A szimitárus viszont nem jött, így hazáig éheztem:D
Otthon aztán nekiálltam a prezentációnak. De reménytelennek éreztem. Lakótársam, Kasia bulizni hívott a spanyol ERASMUSOSokhoz. AKiket még senki nem látott, csak spanish people fedőnéven futottak. Négyen vannak, és még nem voltak a suliban.:D Visszautasítottam, mivelhogy itt a Mongeri, basszameg.
Kasia elment, én továbbra is küzdöttem a fordítással, majd kis idő múlva jött az SMS, hogy azonnal emeljem föl magam és menjek bulizni mert mindenki itt van. Tolga volt az, a török haverom.
Ekkor jött az ötlet.
Ugyebár Tolga török, tehát tud törökül, tehát le tudja nekem fordítani az előadást vasárnap este, így hétfőre kész lesz!
Szóval fél óra múlva a spanyolokkal lambadáztunk.
Másnap ismét irány Isztambul. Ekkor szombat volt. Fenerbahce meccs.
Kaptunk ajándék pólót is, amit gyorsan felvettem, a barátaim nem, mivel ők amúgy Besiktas szurkolók, csak eljöttek, mert kíváncsiak voltak. A Fenerbahce színe sárga, így fél óra múlva az egész stadion sárga színben rikított. Együtt ordítottunk, a sálakat egy lüktetésre toltuk előre-hátra.
Jah, amúgy röplabda meccs volt. De mivel a Fener játszott, eljöttek a fociszurkolók is! Dobokkal, ugrálással, iszonyú hangzavarral.
Hozzá kell tenni, hogy mikor az ellenfélnél volt a passz, akkor a stadion hivatalosan is szirénázni kezdett mindig. Amikor a hazainál, akkor meg éljenzésre buzdított a bemondó. Ez van, itt nincs mese!
Másnap reggel meg az Istanbul Folklor Dernegibe mentem, ahol szinte hazavártak. Tea, süti, beálltam táncolni. Ezután egy sorba felsorakozott a csoport, és mondták, hogy húsz percig tanítsak magyar táncot!!!
Ejha, mi lehetne más, e-cse-di! Húsz perc után úgy ki voltak fáradva, hogy beiktattak egy másfél órás teaszünetet! Pedig csak csárdásoztunk, meg kicsit csapkorásztunk, merthogy mondták, hogy ők olyat akarnak tanulni. De jövő vasárnap várnak vissza, és hozzak magammal filmet:D Ennyi:D Isztambulban Nagyecsedi táncokat táncolt Tuncay Hodzsám és a csoportja!
Naszóval ismét úton haza, merthogy ott vár engem a lefordítatlan Mongeri. Hívom Tolgát, merre van, merthogy kéne segíteni, erre ő mondja, hogy menjek enni egy dönert, mert épp barátjával, Ramazannal kajáznak. Ezután jönnek segíteni. De előtte még megnézünk egy meccset nálam.
Meccs, törökök, szotyi, ugrálás a konyhában, mert Törökország nyert az azeriekkel szemben.
Érdekes, hogy a törökök értik az azeri nyelvet, de nagyon viccesnek találják. Pont, mint ahogy én beszélek, mondták!:D Ez elismerés, tehát tudok azeriül. Wáó!
Na mostmár neki kell állni a fordításnak, merthogy este van, holnap 9-kor meg az előadásom lesz. Tolga közli velem, hogy ő is alig érti, amit írnak róla. Mindegy, két diát kiszenvedtünk magunkból.
Hogy ezt megünnepeljük, meghívtuk a barátokat hozzánk. A harmadik szobatárs ugyan mit sem tud róla, nembaj. Hajnali kettőkor ő is hazajött, nembaj! A Mongeriről szóló előadásom diái közül csak 2 szól Mongeriről, a többi európai reneszánsz és art noveau példák. Nembaj. Hogy miért nem baj? Mert
egy szoba közepén lévő vízipipa és szotyihalom körül ülünk. A hétvégén voltam török könyvtárban, ettem a Boszporusz partján halat, szurkoltam együtt több ezer sárga pólós Fenerbahce fannal, magyar táncot tanítottam húsz töröknek, akik családtagnak tekintenek, és pólót is adtak, a vonaton együtt gügyögytem egy kisgyereknek húsz másik törökkel együtt, miközben a szimitárusra vártunk, a szomszéd szobából hívnak el bulizni a szomszéd lakásba, és most egy brazil, egy lengyel, három török társaságában (jah és volt még egy spanyol is) hallgatjuk a következő számot, miközben a brazil favelákról beszélgetünk.
http://www.youtube.com/watch?v=vF1Ad3hrdzY
(Nem engedi beágyazni, kattintsatok a linkre)
Odakint a müezzin szól.
Utóirat: Másnap reggel kilenckor előadást tartottam Giulio Mongeriről a Köztársaság Kori Török Építészet órán! A tanárnőnek nagyon tetszett a z előadás, és még sosem hallott róla, hogy bárki is összehasonlította volta az isztambuli Szent Antal templomot a Firenzei Santa Maria delle Fiorével, és ez különösen dicséretes!
Ennyi.
A barátaim is megjelentek az órán, mert kíváncsiak voltak az előadásomra. Szurkolótábor az egyetemen, Fenerbahcés pólóban. Két török barátom felkelt ezért reggel kilenckor. Pedig ők sokáig szeretnek ám aludni!
2011. március 17., csütörtök
Gergő, George, Görge, Görgel, Güngör, Gürkan
Ezek azok a nevek, amelyeken az elmúlt egy hónap során engem hívtak. Ezek közül az első elég ritkán fordult elő, inkább áhtrafelé kell keresni a gyakoribbat.
Érdekes, hogy a Görge név, amelyet még három éve kaptam a Summerfesten a török ciprusi csoportvezetőtől, a Görgel név (szóösszetétel) ered, ami a gyere, nézd (lásd)! Ez mondjuk illik rám, a cigköfte árus is ezt szokta használni, én meg ugyebár mindenhova megyek és látok. A Güngör ritka név, és napranézőt jelent, mondjuk ez is tetszik. A Gürkan pedig egy jó barátom volt, aki lenyúlta a Hungarys melegítőfelsőmet a Summerfesten, majd kijelentette, hogy minket ugyanúgy hívnak.
Úgyhogy legtöbbször ezt használom, ha beletörik a bicskájuk az első bemutatkozásnál. (Érdekesség, hogy a lengyeleknek sem nagyon megy a Gergő név, ők a nekem kimondhatatlan Grzeso-t preferálják.)
Nekem sincs könnyebb dolgom, sőt! Az utóbbi időszakban a hatvanmillió lakosú országból körülbelül ötvenmillió mutatkozott be nekem. És mindenkit máshogy hívnak! Általában számunkra szokatlan, jelentéssel bíró török szavak az itteni nevek, mint tenger, lélekvíz, eső, parancsoló, satöbbi. Van néhány Juszuf, Murat, Atilla, Ibrahim is, de elenyésző. Szóval mindenkinek el szoktam felejteni a nevét rögtön.
Van úgy hogy kapok egy sms-t, hogy itt és ott sörözünk/teázunk és fogalmam sincs kitől jött, majd mikor odaérek, és meglátom, ki az!
Amilyen változatos a névor, olyan egyforma az arcberendezés. Ugyanis az első egy hónap során szerintem sikerült találkozni az összes lehetséges török arcú emberrel, mivel egyre inkább ismétlődnek a vonások. Mondjuk azért jobb a helyzet, mint a Távol-keleten, ahol van egy női meg egy férfi arc, és ebből van sok. Itt van mondjuk tizenöt férfi és húsz női arc (a második csoportban azért nagyobb a szórás a különböző hajviseletek miatt). Úgyhogy egyre többször fordul elő, hogy vagy nem ismerek meg valakit aki jajhogyvagymiújság jóbarát, vagy valakire azt hiszem, hogy már ismerem, oszt mégsem!
Amúgy mostmár elmondhatom, hogy nem csak törököket ismerek, hanem az IAESEC segítségével a legkülönbözőbb nációkat.
Tegnap pl brazilokkal együtt ittunk brazil italt (amihet úgy szereztünk jegyet, hoyg az amúgy 25 fokban mégiscsak maradt egy kis hó az egyik kertben, oda másztunk be. Ahol aztán mit ad Isten, nyulak jöttek elő, és bámulták, hogy miért pakol nejlonszatyorba jeget egy fehér és egy kreol ember). Nos azért pakolt jeget, mert az egyik brazil italból jég, citrom és cukor összekeverésével együtt brazil koktél készíthető. Amit aztán brazil zene (meg két litván és egy ukrán, meg egy török barát) társaságában iszogattunk. Előre bocsátom, hoyg nem akartam menni mert iszonyú fáradt vagyok, de valahogy mégiscsak ot találtam magam náluk, megérte! Beszélgettünk aztán a brazil politikáról (szeretik az osrszágukat, és büszkék) meg minden egyébről, ami a nyelvünkre jött. Az egyik brazil srác kérte, hoyg küldjek neki postán pálinkát, ő meg cserébe küld saját italt......lehet postán ilyesmit küldeni??
[Jelentem: hivatalosan is ittaztórkodhatok! Végre megkaptam a helyi személyi igazolványomat!! Kellett érte fizetnem száznegyvenöt lírát. Uyge korábban már fizettem hatvan eurót a vízumért. Elég dárga dolog itt tartózkodni. Már komolyan azt vártam, mikor szerelnek egy parkolóórát a hátamra, amibe percenként be kell dobnom öt kurust -török váltópénz = garas-. Jah, és érdekes, bár csak véletlen, amikor hazafelé jöttem az új személyimmel, jött egy sms a magyar telefonomra, hogy Üdvözöljük Törökosrszágban! Köszi!]
Szóval, mint friss török ittartózkodó, elmentem török tanfolyamra a nyelviskolába, amit meséltem, hogy hívtak tanítani angolt. A tanításból nem lesz semmi, mert mikor bementem bemutatkozni, egy csoportnyi megszeppent kisgyerek ült előttem, akik semmit nem tudnak angolul. Kicsit beszélgettem velük törökül, aztán kimentem.
A török órán egy szlovák lánnyal vagyok együtt. Igazából ő fizeti az órát, én meg csak ott vagyok:D
A lány Banska Bisztricából jött, és csodálkozott, hoyg tudom, hol van Banska Bistrica, mert ebben az országban senki nem tudta még. Nem akartam, mondani neki, hogy ennek nagyon egyszerű oka van. Inkább csak annyit mondtam ,hogy olvastam Mikszáth Kálmán : Beszterce ostromát. Ő nem hallott még róla. Mindegy.
Az óra után (aminek a témája: Mi a neved, hogy vagy, szóval Tanárnőnek mondom, hogy a Hitit első könyvének a negyedik leckéje, szóval élveztem!!) elmentünk sörözni a szlovák lány, a török tanárnő, aki most tanít először és huszonöt éves, meg én. Erre jöttek a török barátok, akikkel hamar megismerkedtem, egyikük volt Magyarországon, evett gulyást, szépek a magyar lányok, néptáncos ő is, Attila, meg a Hunok. És kommunisták voltak. Mi meg meséltünk nekik a szlovák lánnyal, hogy mi mit tudunk a kommunizmusról, szal ismét politika jött.
Egy idő után a lányok hazamentek, a fiúk meg meghívtak cigköftét enni.
(Jaj, Judit Hodzsám, tényleg van benne hús, igaza volt, nyers húsból készült. Mindegy. A kokorec után bármi jöhet. A tekerlek szó jelentését viszont nem teszteltem le:)
Útközben, kivel nem, összefutottam az egyik egyiptomi sráccal. Meglepődtek a törökök, hoyg mindenkit ismerek itt, úgyhoyg meghívták őt is köftézni, közben meg politizáltak Mubarakról. Mivel ő nem kérte a kajáját, ezért én két köftét is ettem.
Amúgy elmagyarázták nekem, hogy van a német fizetési mód, amikor mindenki a sajátját, meg van a török, ahol egy valaki az összesét. Mondtam nekik, hogy én a törököt jobban szeretem. (+6 barát, akiknek már sajnos nem tudom a nevét, de meghívtak jövő szerdán bulizni). /Tudjátok még követni?/
A meghívásról jut eszembe, a család, akinek műemlékfelmérésből rajzoljuk a házát, meghívta a szüleimet vacsorázni, majd ha itt járnak. Jah, és van közös képem a kis Juszufról, aki végig rajtam lógott megint:D
AMúgy iszonyú közvetlen itt mindenki. Tervezési tárgyból már nem a suliban tanulunk, hanem a Murat Hodzsa irodájában, ami egy magas ház tetején van és eléggé menő. Tea, kaja, óra, iroda....ma pl az óra kezdése után negyven percel indultunk el hozzá, és talákoztunk is vele az iskola melletti étteremben a haverjaival kajált. Tök természetes.
Aztán két óra közt kiültünk a suli előtti padra az egyik kolegával, majd rögtön odasereglett hatszáz barát, egymás terveit mutogatták egymásnak, mindenki kritizálta a másikat, magy épp dícsérte, és ezt mindenki jó néven vette, sőt örült. Pl odajött egy régebben végzett diák aki épp erre járt, és fél órán keresztül elemezte az egyik lány tervét és tanította őt fogásokra, aminek az említett lány nagyon örült. Szóval így megy itt a tanulás.
Apropó, tanulás. Tegnap elmentem ney oktatásra, ami olyan, mint a magyar hosszúfurulya, a kaval, csak mindkét végén ugyanolyan lyuk van, és a peremét kell fújni. A világ legnehezebb hangszere, én egy óra alatt nem tudtam vele hangot csikarni. Úgyhogy jól elszórakoztattam a tanárt, meg a többieket, teáztunk, aztán hazamentem. Pedig jó lett volna..
Mindegy, ney oktatás helyett inkább megkóstoltam ma a török kávét. Az egyik szünetben mentünk el a többiekkel. Majd utána lefordítottuk a csészét, megvártuk, míg kihűl a csésze, és a pohár alján maradt zacc rajzolatából jósoltak:D
Nekem a sok út és a szerence jött ki.
Ez eddig bejött!
Érdekes, hogy a Görge név, amelyet még három éve kaptam a Summerfesten a török ciprusi csoportvezetőtől, a Görgel név (szóösszetétel) ered, ami a gyere, nézd (lásd)! Ez mondjuk illik rám, a cigköfte árus is ezt szokta használni, én meg ugyebár mindenhova megyek és látok. A Güngör ritka név, és napranézőt jelent, mondjuk ez is tetszik. A Gürkan pedig egy jó barátom volt, aki lenyúlta a Hungarys melegítőfelsőmet a Summerfesten, majd kijelentette, hogy minket ugyanúgy hívnak.
Úgyhogy legtöbbször ezt használom, ha beletörik a bicskájuk az első bemutatkozásnál. (Érdekesség, hogy a lengyeleknek sem nagyon megy a Gergő név, ők a nekem kimondhatatlan Grzeso-t preferálják.)
Nekem sincs könnyebb dolgom, sőt! Az utóbbi időszakban a hatvanmillió lakosú országból körülbelül ötvenmillió mutatkozott be nekem. És mindenkit máshogy hívnak! Általában számunkra szokatlan, jelentéssel bíró török szavak az itteni nevek, mint tenger, lélekvíz, eső, parancsoló, satöbbi. Van néhány Juszuf, Murat, Atilla, Ibrahim is, de elenyésző. Szóval mindenkinek el szoktam felejteni a nevét rögtön.
Van úgy hogy kapok egy sms-t, hogy itt és ott sörözünk/teázunk és fogalmam sincs kitől jött, majd mikor odaérek, és meglátom, ki az!
Amilyen változatos a névor, olyan egyforma az arcberendezés. Ugyanis az első egy hónap során szerintem sikerült találkozni az összes lehetséges török arcú emberrel, mivel egyre inkább ismétlődnek a vonások. Mondjuk azért jobb a helyzet, mint a Távol-keleten, ahol van egy női meg egy férfi arc, és ebből van sok. Itt van mondjuk tizenöt férfi és húsz női arc (a második csoportban azért nagyobb a szórás a különböző hajviseletek miatt). Úgyhogy egyre többször fordul elő, hogy vagy nem ismerek meg valakit aki jajhogyvagymiújság jóbarát, vagy valakire azt hiszem, hogy már ismerem, oszt mégsem!
Amúgy mostmár elmondhatom, hogy nem csak törököket ismerek, hanem az IAESEC segítségével a legkülönbözőbb nációkat.
Tegnap pl brazilokkal együtt ittunk brazil italt (amihet úgy szereztünk jegyet, hoyg az amúgy 25 fokban mégiscsak maradt egy kis hó az egyik kertben, oda másztunk be. Ahol aztán mit ad Isten, nyulak jöttek elő, és bámulták, hogy miért pakol nejlonszatyorba jeget egy fehér és egy kreol ember). Nos azért pakolt jeget, mert az egyik brazil italból jég, citrom és cukor összekeverésével együtt brazil koktél készíthető. Amit aztán brazil zene (meg két litván és egy ukrán, meg egy török barát) társaságában iszogattunk. Előre bocsátom, hoyg nem akartam menni mert iszonyú fáradt vagyok, de valahogy mégiscsak ot találtam magam náluk, megérte! Beszélgettünk aztán a brazil politikáról (szeretik az osrszágukat, és büszkék) meg minden egyébről, ami a nyelvünkre jött. Az egyik brazil srác kérte, hoyg küldjek neki postán pálinkát, ő meg cserébe küld saját italt......lehet postán ilyesmit küldeni??
[Jelentem: hivatalosan is ittaztórkodhatok! Végre megkaptam a helyi személyi igazolványomat!! Kellett érte fizetnem száznegyvenöt lírát. Uyge korábban már fizettem hatvan eurót a vízumért. Elég dárga dolog itt tartózkodni. Már komolyan azt vártam, mikor szerelnek egy parkolóórát a hátamra, amibe percenként be kell dobnom öt kurust -török váltópénz = garas-. Jah, és érdekes, bár csak véletlen, amikor hazafelé jöttem az új személyimmel, jött egy sms a magyar telefonomra, hogy Üdvözöljük Törökosrszágban! Köszi!]
Szóval, mint friss török ittartózkodó, elmentem török tanfolyamra a nyelviskolába, amit meséltem, hogy hívtak tanítani angolt. A tanításból nem lesz semmi, mert mikor bementem bemutatkozni, egy csoportnyi megszeppent kisgyerek ült előttem, akik semmit nem tudnak angolul. Kicsit beszélgettem velük törökül, aztán kimentem.
A török órán egy szlovák lánnyal vagyok együtt. Igazából ő fizeti az órát, én meg csak ott vagyok:D
A lány Banska Bisztricából jött, és csodálkozott, hoyg tudom, hol van Banska Bistrica, mert ebben az országban senki nem tudta még. Nem akartam, mondani neki, hogy ennek nagyon egyszerű oka van. Inkább csak annyit mondtam ,hogy olvastam Mikszáth Kálmán : Beszterce ostromát. Ő nem hallott még róla. Mindegy.
Az óra után (aminek a témája: Mi a neved, hogy vagy, szóval Tanárnőnek mondom, hogy a Hitit első könyvének a negyedik leckéje, szóval élveztem!!) elmentünk sörözni a szlovák lány, a török tanárnő, aki most tanít először és huszonöt éves, meg én. Erre jöttek a török barátok, akikkel hamar megismerkedtem, egyikük volt Magyarországon, evett gulyást, szépek a magyar lányok, néptáncos ő is, Attila, meg a Hunok. És kommunisták voltak. Mi meg meséltünk nekik a szlovák lánnyal, hogy mi mit tudunk a kommunizmusról, szal ismét politika jött.
Egy idő után a lányok hazamentek, a fiúk meg meghívtak cigköftét enni.
(Jaj, Judit Hodzsám, tényleg van benne hús, igaza volt, nyers húsból készült. Mindegy. A kokorec után bármi jöhet. A tekerlek szó jelentését viszont nem teszteltem le:)
Útközben, kivel nem, összefutottam az egyik egyiptomi sráccal. Meglepődtek a törökök, hoyg mindenkit ismerek itt, úgyhoyg meghívták őt is köftézni, közben meg politizáltak Mubarakról. Mivel ő nem kérte a kajáját, ezért én két köftét is ettem.
Amúgy elmagyarázták nekem, hogy van a német fizetési mód, amikor mindenki a sajátját, meg van a török, ahol egy valaki az összesét. Mondtam nekik, hogy én a törököt jobban szeretem. (+6 barát, akiknek már sajnos nem tudom a nevét, de meghívtak jövő szerdán bulizni). /Tudjátok még követni?/
A meghívásról jut eszembe, a család, akinek műemlékfelmérésből rajzoljuk a házát, meghívta a szüleimet vacsorázni, majd ha itt járnak. Jah, és van közös képem a kis Juszufról, aki végig rajtam lógott megint:D
AMúgy iszonyú közvetlen itt mindenki. Tervezési tárgyból már nem a suliban tanulunk, hanem a Murat Hodzsa irodájában, ami egy magas ház tetején van és eléggé menő. Tea, kaja, óra, iroda....ma pl az óra kezdése után negyven percel indultunk el hozzá, és talákoztunk is vele az iskola melletti étteremben a haverjaival kajált. Tök természetes.
Aztán két óra közt kiültünk a suli előtti padra az egyik kolegával, majd rögtön odasereglett hatszáz barát, egymás terveit mutogatták egymásnak, mindenki kritizálta a másikat, magy épp dícsérte, és ezt mindenki jó néven vette, sőt örült. Pl odajött egy régebben végzett diák aki épp erre járt, és fél órán keresztül elemezte az egyik lány tervét és tanította őt fogásokra, aminek az említett lány nagyon örült. Szóval így megy itt a tanulás.
Apropó, tanulás. Tegnap elmentem ney oktatásra, ami olyan, mint a magyar hosszúfurulya, a kaval, csak mindkét végén ugyanolyan lyuk van, és a peremét kell fújni. A világ legnehezebb hangszere, én egy óra alatt nem tudtam vele hangot csikarni. Úgyhogy jól elszórakoztattam a tanárt, meg a többieket, teáztunk, aztán hazamentem. Pedig jó lett volna..
Mindegy, ney oktatás helyett inkább megkóstoltam ma a török kávét. Az egyik szünetben mentünk el a többiekkel. Majd utána lefordítottuk a csészét, megvártuk, míg kihűl a csésze, és a pohár alján maradt zacc rajzolatából jósoltak:D
Nekem a sok út és a szerence jött ki.
Ez eddig bejött!
2011. március 15., kedd
Şöndör, Yuszuf, Ben Edek...
Immár végérvényesen, megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul rázuhant a tavasz Izmitre! Hurrá!
Ezt három dolog idézhette elő:
vagy a szokásos, ósdi és elavult vélekedés, miszerint a telet általában a tavasz szokta követni,
vagy
a címben említett valamelyik személy az illetékes
(zárójel: a mai maratoni iskolai nap után jöttem rá, hogy Hofi törökül beszélt, mert ma kb az összes tanár hasonló értelmeseket mondott reggel kilenctől ötig...azért el lehet benne fáradni:
)
vagy
a sokkal inkább hihető magyarázat: zsákban hozták nekünk a meleget a brazilok.
Ugyanis csütörtök este, mikor hivatalosan is elstartolt a tavasz, kb 15 brazil IAESEC-ösztöndíjas diákkal találkoztunk az egyik bevásárlóközpontban. Épp itt jártak.
Ezt három dolog idézhette elő:
vagy a szokásos, ósdi és elavult vélekedés, miszerint a telet általában a tavasz szokta követni,
vagy
a címben említett valamelyik személy az illetékes
(zárójel: a mai maratoni iskolai nap után jöttem rá, hogy Hofi törökül beszélt, mert ma kb az összes tanár hasonló értelmeseket mondott reggel kilenctől ötig...azért el lehet benne fáradni:
)
vagy
a sokkal inkább hihető magyarázat: zsákban hozták nekünk a meleget a brazilok.
Ugyanis csütörtök este, mikor hivatalosan is elstartolt a tavasz, kb 15 brazil IAESEC-ösztöndíjas diákkal találkoztunk az egyik bevásárlóközpontban. Épp itt jártak.
Miután hazatértem, úgy hajnali kettőkor írt a haverom, hogy reggel 8 kor indulás van a Fekete tenger partjára!
Nosza! Mikor menjen az ember a fekete tenger partjára, ha nem rögtön!
Tehát másnap (vagyis aznap) felkerekedtünk, és egy csomó külföldivel megpakolt busszal elindultunk Kefkenbe. A sofőr némi extra pénzért vállalta, hogy egész nap furikázni fog bennünket. 500 ft per főért. Másfél BKV jegy.
Így hosszas robogás, után (miközben elvontattunk a busszal egy lerobbant kocsit is!!) megérkeztünk egy iszonyú magas sziklákkal övezett gyönyörű tengerpartra. A tengerbe hosszan benyúló sziklákon keskeny perem volt, úgy döntöttünk, hogy azon kapaszkodva bemegyünk a barlangokba is. Ott voltunk, ahol a madár sem jár. A csoport a következőkből állott: két orosz lány, két litván barátom, meg a török barátom, egy ukrán, egy brazil és két egyiptomi srác (most jöttek Kairóból!) és egy szlovák lány Besztercebányáról. Ja és jött velünk a buszsofőr is.
Miután végigküzdöttük magunkat a keskeny sziklaperemen a morajló tenger mellett, bejutottunk a barlangba, ami egy keskeny kanyonba vezetett. Elég jól nézett ki. A sárgától kezdve a zöldön át egész a kékig mindenféle szín volt rajta. Csak a kövek voltak kicsit csúszósak, én és az egyik orosz lány bele is csúsztunk térdig a tengerbe, de nem történt semmi baj.
Visszafelé viszont beterítette a peremünket a dagály:D Úgyhogy így evickéltünk vissza a buszra, amit jól összedzsuváztunk, de mivel a főkolompos a sofőr volt, senkit nem érdekelt a dolog.
Ezután még pár sziklát meglátogattunk, és kijelentettük, hogy a legjobb túrázó csapat a miénk. Aki nem hiszi, járjon utána a Facebookon!
Jah, még annyit az utazásról., hogy Kefken határáig menetrendszerinti távolsági buszal mentünk. Helyjegy volt, kaja, és két "stewardess" a Dunaújváros-Budapest Népliget járaton. Nesze neked Alba Volán!
Vasárnap Izmitben folytatódott a tavasz. Elvileg mostnom (nem volt tiszta ruhám), rajzolnom (nem volt kész házi feladatom) kellett volna.
Ehelyett a barátaim írtak, hogy gyerünk a tengerpartra, és én nagy nehezen egy szóra.
A tengerpart itt nem egyszerű dolog.
Először is egy hatalmas öböl az egész. A túlparton iszonyú magas hegyek, rajta még hó. Aztán itt a tengerpart, ahol meleg van, kisebb sziklák, rajta emberek ücsörögnek, rögtönzött zenekarokkal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Mögöttünk meg egymás hegyén-hátán a házak, közte zegzugos utcák, néhol ledöfve egy-egy minaret, ahonnan időnként beintul a müezzin elnyomva a sirályok károgását.
Plusz tea, kávé, kokorec, nargile (vízipipa), és az alábbi dal:
.
.
Amúgy hívtak angolt tanítani!
Az egyik helyi suli általános iskolásokat tanít, méghozzá egyéni módszerrel: játékos tanulás, idegenekkel beszélgetés, stb. És én lennék az egyik idegen. Örültem a kérésnek, de nem biztos, hogy menni fog, mert elég sűrű a program!
Annyira, hogy most azonnal fel is köszöntöm Anyát névnapja alkalmából! Boldog névnapot, Anya!!
2011. március 11., péntek
Céklaleves és feltekert marhabél...
...ma iszonyú fontos dolgokat tanultam.
Először is volt ugyebár Műemlékfelmérés órám. Reggel nagyon korán kellett hozzá kelni, hétkor.
Az itt nagyon korán van.
Pláne, hogy tegnap este kettőkor még vidáman számítógépeztem itthon. A fekete tea nagyon erős.
Szóva, felkeltem az utolsó pillanatban, de a lakótársam beköltözött a fürdőszobába, úgyhogy míg vártam, hogy bejussak, sikerült elkésnem az óráról. Akkor már úgyis mindegy alapon elmentem a büfébe egy ébresztő teáért.
Mit ad Isten, a csoporttársaim is ott vannak (A Csak Csajok meg Én csoport). Nah, nyomtunk is együtt egy reggelit, a szimit (pirított szezámmagos perecszerű karika) volt megpakolva mindenfélével. Madzsar Szalámival többek közt, így hívják itt a jó fűszeres marhapárizsit. Amúgy finom. Ezzel a reggelivel vette kezdetét a gasztronómiai utazásom, ami a nap folyamán újabb és újabb állomásokkal bővült, mígnem estig a kulinária minden peremterületét érintette.
Miután felvánszorogtunk a terembe, láttuk, hogy mindenki reggelizik órán. A tanár, aki az egyik csapattól a másikhoz megy, hogy megnézze, ki mit rajzolt, különböző reggelihalmokat kellett félresöpörnie. Szószerint. Hiába, Törökország, törökök, fő a táplálkozás. Nemámaztánmégéhesendolgozunkvagyvalami.
Nem volt jobb dolgunk, csúnya szavakat tanítottak nekem az osztálytársaim, úgyhogy bővült a szókincsem. Ezzel telt a műemlékfelmérés óra.
Ezután hazatértem, a lengyel lakótársam egy nagy doboz tejkaramellával és savanyúcukorral ajándékozott meg.
Majd ismét óra. Ekkor tervezési óra volt. Tetszett a tanárnak a munkám. Ezért ajándékképp teáztunk egyet. Ekkor megtanítottam őt a nevemre.
Ugyanis megkérdezte, hogy az apukám is Kovács? Mondom, persze.
Erre ő: de akkor ha mindketten Kovácsok vagyunk, akkor ha mondjuk anyukám hívja valamelyikőnket, honnan tudjuk, hogy melyikünket hívja?
Mondom: mert ha engem hív, akkor Gergőt mond, ha Apát, akkor Istvánt.
Ekkor tudatosult benne, hogy a Kovács a vezetéknevem. És hogy Magyarországon fordítva írjuk.
Mire ő cserébe megosztotta velem, hogy Törökországban sok az uniszex keresztnév. Pl Deniz lehet lány is, meg fiú is. Mondtam, hogy nálunk nincs ilyen. Vagyis van, de az más téma...
Ezután, otthon jót beszélgettem a lengyel lakótársam anyukájával. Ő lengyelül beszélt hozzám, amit én nem értettem, én meg angolul hozzá, amit ő nem értett. Így a tücsök ráugrott a nádra című mondat lefordítása negyed órába telt (bár most sem tudom, miért akarta ezt velem megosztani). Mire én cserébe elmeséltem neki, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot. Mire ezt elmutogattam, eléggé elsápadt (pláne a kézlevágás és az imádkozás résznél). Mire bejött a lánya, Kasia és lefordította nekünk a próbálkozásainkat. Ekkor mindketten megnyugodtunk.
Aztán beszéltünk politikáról, kiderült, hogy mindkét országban ugyanaz a helyzet, és ekkor is megnyugodtunk. Ismeri és elismeri Orbán Viktort.
Ezután a kajára terelődött a szó. Én ellőttem, hogy ettem Krakkóban Barszczy czerwónét, mire ő rámutatott a gáztűzhelyre, amin épp egy fazék barszczy czerwóne volt. Gasztronómiai élmény no.3.
A barszczy czerwóne céklaleves főttojással. Finom, savanykás, piros. Állítólag az echte one úgy készül, hogy a cékla egy hétig hideg vízben áll, így az átveszi az ízét. Mármint a víz a cékláét.
A gyorsabbik simán főtt cékla leszűrve. Mikor melegítette a levest, elsóhajtotta magát, hogy jó lenne kis vegeta bele, mert úgy az igazi. Mire közöltem, hogy van nálam vegeta (ti. gulyáslevesfőzés). Mire megnyugodtunk mindketten, hogy még egy közös pont. Polak wegier dwa bratanki!
Ezután pedig a barátaim hívtak vízipipázni. Mikor már jól megéheztünk, elmentünk éjfél körül a kedvenc çiğköftéshez (csíjköfte). A köfte alapjában véve fasírt. A csíköfte viszont nem tartalmaz húst, csak valami hasonlót, amit nem értettem, hogy mi. Úgy néz ki, mint mondjuk a piros sóder aprókavicsból, és föl van halmozva egy nagy domb alakban. Ebból markol bele a csíjköftés, rákeni a tésztalapra, majd salátalevelet, gránátalmaszószt, citromot tesz rá, feltekeri, és lehet is enni. Kicsit savanyú paradicsomos fűszeres íze van.
Ezután jól átfagytunk, nosza, kerestünk egy helyet, ahol lehet teát inni. Nem volt nehéz dolog, bármilyen meglepő.
És ez a hely a nap fénypontja volt: a kokoreç árus.
Nos, a kokoreç [kokorecs] nem más, mint egy hosszú nyársra tűzött faggyúra feltekert bél. Fúszeres szósszal megkenve, szabad lángon forgatva.
Úgy néz ki, mint a kürtőskalács.
Nemsemmi.
Szóval, miközben teáztunk és belet ettünk (amúgy finom volt), elmesélték nekem a barátaim, hogy a kokoreç miatt nem akarják felvenni őket az Európai Unióba, mivel szerintük nem felel meg a higiéniai követelményeknek, merthogy bél. (Nem tom, hogy a német Wurst, vagy a magyar kolbász, vagy akármi....francia csiga mennyivel jobb).
Mindegy, vagy kokoreç, vagy unió, dönteni kell.
És a törökök a kokoreçet választották. Annyira, hogy egy dalt is írtak róla, amit zengve énekelték nekem hajnali egykor a büfében, Izmitben, miközben együtt falatoztunk az említett ételből.
Azért ez az igazán nem semmi a törökökben azonfelül hogy a világ legvendégszeretőbb népe. Ahelyett, hogy kukoricán térdepelve kapaszkodnának az EU-felé, ami minden indokot kitalál, hogy ne vegye tagjai közé őket, inkább legyintenek egyet, ezt éneklik éjfélkor, teázgatva és társasjátékozva egy végigdolgozott nap után, hogy pirított belet és nem EU-t. És megcsinálják egyedül.
Nem biztos, hogy jobban, de hogy boldogabban és nyugodtabban, az mindenképp igaz. (És ez igaz az építészkartól kezdve mindenre.) És az is biztos, hogy ha az idegenekre nem is, de egymásra mindig számíthatnak. Akár a buszjegy árának a sofőr felé előreadogatásáról van szó, akár információkérésről, akár autóbetolásról, akár teaivásról, akár a legnagyobb szivességig, bármivel kapcsolatban.
Nos, így szól a dal, jóéjt mindenkinek!
Először is volt ugyebár Műemlékfelmérés órám. Reggel nagyon korán kellett hozzá kelni, hétkor.
Az itt nagyon korán van.
Pláne, hogy tegnap este kettőkor még vidáman számítógépeztem itthon. A fekete tea nagyon erős.
Szóva, felkeltem az utolsó pillanatban, de a lakótársam beköltözött a fürdőszobába, úgyhogy míg vártam, hogy bejussak, sikerült elkésnem az óráról. Akkor már úgyis mindegy alapon elmentem a büfébe egy ébresztő teáért.
Mit ad Isten, a csoporttársaim is ott vannak (A Csak Csajok meg Én csoport). Nah, nyomtunk is együtt egy reggelit, a szimit (pirított szezámmagos perecszerű karika) volt megpakolva mindenfélével. Madzsar Szalámival többek közt, így hívják itt a jó fűszeres marhapárizsit. Amúgy finom. Ezzel a reggelivel vette kezdetét a gasztronómiai utazásom, ami a nap folyamán újabb és újabb állomásokkal bővült, mígnem estig a kulinária minden peremterületét érintette.
Miután felvánszorogtunk a terembe, láttuk, hogy mindenki reggelizik órán. A tanár, aki az egyik csapattól a másikhoz megy, hogy megnézze, ki mit rajzolt, különböző reggelihalmokat kellett félresöpörnie. Szószerint. Hiába, Törökország, törökök, fő a táplálkozás. Nemámaztánmégéhesendolgozunkvagyvalami.
Nem volt jobb dolgunk, csúnya szavakat tanítottak nekem az osztálytársaim, úgyhogy bővült a szókincsem. Ezzel telt a műemlékfelmérés óra.
Ezután hazatértem, a lengyel lakótársam egy nagy doboz tejkaramellával és savanyúcukorral ajándékozott meg.
Majd ismét óra. Ekkor tervezési óra volt. Tetszett a tanárnak a munkám. Ezért ajándékképp teáztunk egyet. Ekkor megtanítottam őt a nevemre.
Ugyanis megkérdezte, hogy az apukám is Kovács? Mondom, persze.
Erre ő: de akkor ha mindketten Kovácsok vagyunk, akkor ha mondjuk anyukám hívja valamelyikőnket, honnan tudjuk, hogy melyikünket hívja?
Mondom: mert ha engem hív, akkor Gergőt mond, ha Apát, akkor Istvánt.
Ekkor tudatosult benne, hogy a Kovács a vezetéknevem. És hogy Magyarországon fordítva írjuk.
Mire ő cserébe megosztotta velem, hogy Törökországban sok az uniszex keresztnév. Pl Deniz lehet lány is, meg fiú is. Mondtam, hogy nálunk nincs ilyen. Vagyis van, de az más téma...
Ezután, otthon jót beszélgettem a lengyel lakótársam anyukájával. Ő lengyelül beszélt hozzám, amit én nem értettem, én meg angolul hozzá, amit ő nem értett. Így a tücsök ráugrott a nádra című mondat lefordítása negyed órába telt (bár most sem tudom, miért akarta ezt velem megosztani). Mire én cserébe elmeséltem neki, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot. Mire ezt elmutogattam, eléggé elsápadt (pláne a kézlevágás és az imádkozás résznél). Mire bejött a lánya, Kasia és lefordította nekünk a próbálkozásainkat. Ekkor mindketten megnyugodtunk.
Aztán beszéltünk politikáról, kiderült, hogy mindkét országban ugyanaz a helyzet, és ekkor is megnyugodtunk. Ismeri és elismeri Orbán Viktort.
Ezután a kajára terelődött a szó. Én ellőttem, hogy ettem Krakkóban Barszczy czerwónét, mire ő rámutatott a gáztűzhelyre, amin épp egy fazék barszczy czerwóne volt. Gasztronómiai élmény no.3.
A barszczy czerwóne céklaleves főttojással. Finom, savanykás, piros. Állítólag az echte one úgy készül, hogy a cékla egy hétig hideg vízben áll, így az átveszi az ízét. Mármint a víz a cékláét.
A gyorsabbik simán főtt cékla leszűrve. Mikor melegítette a levest, elsóhajtotta magát, hogy jó lenne kis vegeta bele, mert úgy az igazi. Mire közöltem, hogy van nálam vegeta (ti. gulyáslevesfőzés). Mire megnyugodtunk mindketten, hogy még egy közös pont. Polak wegier dwa bratanki!
Ezután pedig a barátaim hívtak vízipipázni. Mikor már jól megéheztünk, elmentünk éjfél körül a kedvenc çiğköftéshez (csíjköfte). A köfte alapjában véve fasírt. A csíköfte viszont nem tartalmaz húst, csak valami hasonlót, amit nem értettem, hogy mi. Úgy néz ki, mint mondjuk a piros sóder aprókavicsból, és föl van halmozva egy nagy domb alakban. Ebból markol bele a csíjköftés, rákeni a tésztalapra, majd salátalevelet, gránátalmaszószt, citromot tesz rá, feltekeri, és lehet is enni. Kicsit savanyú paradicsomos fűszeres íze van.
Ezután jól átfagytunk, nosza, kerestünk egy helyet, ahol lehet teát inni. Nem volt nehéz dolog, bármilyen meglepő.
És ez a hely a nap fénypontja volt: a kokoreç árus.
Nos, a kokoreç [kokorecs] nem más, mint egy hosszú nyársra tűzött faggyúra feltekert bél. Fúszeres szósszal megkenve, szabad lángon forgatva.
Úgy néz ki, mint a kürtőskalács.
Nemsemmi.
Szóval, miközben teáztunk és belet ettünk (amúgy finom volt), elmesélték nekem a barátaim, hogy a kokoreç miatt nem akarják felvenni őket az Európai Unióba, mivel szerintük nem felel meg a higiéniai követelményeknek, merthogy bél. (Nem tom, hogy a német Wurst, vagy a magyar kolbász, vagy akármi....francia csiga mennyivel jobb).
Mindegy, vagy kokoreç, vagy unió, dönteni kell.
És a törökök a kokoreçet választották. Annyira, hogy egy dalt is írtak róla, amit zengve énekelték nekem hajnali egykor a büfében, Izmitben, miközben együtt falatoztunk az említett ételből.
Azért ez az igazán nem semmi a törökökben azonfelül hogy a világ legvendégszeretőbb népe. Ahelyett, hogy kukoricán térdepelve kapaszkodnának az EU-felé, ami minden indokot kitalál, hogy ne vegye tagjai közé őket, inkább legyintenek egyet, ezt éneklik éjfélkor, teázgatva és társasjátékozva egy végigdolgozott nap után, hogy pirított belet és nem EU-t. És megcsinálják egyedül.
Nem biztos, hogy jobban, de hogy boldogabban és nyugodtabban, az mindenképp igaz. (És ez igaz az építészkartól kezdve mindenre.) És az is biztos, hogy ha az idegenekre nem is, de egymásra mindig számíthatnak. Akár a buszjegy árának a sofőr felé előreadogatásáról van szó, akár információkérésről, akár autóbetolásról, akár teaivásról, akár a legnagyobb szivességig, bármivel kapcsolatban.
Nos, így szól a dal, jóéjt mindenkinek!
2011. március 10., csütörtök
Térdig ér a hó...
...basszameg.
Érdekes, hogy amíg a városközpontban, ahol lakom, a tenger közelsége miatt csak eső csöpög, addig pár kilométerrel odébb, a felső campusban kb fél méteres hó fogadott.
Láthatólag nem csak engem lepett meg a dolog, hanem a törököket is, hisz nem tudtak nagyon mit kezdeni a helyzettel, egy centit sem takarítottak el belőle. Így a mediterrán időjárásra tervezett sportcipőben és nadrágban bizony térdig süppedtem.
Ceyda, az ERASMUS iroda munkatársa közölte velem, hogy ilyen öt éve, amióta itt van, nem volt. Úgyhoyg szerencsés lehetek, hogy az ött hónapos ittartózkodásomba ez is belefért.
Így két dolog van, amire egyáltalán nem számítottam, mikor idejöttem (mint mikor a bácsit beültetik Bessenyei Péter műrepülő mellé...) .
Az egyik, hogy tegnap este, mikor a campushoz nem messze lakó barátomnál buliztunk, kimentünk a közeli (valóban) Török utcára (Ercsiben így hívják a legmeredekebb utcát, ahol szánkózni szoktunk), és nejlonzacskón csúszkáltunk a havon, miközben szakadt.
A másik, hogy találkoztam a Bizánci építészet tanárommal. Annyira meglepett a dolog (írtam korábban, hogy két hete nincs a tanár, és még a vezetéknevét is titokban tartják), hogy ijedtemben háromnegyed órát késtem az óráról.
Állítólag nem maradtam le semmiről.
Viszont nagyon jó volt utána az óra. A tanár igazi régész, ásatásokat vezet, ezekről is mesélt. Magyarán van mit ásni itt Isztambul mellett... Lassan mond mindent, hogy én is megértsem. Sőt, néha angol szavakkal is megpaskol. És valóban érdekes adatokat közöl
(((mint a Galla Miklós szkeccsben
)))
Na, de most tényleg. Tudtátok például, hogy
- a bizánciak magukat nem bizánciaknak hívták, hanem rómaiaknak. A bizánci kifejezés a XVIII.sz-i francia régészek agyszüleménye, Byzas megarai herceg nevéből ered. Ő volt az, aki túl szűkösnek érezve apja királyságát a delphoi jósdához fordult telefonos segítségért, hogy hol alapítson királyságot, mire ők azt válaszolták, hogy a sok falu földjén épp jó lesz. Ez épp ráillett a Boszporusz melletti területekre, így ide esett a választás.
-A Kelet-Római Birodalom (Vagyis Római Birodalom, mert ők nem keleteztek) fővárosa sokáig Izmit volt, vagyis akkori nevén Nikomédia?
-Isztanbul neve görög eredetű, es tein poli, vagyis a városba-nt jelent. Mivel hogy a régiek szimplán úgy hívták a települést, hogy megyek a városba. Ez olyan, mint ha a BME-t BENT-nek neveznék el, mert úgyis mindenki azt kérdezi, hogy mi volt bent?
-Jah, és hogy Szent Pál törökül Aziz Pol? Erre az óra végén jöttem rá, miután rákérdeztem, hogy Hodzsám, Aziz Pol, akiről tulajdonképp az egész óra szólt keresztény volt? Mire hanyattesés után közölte velem a tanár, hogy igen, miazhogy. Ezután mondta el angolul, hogy mit is jelent az Aziz Pol. Ekkor én is beláttam, hogy keresztény volt.
Mindegy, nekem érdekesek voltak ezek a dolgok. Jah, és lesz majd osztálykirándulás az Aya Sofiyába, meg az Aya Eirénébe, meg a Szent Szergiosz és Bakkosz templomba. Menő. Hova mész osztálykirándulni? Az Aya Sofiyába.
Mikor véget ért az óra, közölte a tanár, hogy ráhúz még egy órát, mert még van mondanivalója. Ekkor kicsit kaparni kezdett a torka, úgyhogy gyorsan rendelt mindannyiunknak teát, amit a bufésnéni tálcán felhozott, és kiosztotta az osztályba (amúg
y a tanárral együtt 4en voltunk). Miután megittuk, elvitte a csészét. Török egyetem. Legközelebb ostáblázni is fogunk.
Mivelhogy....itt a beülünk egy kávéra vagy sörre helyett beülünk egy teára a divat. Ami úgy néz ki, hogy leülünk az asztalhoz, és a felszolgálók folyamatosan járnak-kelnek egy nagy tálcával, rajza a tulipán alakú üvegpohárnyi teával. A tea úgy készül, hogy van két kannám. Az egyik valamivel kisebb, mint a másik. Mint a filmben:
Szóval felforralom a vizet a nagyobbikban, majd a kisebbikbe rakok három púpozott evőkanál teafüvet. Ha felforrt a víz, ráöntöm a teafűre. Ezután utántöltöm a vizes kancsót. Majd a két kancsót rárakom a tűzre megint. Alul van a nagy kancsóban sima forró víz, rárakva a kis kancsóban a teafüves víz. Együtt főzöm ismét.
Majd ha kész, akkor félig öntök a sűrű teamasszából az üvegpohárkába, majd rá a forró víz.
Jah, és a kiskanalat, miután megkevertem a cukrot, fejjel lefelé fordítva a csészealjra rakom, úgy, hogy a nyele lelógjon, és az asztalra támaszkodjon. Nemámakárhogyan.
Szóval ezzel ateával megrakodott tálcás emberek járkálnak, és ha kérsz, adnak. És striguláznak egyet az asztalon lévő cetlire.
Ezenkívül van tavla. Ami egy társasjáték: ostábla, vagy backgammon néven is fut. Teázóban mindenki ezt játssza. Én is megtanultam.
Szóval itt ez megy, amikor üljünkbevalahova van. Tea, társasjáték, és rengeteg fiatal. A tea amúgy fél líra (ötven kurus, vagyis garas, 70 ft).
Amúgy tegnap voltam megint a rendőrségen, de most önszántamból, mivel ittartózkodási engedélyt kértem. Vagyis lesz egy kis könyvem, ami megengedi, hogy itt tartózkodjak. Ez 140 lírába került (ugye a vízum 60 euró volt, plusz biztosítás, plusz...) úgyhogy már azt vártam, hogy rámlakatolnak egy parkolóórát, hogy minden itt töltött perc még plusz öt líra. De nem lakatoltak rám. Viszont július 15-ig maradhatok itt, utána kitoloncolnak. Mindenesetre a barátaim ennek örültek, és közölték, hogy akkor itt fogom ünnepelni a szülinapomat. Mivel korábban már meghívtam őket a Balatonra, és ők nyöszörögtek a vízumuk miatt.
Jah, és a legjobbat még nem is mondtam. Tegnap műemlékfelmérés projekt miatt elmentünk a kis házhoz, amit a Csak Csajok Plusz Én csapatommal fel fogunk mérni.
Ez az egyik domb tetején egy pici sárga ház, két emelettel, meg egy féllel. Favázas, sövényfalas, sártapasztású, igazi anatóliai (állítólag Fekete-tenger vidéki) házikó. Él benne egy megtermett, de fiatal menyecske, igazi kendősszoknyás, a férje, aki mialatt dolgoztunk fönt aludt és nem volt szabad zavarni, és egy hét éves kisfiú. Az egész gyerek akkora, mint egy éjjeliszekrény, végig a nyakamban lógott és Juszufnak hívják.
Szóval az asszony bedurrantott a fatüzelésű kályhába, úgyhogy a szépen felújított régi házikóban olyan meleg lett, mint annak a rendje. Mialatt rajzoltuk az alaprajzokat, Juszuf is rajzolt a tervlapokra különböző dolgokat, plusz a nevét is ráírta. Majd megvendégeltek minket süteménnyel és teával (elnézést kért az asszony, de ételt modt nem készített, csak süti meg tea van).
Szóval így mértünk föl házat itt Izmitben.
Amúgy nem tudom megnyitni a blogomat. Az egyik barátom közölte, hoy a török hatóságok időnként letiltják az összes blogot, időnként meg engedélyezik.
De az is lehet, hogy még mindig gyanús vagyok.
Így most csak remélni tudom, hogy amit itt írok, az látható lesz Odahaza Bukovinában...
Érdekes, hogy amíg a városközpontban, ahol lakom, a tenger közelsége miatt csak eső csöpög, addig pár kilométerrel odébb, a felső campusban kb fél méteres hó fogadott.
Láthatólag nem csak engem lepett meg a dolog, hanem a törököket is, hisz nem tudtak nagyon mit kezdeni a helyzettel, egy centit sem takarítottak el belőle. Így a mediterrán időjárásra tervezett sportcipőben és nadrágban bizony térdig süppedtem.
Ceyda, az ERASMUS iroda munkatársa közölte velem, hogy ilyen öt éve, amióta itt van, nem volt. Úgyhoyg szerencsés lehetek, hogy az ött hónapos ittartózkodásomba ez is belefért.
Így két dolog van, amire egyáltalán nem számítottam, mikor idejöttem (mint mikor a bácsit beültetik Bessenyei Péter műrepülő mellé...) .
Az egyik, hogy tegnap este, mikor a campushoz nem messze lakó barátomnál buliztunk, kimentünk a közeli (valóban) Török utcára (Ercsiben így hívják a legmeredekebb utcát, ahol szánkózni szoktunk), és nejlonzacskón csúszkáltunk a havon, miközben szakadt.
A másik, hogy találkoztam a Bizánci építészet tanárommal. Annyira meglepett a dolog (írtam korábban, hogy két hete nincs a tanár, és még a vezetéknevét is titokban tartják), hogy ijedtemben háromnegyed órát késtem az óráról.
Állítólag nem maradtam le semmiről.
Viszont nagyon jó volt utána az óra. A tanár igazi régész, ásatásokat vezet, ezekről is mesélt. Magyarán van mit ásni itt Isztambul mellett... Lassan mond mindent, hogy én is megértsem. Sőt, néha angol szavakkal is megpaskol. És valóban érdekes adatokat közöl
(((mint a Galla Miklós szkeccsben
)))
Na, de most tényleg. Tudtátok például, hogy
- a bizánciak magukat nem bizánciaknak hívták, hanem rómaiaknak. A bizánci kifejezés a XVIII.sz-i francia régészek agyszüleménye, Byzas megarai herceg nevéből ered. Ő volt az, aki túl szűkösnek érezve apja királyságát a delphoi jósdához fordult telefonos segítségért, hogy hol alapítson királyságot, mire ők azt válaszolták, hogy a sok falu földjén épp jó lesz. Ez épp ráillett a Boszporusz melletti területekre, így ide esett a választás.
-A Kelet-Római Birodalom (Vagyis Római Birodalom, mert ők nem keleteztek) fővárosa sokáig Izmit volt, vagyis akkori nevén Nikomédia?
-Isztanbul neve görög eredetű, es tein poli, vagyis a városba-nt jelent. Mivel hogy a régiek szimplán úgy hívták a települést, hogy megyek a városba. Ez olyan, mint ha a BME-t BENT-nek neveznék el, mert úgyis mindenki azt kérdezi, hogy mi volt bent?
-Jah, és hogy Szent Pál törökül Aziz Pol? Erre az óra végén jöttem rá, miután rákérdeztem, hogy Hodzsám, Aziz Pol, akiről tulajdonképp az egész óra szólt keresztény volt? Mire hanyattesés után közölte velem a tanár, hogy igen, miazhogy. Ezután mondta el angolul, hogy mit is jelent az Aziz Pol. Ekkor én is beláttam, hogy keresztény volt.
Mindegy, nekem érdekesek voltak ezek a dolgok. Jah, és lesz majd osztálykirándulás az Aya Sofiyába, meg az Aya Eirénébe, meg a Szent Szergiosz és Bakkosz templomba. Menő. Hova mész osztálykirándulni? Az Aya Sofiyába.
Mikor véget ért az óra, közölte a tanár, hogy ráhúz még egy órát, mert még van mondanivalója. Ekkor kicsit kaparni kezdett a torka, úgyhogy gyorsan rendelt mindannyiunknak teát, amit a bufésnéni tálcán felhozott, és kiosztotta az osztályba (amúg
y a tanárral együtt 4en voltunk). Miután megittuk, elvitte a csészét. Török egyetem. Legközelebb ostáblázni is fogunk.
Mivelhogy....itt a beülünk egy kávéra vagy sörre helyett beülünk egy teára a divat. Ami úgy néz ki, hogy leülünk az asztalhoz, és a felszolgálók folyamatosan járnak-kelnek egy nagy tálcával, rajza a tulipán alakú üvegpohárnyi teával. A tea úgy készül, hogy van két kannám. Az egyik valamivel kisebb, mint a másik. Mint a filmben:
Szóval felforralom a vizet a nagyobbikban, majd a kisebbikbe rakok három púpozott evőkanál teafüvet. Ha felforrt a víz, ráöntöm a teafűre. Ezután utántöltöm a vizes kancsót. Majd a két kancsót rárakom a tűzre megint. Alul van a nagy kancsóban sima forró víz, rárakva a kis kancsóban a teafüves víz. Együtt főzöm ismét.
Majd ha kész, akkor félig öntök a sűrű teamasszából az üvegpohárkába, majd rá a forró víz.
Jah, és a kiskanalat, miután megkevertem a cukrot, fejjel lefelé fordítva a csészealjra rakom, úgy, hogy a nyele lelógjon, és az asztalra támaszkodjon. Nemámakárhogyan.
Szóval ezzel ateával megrakodott tálcás emberek járkálnak, és ha kérsz, adnak. És striguláznak egyet az asztalon lévő cetlire.
Ezenkívül van tavla. Ami egy társasjáték: ostábla, vagy backgammon néven is fut. Teázóban mindenki ezt játssza. Én is megtanultam.
Szóval itt ez megy, amikor üljünkbevalahova van. Tea, társasjáték, és rengeteg fiatal. A tea amúgy fél líra (ötven kurus, vagyis garas, 70 ft).
Amúgy tegnap voltam megint a rendőrségen, de most önszántamból, mivel ittartózkodási engedélyt kértem. Vagyis lesz egy kis könyvem, ami megengedi, hogy itt tartózkodjak. Ez 140 lírába került (ugye a vízum 60 euró volt, plusz biztosítás, plusz...) úgyhogy már azt vártam, hogy rámlakatolnak egy parkolóórát, hogy minden itt töltött perc még plusz öt líra. De nem lakatoltak rám. Viszont július 15-ig maradhatok itt, utána kitoloncolnak. Mindenesetre a barátaim ennek örültek, és közölték, hogy akkor itt fogom ünnepelni a szülinapomat. Mivel korábban már meghívtam őket a Balatonra, és ők nyöszörögtek a vízumuk miatt.
Jah, és a legjobbat még nem is mondtam. Tegnap műemlékfelmérés projekt miatt elmentünk a kis házhoz, amit a Csak Csajok Plusz Én csapatommal fel fogunk mérni.
Ez az egyik domb tetején egy pici sárga ház, két emelettel, meg egy féllel. Favázas, sövényfalas, sártapasztású, igazi anatóliai (állítólag Fekete-tenger vidéki) házikó. Él benne egy megtermett, de fiatal menyecske, igazi kendősszoknyás, a férje, aki mialatt dolgoztunk fönt aludt és nem volt szabad zavarni, és egy hét éves kisfiú. Az egész gyerek akkora, mint egy éjjeliszekrény, végig a nyakamban lógott és Juszufnak hívják.
Szóval az asszony bedurrantott a fatüzelésű kályhába, úgyhogy a szépen felújított régi házikóban olyan meleg lett, mint annak a rendje. Mialatt rajzoltuk az alaprajzokat, Juszuf is rajzolt a tervlapokra különböző dolgokat, plusz a nevét is ráírta. Majd megvendégeltek minket süteménnyel és teával (elnézést kért az asszony, de ételt modt nem készített, csak süti meg tea van).
Szóval így mértünk föl házat itt Izmitben.
Amúgy nem tudom megnyitni a blogomat. Az egyik barátom közölte, hoy a török hatóságok időnként letiltják az összes blogot, időnként meg engedélyezik.
De az is lehet, hogy még mindig gyanús vagyok.
Így most csak remélni tudom, hogy amit itt írok, az látható lesz Odahaza Bukovinában...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)