Higgyétek el, nagyon szeretném folytatni a Ciprusi beszámolót, és fogom is. De attól félek, hogy elfelejtem mik történtek velem a hétvégén! Márpedig az kár lenne.
Mivelhogy a hétvégén egy HELY en voltam. Nagy betűkkel.
A hely szelleme – a genius loci – egy vidék, város vagy szűkebb környezet sajátos légköre, hangulata. Minden épület egy bizonyos helyen, egy adott korban és egy építész által jött létre. Vannak olyan épületek, amik körülveszik, beleolvadnak a környezetükbe, míg egyesek, legyenek akármilyen remek és pazar épületek, mégis idegenek abban a környezetben, ahová megálmodták.
Şafranboluból csak egy van. Hála istennek. Mivel ebbe az egybe minden be lett sűrítve, ami csak Şafranbolus.
A történet pénteken kezdődött, Kasia, a szobatársam Ankarába, a fővárosba ment barátjához. Megbeszéltük, hogy másnap Şafranboluban találkozunk, ami állítólag nagyon szép. Ő a Couch Surfing weboldalon talál nekünk egy vendéglátót, akinél lakhatunk. Én pedig megfűztem két török barátomat, Dilarát és Tuğbát, hogy jöjjenek velem. Nem volt nehéz.
Szombat reggel, elég jó az idő, Izmitből busszal indulunk Karabükbe, ami Şafranbolu melletti ipari település. Nincs ott semmi látnivaló, viszont olcsóbb busz megy oda. Ott aztán várt minket Kasia és egy egylírás csühögénnyel tovább döcögtünk a világörökség kincséhez.
Şafranboluban tulajdonképp házak vannak. Szentendre. Ám a házak közt valami különleges szövetség van. Egyik a másikkal összekacsintva egyre tovább csalogatja az ámuldozó turistát, mígnem az totálisan elvesz az egyedülálló légkörben.
Nem nagy kunszt. Csak faváz és tégla vagy tapasztott kitöltés. Az emelet konzolos. A nyílászárók fából készültek, zöldre-kékre festettek. Az utcák szűkek, kanyargósak. Dombok. Egy nagy völgy, két oldalára hintve a sok-sok ház. Ez a képlet. És akkor jön a plusz adalék. Valami, amitől hely lesz, amitől jól érzi magát az ember, amitől furdalja a kíváncsiság, amitől izgatott lesz, még többet akarja látni, ide akar költözni, amitől egyedi.
Ez a plusz teszi a házak halmazát HELLYÉ. Hamvas Béla, akinek a nevét a százhalombattai könyvtár viseli ezt írja Az öt géniusz című könyvében:
"A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel.
A tér és a hely között az a különbség,
hogy a térnek száma, a helynek arca van.
A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható,
területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható.
A tér mindig geometriai ábra.
A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint az az egy.
A térnek képlete, a helynek géniusza van.
Itt aztán elmerültünk rendesen. Rengeteg kép készült a régi oszmán házak tengerében, amelyeket a Facebookon ki-ki a maga módján vizuálisan is megcsodálhat.
Voltunk Hamamban is. Törökfürdő. Nézzétek meg Ferzan Özpetek azonos című filmjét.
Első este megkérdeztük, mennyibe kerülne nekünk, szegény diákoknak egy törökfürdő. A hamamos bácsi kedvezménnyel kecsegtetett. Holnap visszatérünk. Viszont összefutottunk a helyi kahvés bácsival, aki meghívott minket a kávézójába.
A csakis férfiak helyeként ismert kahvéba betértem három lánnyal. Megállt a bicska a levegőben. Letelepedtünk egy asztalhoz, körülöttünk furcsán néző török öregemberek játszottak, teáztak. Mi is ezt tettük. Normális esetben nők nem teszik be a lábukat. Nem tilos, de nem szokás. Mi (vagyis a lányok, én ugye bemehetek) vendégek voltunk. Kaptunk is ingyen teákat, mert ugyebár vendégek voltunk. És játszottunk is okey-t. Török tábla römi.
Miután a helyiekkel megtárgyaltuk, hogy hova érdemes itt menni, (van egy csodás cseppkőbarlang), elindultunk a Couch Surfing szállásunk felé.
Nade mivel menjünk. Busz már nincs. Stoppoljunk.
És ekkor kezdődött a kalandsorozat.
Szóljon hát a git..dal, ami menj!-t jelent...
Ugyanis felvett minket Cemaraba (araba törökül autó, mostantól minden stoppos-szállítót így nevezünk). Régi land rover, hátul zsákok, mi közéjük ülünk. Cemaraba nagyon készséges, a csajokat fűzi, hogy találkozzunk Isztambulban (ugyebár érdemes csajokkal stoppolni:). Megköszönjük, a szálláshelynél leszállunk. Ám kiderül, hoy a szállásadónk mégsem tud fogadni minket. Nosza, semmi baj, éjfél van, de Kasia felhív egy másik srácot, aki bármilyen probléma nélkül befogad négy idegent este ismeretlenül.
Szerencsénk van, mint mindig, Gökhan iszonyú rendes, kapunk kaját, ágyat, másnap együtt utazunk. Életünkben nem láttunk egymást, de mint ezer éves barátok megyünk tovább a tegnap meghallott cseppkőbarlang felé, Bulakba.
Mivel a barlang messze volt, ismét betértünk egy kahve-ba (csak férfiak, tea, játék). Van-e taxi vagy valami. Taxi ugyan nincs, de az egyik teázgató fia elvisz minket a kocsijával. Ezer éves Ford, bepréselődünk, megyünk.
Erdély-szerű dombok, tehenek, völgyek, cseppkőbarlang. Fotókat kell nézni!! Fészbúk!!!
Visszafelé megállunk a helyi erdőben egy kilátóban. Körülöttünk hegyek, amelyek ködbe mártóznak. Fenyőtenger. Aztamindenit.
Vacsi, aztán hamam.
Régi épületbe térek be. A lányok külön bejáraton mennek. Először egy nagy terem, körben kis kabinok a falban, az egyik az enyém, miután a bejáratnál leveszem a cipőm, kapok egy gumipapucsot, majd a kabinban levetkőzök, csak egy rongytörülköző van rajtam. Kilépek a középső nagyteremben, ahol tévé van meg törülközőbe csavart emberek, újsággal kezükben. Tovább megyek egy ajtón, oldalt vécé. Vagyis a padlóban egy lyuk, mellette egy műanyagkancsó, amibe ha vizet engedek az a vécépapír is meg a vécélehúzó is.
Tovább megyek még egy faajtón, itt a hamam.
Rotunda-szerű kőépület. Középen a kupola, amiben üvegszemek világítanak, alatta kőasztal, amire le kell feküdni. Körben négy térbővület, ami mentén csapok vannak, amik mellé leülve egy fémedénnyel locsolgathatod magad. Ebben török emberek ülnek, beszélgetnek, locsolják magukat, vagy mossák egymást.
A nyolcszögletű középső tér körül van négy ilyen helyiség, meg van négy kisebb, amibe ajtó vezet.
Füllesztő meleg van a kőasztalon feküdve és iszonyúan izzadva nézegetem a régi kőkupolát.
Majd jön a fürdő része: ismét egy kőlapra fekszem az egyik exedrában: ezután a hamamos ürge vízzel locsol le, majd beborít szappanhabbal és elkezd csutakolni egy dörzsölős felületű kesztyűvel. Majd hideg és meleg vízzel önt le néha.
Ez a hamam.
Miután vége a nagymosásnak, kimegyek, leülök a kabinok által körülvett térben, bebugyolálnak törülközővel, beszélgetünk a helyiekkel, vizet iszunk, meccset nézünk.
Kb egy óra múlva megszáradok, addig hallgassunk zenét:
A csajokat bevárjuk és irány haza.
Másnap aztán eldöntjük, hogy irány a Fekete-tenger.
Vagyis Amasra.
De nemámakárhogy.
Ha tegnap sikerült, akkor irány autóstoppal.
Bárkivel találkoztunk Törökországban, enyhén hülyének nézett, hogy stoppolni akarunk, ráadásul négyen. Ez nem fog sikerülni mondják. Túl sokan vagyunk, túl Törökországban. Mégis sikerült, ráadásul nem is egyszer, ötször. Kezdem is elölről...
Először is a házunk előtt leintünk egy embert, aki ugyan az ellenkező irányba ment, de a kedvünkért megfordul és a Bartinhoz vezető útra rak le minket. Elkésik a munkahelyéről. Mindegy.
Az úton aztán nagy szerencsénk volt....ugyanis felvett minket Hikmetaraba, akinek namcsak hogy nagy autója van, de a bartini egyetem konyhafőnöke. Így elvisz minket Bartniba plusz meghív minket kajálni a kantinkba. Full ebéd, két tea, ez ám a stoppolás.
Tovább visz minket az Amasra-ba vezető úthoz. Amasra a tenger partján van, olyasmi mint Rio De Janeiro, török módra. Itt kevésbé kedves sofőrt sikerül kifognunk, aki nem szeretn velünk beszélgetni, felhangosítja a zenét a kocsiban:
És miután megérkezünk a gyönyörű dombokkal övezett kikötőbe, 20 lírát kér tőlünk. Azt mondja, hogy ez annyi, mintha taxival mennénk, mivel őt nem érdekli, mi az az autostop. Minket meg ez nem érdekel, nem fizetünk. Hoppon maradt.
A város csodaszép, a szélhámos sofőrt hamar elfelejtjük. Fellegvár falmaradványai, zegzugos utcák, balikekmek, vagyis halas kenyér.
Azúr tenger, fehér hajók.
Innen aztán a célváros Zonguldak, de az nagyon messze van, így előbb Bartint célozzuk ismét. A csajoknak sikerül is mér egy egyedül utazó gazdag menedzsert kifogniuk. Aki közli, hogy előbb Bartinba megy, majd Zonguldakba. Micsoda szerencse. Viszont miután Bartinba érkezünk, még egy órán keresztül dolga van, utána tudunk továbbmenni.
Mondjuk, hogy mindegy, mi addig megpróbálunk tovább stoppolni, ha nem sikerül, felhívjuk, mivel megadta a telefonszámát.
Ok.
Stoppolunk, még egy kocsival elvitetjük magunkat a város másik feléig. Itt újra stoppolunk, majd mit ad isten, ismerős autó közeleg, ugyanaz az ember megáll, aki ígérte, hogy elvisz Zonguldakba. Ismerősként köszöntjük, irány Zonguldak, ami nyolcvan kilométernyi út dombokkal övezve, melyet a legkülönfélébb zöld árnyalatú fenyők öveznek. Elmegyünk egy olyan reptér mellett, amit úgy alakítottak ki, hogy a mellette lévő domb közé kanyont robbantottak, hogy a gépek le tudjanak szállni.
Megérkezünk Zonguldakba, a sofőrünk ajándékokat ad nekünk, majd veszünk egy olcsó buszjegyet, és irány Izmit a naplementében.
Így megyünk haza Zonguldakból, ahol a kék tengert övező hihetetlenül zöld gömbölyű dombokra szemetel az eső, miközben a nap vidáman pislákol. Vagyis veri az ördög a feleségét.
Szóval van egy hely a világon, amelyet úgy hívnak, hogy KARADENIZ, magyarul Fekete-tenger. Eddig csak nyaldostam partjait, Kefken, Kerpe, Akçakoça, ám most mélyebben belemerültem és ottmaradtam.
Épp ezért két hét múlva irány Trabzon, Artvin és Grúzia, többek közt Batumi és Tbilisi.
Inşallah....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése