Észak-Cipruson Episode II - Elnökök, háborúk, csodák, ifisek...

Szóval az úgy volt, hogy pár éve megházasodtam. De nem ám akár hogyan, ciprusi módon. Északin.
Először is pár erős ember bevitt a vállán egy sátorba, és leültettek a lefátyolozott menyasszonyom mellé egy székre. Majd késsel megborotválták az arcom, miután az arám elé léphettem, és a nyakába akasztottam egy aranyérmékből álló nyakláncot. Az újdonsült asszony erre kezében egy kancsóval örömtáncot lejtett, majd a legkülönfélébb kajákból álló menüt ettük végig. Az örömanya kezében gyertya volt.
Nászéjszaka nem volt sajnos.
Viszont volt másnap pár menettánc, fellépés, és minibusz-szervezés, lévén az egész egy ciprusi folklórprogram keretében történt Százhalombattán.
Nos, azóta szerettem volna eljutni a lagzim valódi helyszínére, habár arra az estére odamakettezett nekünk a ciprusi csoport egy modul méretűt az országukból.
Most viszont valóban itt vagyok. Az Ifjúforrásosokkal ebédelek Iskele mellett, egy tengerparti szállodában.
Az ebédlő fából készült, cölöpökön áll a fehér homok felett, mellette a tenger duruzsol. Ami iszonyúan kék és nem látszik a vége. Csak egy árnyalat választja el az égtől. Jóval messzebb egy hajót figyelünk, ami jó pár óra alatt szeli keresztül a horizontot.
A kaja nem rossz, bár a ciprusi csoportkísérő barátaim szerint ez egyáltalán nem a helyi specialítás, ők még ilyet nem ettek.
Aztán az ebédlőben próbál a Forrás, akkorát döng alattunk az étterem, hogy a pincér megkér minket, hogy fáradjunk ki próbálni a parti teraszra, mert összedől a faház.
Mi kifáradunk.
A tengerparton próbálunk, kalocsai mars megy. Másnap ezt adjuk elő Famagustában.
Az mellett a templom mellett, aminek az egyik tornyából minaretet faragtak, így most dzsámi. Mellette nagy színpad, odáig menettánccal mentünk. A dillirgát énekeltük törökül, ami a ciprusiak második himnusza lehetne, mindenki ismeri, és egy Dél-Ciprusi csodálatos helyről szól, ahova az énekes visszavágyik. Ahol mandulaszemű lányok élnek, és a vize csodás ízű. Dombjai a tengerre néznek. Nem meglepő. De ez a hely most a görög oldalon áll.
Megismerkedem egy bácsival, aki Londonból érkezett, az ottani Atatürk iskolának az igazgatója, de innét származik, Észak-Ciprusról. Egy minibuszban szoktunk utazni, jó barátok lettünk, szeretett nekem mesélni a régi ciprusi dolgokról. Ekkor is épp egy minibuszban döcögtünk a nemzeti tévészékház felé, ahol élő adásban interjúoltak meg többek közt engem is. Állítólag jó válaszokat adtam, bár nehéz volt a nemzetközi gyereknapról beszélni, mivel Magyarországon nincs ilyen.
Szóval a tévészékház felé tartottunk, mikor elkapta a hév a bácsit, és elkezdte mesélni, mi is történt itt ötven évvel ezelőtt. Hogy 65 után vagy nyolc évig nem léphettek ki a falujukból, mert két falu közt lőttek rájuk. Hogy hogyan vesztette el barátját tizenévesen, akinek most gazdag emberként szobrot állított. Hogy milyen bizonytalanságban éltek évekig, míg a török hadsereg be nem avatkozott. Életveszélyben.
Meg kell hallgatni a másik félt is. Mindenesetre szomorú, hogy az amúgy törökökre vagy görögökre alig hasonlító (szerintem csak nyelvben) cipriótákat hogyan osztotta meg a két nagy testvér ellenségeskedése. Kár.
Mert az ország egy alig felfedezett csoda.
És nagyon örülök, hogy én megismerhettem úgy-ahogy. És nem csak az ottani emberekkel való ismerkedés volt csodás, hanem az ifisekkel is.
Együtt énekeltünk a tűz körül, együtt menettáncoltunk, együtt buliztunk, együtt léptünk fel.
Engem például sosem dobáltak föl mikor valahonnan elmenni készültem. Nagyon megleptek ezzel!! Köszönöm!!
Sajnos sokat nem kirándulhattam velük, mert haza kellett mennem Izmitbe, mikor az igazi kirándulás kezdődött, viszont így is felejthetetlen élményekben volt részem.
Az egyik ilyen nap egy bizonyos szerda volt.
Mikor is reggel Leventével, a csoportvezetővel útnak indultunk ketten kora reggel egy minibuszban más vezetők és táncosok társaságában.
Az úticél ismeretlen. Annyit mondtak nekünk, hogy legyen nálunk öt ajándék.
Valami fotózásra megyünk. Hülyeség, gondoltuk, a csoport maradjon csak a tengerben, majd mi elintézzük. Levi a biztonság kedvéért öltönyt vett. Ki tudja. Én kicsit vicces voltam a magam száznyolcvan centimmel a tízéves gyerekek közt. Mindegy.
Megyünk-megyünk, kis híján karamboloztunk, mikor is felvettünk még magunkhoz egy iskolaigazgatót, aki -törökül- a sofőrrel valami minisztériumról beszélgetett. Hogy oda megyünk. Te-mondom a Levinek- mi valami minisztériumba megyünk. Ne hülyéskedj már, ez biztos? Jön a válasz. Hát csak tán nem.
Megkérdem az egyik tolmácsot, aki velünk jött, hova is megyünk?
Hát kezdünk az oktatási miniszternél, folytatjuk a köztársasági elnöknél, majd átugrunk az országgyűlés elnökéhez, a török nagykövethez, és végül levezető körként a miniszterelnök.
Namost elmondom, hogy reggel, félig még alvás közben, mikor az ajándékokat válogattuk Zsille Dórival, beszéltük, hogy vigyünk most kicsi ajándékokat, hogy a fontos vendégeknek maradjon nagyobb. Mivelhogy mi nem tudtuk, hova fogunk menni.
Az oktatási miniszter a kormányzati negyedben fogadott minket. Körülültük a hatalmas asztalt. Tizenvalahány kisgyerek, meg én. Kaptunk szívószálas gyümölcslevet. Levi tanító bácsi, aki egy fejjel alacsonyabb nálam mondta, hogy ha kérdeznek, 17 éves vagyok. Szerencsére nem kérdeztek. Átadtam az ajándékot a miniszternek, egy sótartót. Törökül köszöntöttem őt. Nah, ezzel sikerült elütni a csodálkozást, hogy ugyebár én meg a gyerek fesztivál.
A köztársasági elnök magas fehér falakkal körülvett villaszerű épületben fogadott minket. Minden sarkon fülhallgatós, napszemüveges emberek. Fekete limuzin, két zászlóval a motorháztetőn. Nagy terem, székek, a hoppmester közli, hogy az elnök hamarosan érkezik. A sajtó is beszivárog.
Elnök úr bejön, őszes idősebb bácsi, határozottan kezet fog mindenkivel, a gyerekeknek puszit ad. Nekem is.
Majd sorra jönnek a köszöntők, elsőként a török delegáció vezetője küldi Ankara üdvözletét vigyázállásban. Majd minkenki átadja az ajándékát. Azt hiszem, tőlünk kiskancsót kapott. És persze török nyelvű üdvözletet, mire két puszi volt a válasz. És kézfogás.
Mi is kaptunk ajándékot...tolltartó, képkeret.
A roadshow folytatódik. Parlament. Előtte török nagykövet, szokásos körök,a megtiszteltetéstől meghatódott párás szemek, fogpiszkálótartó ajándék tőlünk.
A parlamentben ettünk. Csirkecomb. Engem a főhelyre ültettek, mint egzotikum, Levi, a tanár meg oldalt ült a gyerekekkel. Meg is sértődött.
Ezután órákat vártunk. Nem mertem elmenni vécére, mert még a végén lemaradok Obamáról vagy a Monacói hercegnéről, de kénytelen voltam. Nem maradtam le semmiről.
Szép lassan mindenki leeresztett, a szerb delegáció el is aludt a fotelben. Őket a miniszterelnök úr keltette fel, aki minket is feldobott. Kedves bácsi volt, csak volt egy apró szemtengelyferdülése. De ő volt a legszimpatikusabb, meg is kapta tőlünk a korondi hamutartót.
Szóval így keveredtünk vissza a szállodába, este, holtfáradtan, iszonyú módon megtisztelve és lerobbanva.
Ezt bizony meg kellett ünnepelni egy hatalmas táncházzal a szálloda halljában.
Méghozzá a szerbekkel, akik közül a tamburás srác tudott magyarul.
Hogy miket játszott nekünk a szerb zenekar a tengerparti homokban éjfélkor, vagy a szálloda halljában este, hogy milyen iszonyú nehéz volt visszatérni Törökországba, de mégis milyen jó volt azután, hogy visszatértem az itteni barátaimhoz, az kiderül a folytatásból.