2011. április 26., kedd

Észak-Cipruson...Episode I - rövid előjáték után a leghosszabb első nap

...nos, ott hagytam abba, hogy Ugur, a mi szállásadónk Düzcében és egyfajta helyi keresztapa elvitt minket másnap raftingolni, mert ugyebár mit is csináljon az ember esős időben...

A rafting egy eléggé sárga folyón történt, ami a szakértők szerint különösen meg volt áradva, és nagyon gyors volt, úgyhogy szuper lesz. Kapott mindenki egy búvárruhát, ami vizes volt, és semmit nem lehetett alatta viselni és testre tapadt, szóval előnyös volt nekem, meg egy sárga bukósisakot, meg egy mentőmellényt. És mind az ötven hasonlóan felöltözött legóbábu kinézetű ember a part felé vette az irányt. Nyolcan voltunk egy csónakban, plusz a vezér.
Kis eligazítás következett, amikor is megtudtuk, hogy a vezér mond majd vezérszavakat, mi meg azt teljesítve evezünk majd előre vagy hátra, vagy hagyjuk abba az evezést. Amúgy nem is a csónakban ültünk, hanem annak a peremén, a lábunk volt csak a csónakban, és ha faág jött, akkor le kellett hasalni! Miután ez is megvolt, elindultunk a vízbe.
Rögtön az elején be kellett gázolni a jéghideg vízbe, nos ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nem ússzuk meg szárazon a dolgot!
Az elején csak csordogáltunk lefelé, szal nem volt nagy szám, de aztán jöttek a lépcsők, a zátonyok, a fát. Ekkor csak a hátsó vezető ordítására figyelve tepertünk előre, mint a veszett, vagy hajolgatunk a hatalmas faágak előtt. Magas dombok közt kanyarogtunk el, ahol szőlőültetvények voltak.

De amúgy nem történt semmi veszélyes dolog.

Egyszer azonban kezdett melegedni a helyzet. Össze-vissza dobáltak minket a zátonyok, az előttem ülő termetes Ugur el kezdett imbolyogni, majd a vízbe esett, magával rántva az egész jobb oldali evezősort, köztük engem. Egy szempillantás alatt a vízben voltam, ahol hatalmas hullámok fogadtak. Elsodródtam a hajótól, a víz alatt volta. Kapálóztam, próbáltam úszni, de nem tudtam az árral mit kezdeni. Néha elengedtem az evezőt, néha visszakerült hozzám, de a hajótól egyre csak távolodtam. Az úszás lehetetlen volt, úghogy csak a mentőmellény tartott fönt, de néha nem tudtam mit kezdeni a hullámokkal, így elég sok vizet nyeltem, amit nehéz volt kiköhögni, úgyhogy elég ijesztő hörgő hangokat adtam ki. De semmi baj nem volt, csak épp nem tudtam mit kezdeni magammal, úszni lehetetlenség!
Ekkor feltűnt egy fa a parton, megkapaszkodtam az ágában, de hülyeség volt, mert a gyors víz csak tovább akart rántani. Így tovább mentem, és jó negyed óra sodródás után a partra tudtam evickélni.
Hát nem volt semmi. Épp ott volt a félúti pihenő, úgyhogy az összes csónak kikötött.
Teáztunk, de olyan iszonyú hideg volt, hogy mindenkinek úgy remegett a keze, hogy alig tudtunk inni. De amikor továbbmentünk, az evezés, meg az hiheteten élménytől ismét melegünk lett. Szóval összességében hihetetlenül jó volt, és alig várom a következő raftingot. Bár inkább a bungee jumpingot kéne kipróbálni!!!

És akkor most megszakítjuk adásunkat.

Ahogy nekem is megszakította a már-már elfásulásnak indult csütörtöki napomat egy e-mail.

Nevezetesen Zsille Dóri, a néptánc hodzsám Magyarországon, küldött facebookon egy üzenetet, hogy akkor most jövök-e Észak Ciprusra?

Nos a történet úgy alakult, hogy az Ifjúforrás táncegyüttes, akik a Nagyforrás, vagyis az én néptánccsoportom utánpótlás csoportja és szuperül lelkes táncos brigád, Észak-Ciprusra készült egy fesztiválra, és mielőtt ide jöttem, félig viccesen, félig vágyakozva megemlítettem, hogy úgyis itt vagyok a közelben, nosza, átruccanok majd hozzátok.
Ez el is felejtődött.
Egészen a két héttel ezelőtti csütörtökig.
Amikor is jött az e-mail.

Normális esetben Magyarországon elkezdtem volna sorolni a kifogásokat hogyhátiskolamegamúgyisezmegazvandehátmégisdemégsem.

De most Törökországban vagyok.
Lecsekkoltam a fapados repülőjegyeket (van diákkedvezmény!) Lefoglaltam, és vasárnap azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, ami a Sabiha Gökcen reptérre visz. (Előtte azért elővigyázatosan, lelkiismeretesen felkeltem, elmentem borbélyhoz, aki olcsóbb volt Hakannál, megborotválkoztam - mégiscsak gyerekfesztivál - maketteztem, és becsomagoltam az összes forrásos pólómat.

Nos a buszon beszéltem telefonon Özlem Kadiragával, a fesztivál szervezőjével, akinek a tolmácsa voltam három éve Százhalombattán, jó barátok lettünk, bár egyszer kirúgtak a fesztiválon aztán rögtön vissza is vettek mert állítólag balfaszkodtam a buszokkal, bár ez nem volt igaz, mindegy, szóval jó barátok lettünk, így azt mondta, hogy lesz helyem nekem is a csoport szállásán. mindegy, ígyis-úgyis mentem volna, legfeljebb a kecskeólban alszom. De hát ez török barátoknál úgysem fordulhat elő.
Szóval kiértem a Sabiha Gökcen reptérre, aki egyébként Atatürk fogadott lánya volt, és az első női vadászpilóta-nő Törökországban (sőt, lehet, hoyg a világban is, nem tudom), és kerestem a Lefkosába induló repülőt.

Ami nem volt.

Csak Ercan nevű helyre volt járat. Basszus.

Kiderült, hogy a nicosiai, vagyis török nevén lefkosai reptér neve Ercan, és ezért így írják ki, de csak ezt az egyet, a hülye turisták megtévesztésére.

Ezt persze úgy közölte velem az infopultos nő, mintha azt kérdeztem volna, hogy létezik-e olyan ország, hogy Törökország.



A repülőn ugyebár mindig parázok,ám szerencsére elterelte a figyelmem egy új barát, aki Isztambulban lakik de Famagustában, vagyis Gazi Magusában tanul, és a hétvégére hazajött a családjához. Egymás mellett ültünk, barátok lettünk, bármikor mehetek hozzá nyaralni. Köszi.

Miután szerencsés módon most sem zuhantunk le, és leszálltam a gépről, megkerestem Nefter Topgört, aki az ukrán csoport kísérője volt, és az ő buszukkal megyek majd Iskelébe, a fesztivál helyszínére. Nem volt semmi gáz, beengedtek a határon a török lakosok kapuján, mivel mióta van Ikamet kártyám, török lakosnak számítok.
Amúgy a reptér kb akkora mint Népliget, és gyalog lehet mászkálni a repülők közt. Van 2 db csomagköröztető és kész.

Megtaláltam Neftert, aki egy ukrán zászlóval várt, és kiderült, hogy lány, és a barátnője is az, Cansu.
Én már megvagyok, az ukrán csoport még nincs.
Várakoztunk, majd megjöttek az ukránok, csupa 6 év körüli gyerek. Ejha, a derekamig értek. Megkérdezték, hogy én is a gyerekfesztiválra jöttem? Mire igennel feleltem, furán néztek, de mondtam, hogy a csoport később jön, szóval nem egyedül leszek a magyar gyerekcsoport.

Szóval éjfél körül buszba szálltunk, és elindultunk Cipruson.

Éjszaka volt, hatalmas síkság, néhol egy-egy bozót, a távolban magas hegyek. A buszon langyos, mediterrán meleg, és az a jellegzetes kicsit rohadtételes-édeskés szag, ami délen szokott lenni. A busz bal oldalon megy, itt, északon is fordított közlekedés van.
Kicsi, fehér kőházak, lapos tetőkkel, tujákkal, ciprusokkal, bokrokkal, cakkos kőkerítéssel. Zegzugos utcák, kóbor kutyákkal, teljes csönd, távolban tenger.
Leszálltunk egy sulinál, ahol a kis ukránokat családokhoz osztják. A családok tapssal köszöntik a csoportot a kis iskolában, ami egyetlen földszintes épület. Az osztálytermekben Atatürk fotók és hatalmas észak ciprusi zászlók, a termek a kertre nyílnak, nincs zárt folyosó, a legelső terem a nagy igazgatói szoba. Nincs hőszigetelés, minek.

A családok némelyike virágot ad a kis ukránoknak, majd hatalmas mosollyal és büszkén viszik haza a megszeppent vendégeket.

A tanárokkal továbbmegyünk a hotelünkbe, jön a telefon az egyik ukrán tanárnéninek, hogy a kisgyerek elfelejtette az anyukája telefonszámát, ezért sír. Rövid ukrán nyugtatás után továbbrobogunk, majd buszt cserélünk, és nagy bőröndökkel az ölünkben a Bogaz Hotelhez megyünk, ami a tengerparton van, és elég nagy.

Kapok egy szobát, amiben erős festékszag van, és nincs fürdő.
Pár perc múlva, hajnali egy körül az egyik tolmács szól, hogy menjünk kajálni. A szomszéd tengerparti étterembe megyünk, ahol máris összebarátkozok az összes tolmáccsal. A magyar csoport ekkor szállt föl kb Ferihegyről, vagyis ha jól tudom, Liszt Ferenc reptérről, én azomban öt újdonsült barátommal a tengerzajos, sós levegőjű Észak-Ciprusi éjszakában sétálok vissza a hotelszobájukba, ami épp a szomszédomban van. Megkínálják az új kolegát, vagyis engem az anyuka által készített dolmával, vagyis rizzsel töltött szőlőlevéllel, és rakival, és kezdődik is a ciprusi zene és tánc.

Reggel hatig buli a csoportkísérőkkel, az új barátaimmal, akikkel kb egy órája ismerkedtem meg, de máris befogadtak, mintha ezer éve a barátjuk lennék, és akik megtudták, hogy szerdán mennék haza és máris ittmarasztaltak, most pedig bulizunk megállás nélkül, mikor is nyílik az ajtó, és megérkezik Suheyla, a magyarok tolmácsa, és közli velem, hogy itt a csoport.

Kimegyek az előtérben Hungarys melegítőben és rövidnadrágban.

Az ismerős látvány fogad.....hatalmas bőröndök, fehér melegítős barátok, az ismerős szobabeosztás, és a vezényszavak, hogy a fiúk segítsenek felvinni a lányok bőröndjét.

A Forrás megérkezett.

Reggel hat van, a nap feljött, a tenger szürkéskék, és sisteregve hullámzik, a srácok elfoglalták a szállásukat.
Zsille Dórival, aki három napja írt egy e-mailt, hogy jövök-e, most a ciprusi tengerparton beszélgetek. Itt van mindenki: itt van Márkó, az unokatesóm, akinek az első külföldi turnéja, itt vannak az ifisek, itt van Sziq bácsi jól lefáradva az idáig vezényléstől, itt van Levi bácsi, aki vízipipát keres.

És persze itt van Észak Ciprus, amire azóta vágyok eljönni, hogy egy hasonlóan meleg nyári este, három évvel ezelőtt Százhalombattán feleségül vettem Barbit.

Hogy hogyan történt a házasság, és mi történt velem Cipruson köztársasági elnököstül, famagustai menettáncostul és élő egyenes adású tévéinterjústul, az kiderül a következő napokban, a következő postokban.

...folytatása következik....

1 megjegyzés:

  1. Várom az Episode II-t!

    Üdv., Nagybácsikád (nem Hufnágel)

    VálaszTörlés