2011. július 5., kedd

Tóték

Izmitből június 27, reggel 9:00-kor indultunk el.

Másnap Batakban aludtunk, Bulgáriában. Gyönyörű, fenyvesekkel borított hegyekkel körülvett tó partján szálloda. Nagyon szép hely, mint egy kis Svájc.

Aztán Magyarország, június 28, este 7 körül.

Hogy mi változott? Semmi! Senki! Mintha csak el sem mentem volna.
Egyedül az volt szokatlan, hogy Ercsiben nagyon kevesen vannak. Fél éven keresztül mindenhol nagyon sokan voltak....tömve. Itt nem.

A családomban, barátaim közt senki nem változott....minden ugyanott folytatódott, ahol februárban hagytam...a fonalat felvettem!
És mielőtt még egy percre is leültem volna otthon, a táncosokkal elindultunk Szlovákiába.

Úticél a Magas-Tátra-beli Vychodna, ami Európa legöregebb és legpatinásabb folklórfesztiváljának ad otthont. Több mint ötven éve rendezik meg.
Egy csodás hegyi faluban, Liptovsky Ján-ban laktunk.
A fesztivál a kicsivel nagyobb Vychodna faluban volt. Hatalmas színpadot építettek, mögöttünk egy komplett faház-rendszerrel háttérnek.
Több mint ötezer ember fér el a nézőtéren, csakhogy az idő pocsék volt. Szakadt az eső, és olyan hideg volt, hogy a kimondottan Felső-Magyarországi hegyközi viselet alá is pólókat és melegítőgatyát vettünk fel. Majd meg fagytunk.
A plusz öltözet mellett segítségünkre volt (szigorúan a fellépés után) még az egy euróba kerülő kupica mézpálinka, és a szlovák barátság.

Mivelhogy abban is volt részünk. Hiszen Eszternek, a fantasztikus tolmács-anyukánknak (aki a felvidéki Zselízből származik és az egyik táncos-barátunk anyukája) tanácsára nem hallgatva Józsika barátommal elindultunk felfedezni a fesztivált. A Lángose (!!) és Kürtőskalács árus strandok után egy nagy tisztáson körben asztalok, azoknál rögtönzött zenekarok és éneklő szlovákok. Mi is odamentünk haverkodni, és annak ellenére, hogy a melegítőnkről lesütött, hogy magyarok vagyunk, a verekedés helyett együtt táncolások és kínálgatások kerekedtek különféle szlovák pálinkákból. Plusz táncoltam a magyar táncházban egy lánnyal, aki a nagy szlovák Lucnica csoportból származik. Először persze nem mert táncolni, mert mondta, hogy úgysem tud rá, majd közöltem vele, hogy ez magyarbődi csárdás, Kassa mellől. Meglepődött. Tudott rá táncolni. Jé!

Tanítottunk a sátorban szilágysági és györgyfalvi táncokat is, nagy sikerrel.
Aztán megtörtént a csoda.

Esti gálaműsor. Az első sorban a népviseletben fagyoskodó Gasparovics köztársasági elnök úr csápolt. Az együttesünk igazgatója, és mindannyiunk apukája szlovákul köszönti a nézőket. Teszem hozzá, állami tévé, élő egyenes adás. Eszter közölte velünk, ha ő most magyarul beszélne, bírságot fizetne. Ennyi.

Aztán felálltunk mi, fiúk a györgyfalvi legényeshez. Majd mielőtt még megmozdultunk volna, kitört a tapsvihar. Mikor elkezdtük a táncot, tovább folytatódott. Minden szólórészt újabb taps követett.

Szóval ennyi a politikai harcról. A vychodnai fesztiválon nem volt. Mi aztán szlovákul énekeltünk, persze óriási magyar zászló előtt. De ez ott nem volt furcsa, vagy meghökkentő. És ez így is volt jó.

Nagy megtiszteltetés volt ott lenni. Látszott a patina, az érdeklődés. Látszott a régi kultúra. Ami lehet, hogy hasonlít a magyarra, meg a lengyelre, de látszott, hogy szlovák. És ott volt a rengeteg szlovák ember, aki spontán leállt énekelni kis csoportban, aki felvette a kalapját az óriási darutollal és aki szakadó esőben esernyőt a feje fölé tartva végigcsápolta a magyar műsort is.

És volt egy gorál zenekar, akik mezőségit játszottak nekünk az öltözőben.
A mi zenekarunk is játszott együtt a buliban szlovák zenészekkel nagyecsedi és mezőségi táncokat.
Nem semmi vendéglátás.



Jó volt ott lenni. Kristálytiszta táj, csörgedező patakok, méltóságos hegyek ködöt döfve, Liptovsky Mikulás, egyeurós mézpálinka, finom ételek, kedves vendéglátók, fosatós forrásvíz, népi építészet, Vychodná.

És persze a barátaim, a forrásosok, akikkel olyan volt együtt lenni, mintha nem is lettem volna távol tőlük fél évre. Nem mondanám, hogy visszafogadtak, mert nem is volt szükség rá: el sem engedtek. Csak abból vettem észre, hogy kihagytam fél évet, hogy nehezebben kapkodtam a levegőt...

Oszmánok

Nos, hazajöttem Törökországból.

Ennyi.

Lehetetlenség most leírni, hogy ez milyen. Hiány. Más. Új élet. Vagyis a régi.

Nehéz bölcs összegzést írni, lehet, hogy most sikerülni fog, lehet hogy nem, de majd egyszer elmesélem.

Plusz elmesélem majd milyen volt Grúziában, mert még arra sem vettem a bátorságom.
Egyszer majd szavakba öntöm, vagyis pontosan szólva két hét múlva szavakba fogom önteni.
Az július 19. Este 0:39-kor. Ez lesz a határidő magam számára.


Bevallom, rég nem írtam. De mivel a blog az élet tükre, ezért így a legjobb....az jellemzi az utolsó időszakomat Törökországban, hogy nem volt időm írni. Törökország beszippantott.

Oszmán lettem.

Ennek az a története, hogy ültünk a barátainkkal a Nagy Bazár mellett, mikor is a pincér kérdezte tőlem, mint egyetlen magas, kék szemű, szőkést, hogy honnan jöttem. Mondom Mádzsárisztán. És a szokásos hun-Attila elmélet helyett egyszerűen, ám szép Kelet-Fekete-tengeri kiejtéssel (az akcentusáról rátaláltam, hogy honnan származik, amivel nagy tiszteletet kaptam utána tőle, hisz két török közt a legelső kérdés, hogy honnan származol, és még egy ötgenerációs isztambuli is büszke, ha az üknagyapja üknagyapja Sivasból jött), szóval bayburti kiejtéssel (cs helyett c, dzs helyett dz-t mond) közölte velem, hogy mi mind oszmánok vagyunk. A palesztinokkal meg a törökökkel együtt jöttünk Ázsiából, majd a Fekete-tenger partján elágaztunk, és mi a nyugatra tolt keresztény testvérei vagyunk. De oszmánok.

Azóta ez a fedőnevünk a haverjaimmal. Mindenki oszmán.

Azért elmondom, hogy az utolsó hetem milyen volt. Felejthetetlen.
Egy családot kaptam ajándékba. Három oszmán testvért.
Ugyanis átköltöztem a legjobb barátom, Tolga lakásába, otthagytam a régit. Rengeteg cuccunkat Kasiával átpakoltuk, a kulcsot odaadtam Pattynek,elbúcsúztam tőle, becsuktam az ajtót. Vagyis elköltöztem. Ez rossz volt, de aztán a következő héten új otthonra találtam.

Ugyanis megkezdődött a kommunista életünk.
A három jó barát, Tolga, Dilara és Tugba összeköltöztek, és makettet gyártottak Tugba számára. Együtt ettünk, vízipipáztunk, dolgoztunk, segítettünk Tugbának befejezni a projektjét, ami a lehetetlenséggel volt határos. De megcsináltuk. Együtt adtuk le, ünnepeltünk. Majd jött az én tervbeadásom.
A zsűri pillanatát mesélném el.
Összeült a zsűribizottság. A fél suli ott volt nézőnek. Én jöttem. A projektorban elindult a féléves tervem prezentációja. Én egy törökországos pólóban álltam középen, előttem a két makettem, amit közösen csináltunk. Mellettem a három barátom ragasztgatja a falra a tervlapjaimat. Én középen állok.
Előttem a tanári bizottság (aki egyébként jönni fog Magyarországra, mert mondta nekem Murat Hodzsa, hogy Párizs unalmas, ezért Pestre akar jönni, majd vezessem őt körbe) megjegyzi: tökéletes építész. Minden van. Póló a zsűri lekenyerezésére, makett és kollégák.
Hát igen, azok voltak. Kollégák, barátok, testvérek, akikkel együtt kirándultunk az isztambul melletti szigetekre. Ahol nincs autó, csak szamár, bicikli, meg gyalogos.
Érdekes emberekkel ismerkedtem meg az utolsó hetemben: Blert, a koszovói srác, aki Pristinából származik. Az albán raki pont olyan, mint a magyar pálinka.
És megismerkedtem egy szudáni lánnyal, aki magyarul köszöntött, mert a nagynénje magyar, és ő is sokat járt Magyarországon. Van ilyen
Vele az utolsó estémen ismerkedtem meg, amikor is Tolgával és Tugbával együtt kávéztunk pár új AIESEC-es külföldivel. A világ minden tájáról érkeztek HOZZÁNK. Én mint tiszteletbeli török, bemutattam nekik a VÁROSUNKAT. Jósoltam nekik a kávéból. És jó volt látni azt az érdeklődést, amivel a friss szemükkel néztek az OTTHONOMRA. A két török barátommal pedig törökül beszélgetve mentünk utána HAZA. Előtte még beültünk egy bárba, ahol kisvártatva minden régi barátom megjelent, hogy elbúcsúztassanak. Ekkor esett le először, hogy el fogok innen menni.

De azért érdekes volt el a búcsú. Nagyon közel van Magyarország, szóval azzal a biztos tudattal váltunk el, hogy most kis időre elmegyek, de bármikor vissza tudok ide jönni. Így nem is volt olyan rossz.

Így váltam el másnap a legjobb barátaimtól is. Sírva integettek utánam.



De.......ugrok......

Ma elkezdtem intézni a bevándorlási hivatalnál a két barátom meghívólevelét, mivel augusztus végén jönnek hozzám kirándulni. Úgyhogy az oszmán élet tovább folytatódik. Nem is írok nagy és bölcs zárszót. Minek....rengeteget tanultam, amit mérni lehet....műemlékfelmérést, török nyelvet, tervezést, köztársaság kori építészetet, bizánci építészetet, magasépítéstant, barátságokat, nyugodtságot, teázást, cigköfteevést, kirándulást, egyedüli életet, közösségi életet, énekelni, táncolni, tavlát játszani, stoppolni, alkudozni, szórakozni...... de ezek mind belém épültek, a fülembe másztak észrevétlenül. A természetem részei lettek, és épp ezért nem lehet tételesen felsorolni, mivel rólam leválaszthatatlanok. Élményekhez, emberekhez köthetők, így olyan természetességgel olvadtak belém, hogy hirtelen nem is tudom őket elkülönülten, szeparáltam kezelni. Benne van a tekintetemben, a mozdulataimban, a cselekvésemben, a korábbi írásaimban, a későbbi viselkedésemben. Vagyis hozzám tartozik, élménnyé váltak. Az életem részévé. A legszebbeké.

De amint az előbb írtam, ez nem fejeződik be. a Két eddig majdnem hermetikusan elválasztott élet majd kezd összekeveredni. Eddig is voltam már Anyával, Apával, Mamával meg Sebivel és Dórival együtt Isztambulban és Izmitben. Augusztusban jön Tolga, Tugba, Dilara....

Így az élet megy tovább, és ezért hazajövetelem után a blogot sem hagyom abba.

Úgyhogy hamarosan át is keresztelem a blogot.....és elsőképp elmesélem hol jártam két nappal a hazaérkezésem után.