Oszmánok

Nos, hazajöttem Törökországból.

Ennyi.

Lehetetlenség most leírni, hogy ez milyen. Hiány. Más. Új élet. Vagyis a régi.

Nehéz bölcs összegzést írni, lehet, hogy most sikerülni fog, lehet hogy nem, de majd egyszer elmesélem.

Plusz elmesélem majd milyen volt Grúziában, mert még arra sem vettem a bátorságom.
Egyszer majd szavakba öntöm, vagyis pontosan szólva két hét múlva szavakba fogom önteni.
Az július 19. Este 0:39-kor. Ez lesz a határidő magam számára.


Bevallom, rég nem írtam. De mivel a blog az élet tükre, ezért így a legjobb....az jellemzi az utolsó időszakomat Törökországban, hogy nem volt időm írni. Törökország beszippantott.

Oszmán lettem.

Ennek az a története, hogy ültünk a barátainkkal a Nagy Bazár mellett, mikor is a pincér kérdezte tőlem, mint egyetlen magas, kék szemű, szőkést, hogy honnan jöttem. Mondom Mádzsárisztán. És a szokásos hun-Attila elmélet helyett egyszerűen, ám szép Kelet-Fekete-tengeri kiejtéssel (az akcentusáról rátaláltam, hogy honnan származik, amivel nagy tiszteletet kaptam utána tőle, hisz két török közt a legelső kérdés, hogy honnan származol, és még egy ötgenerációs isztambuli is büszke, ha az üknagyapja üknagyapja Sivasból jött), szóval bayburti kiejtéssel (cs helyett c, dzs helyett dz-t mond) közölte velem, hogy mi mind oszmánok vagyunk. A palesztinokkal meg a törökökkel együtt jöttünk Ázsiából, majd a Fekete-tenger partján elágaztunk, és mi a nyugatra tolt keresztény testvérei vagyunk. De oszmánok.

Azóta ez a fedőnevünk a haverjaimmal. Mindenki oszmán.

Azért elmondom, hogy az utolsó hetem milyen volt. Felejthetetlen.
Egy családot kaptam ajándékba. Három oszmán testvért.
Ugyanis átköltöztem a legjobb barátom, Tolga lakásába, otthagytam a régit. Rengeteg cuccunkat Kasiával átpakoltuk, a kulcsot odaadtam Pattynek,elbúcsúztam tőle, becsuktam az ajtót. Vagyis elköltöztem. Ez rossz volt, de aztán a következő héten új otthonra találtam.

Ugyanis megkezdődött a kommunista életünk.
A három jó barát, Tolga, Dilara és Tugba összeköltöztek, és makettet gyártottak Tugba számára. Együtt ettünk, vízipipáztunk, dolgoztunk, segítettünk Tugbának befejezni a projektjét, ami a lehetetlenséggel volt határos. De megcsináltuk. Együtt adtuk le, ünnepeltünk. Majd jött az én tervbeadásom.
A zsűri pillanatát mesélném el.
Összeült a zsűribizottság. A fél suli ott volt nézőnek. Én jöttem. A projektorban elindult a féléves tervem prezentációja. Én egy törökországos pólóban álltam középen, előttem a két makettem, amit közösen csináltunk. Mellettem a három barátom ragasztgatja a falra a tervlapjaimat. Én középen állok.
Előttem a tanári bizottság (aki egyébként jönni fog Magyarországra, mert mondta nekem Murat Hodzsa, hogy Párizs unalmas, ezért Pestre akar jönni, majd vezessem őt körbe) megjegyzi: tökéletes építész. Minden van. Póló a zsűri lekenyerezésére, makett és kollégák.
Hát igen, azok voltak. Kollégák, barátok, testvérek, akikkel együtt kirándultunk az isztambul melletti szigetekre. Ahol nincs autó, csak szamár, bicikli, meg gyalogos.
Érdekes emberekkel ismerkedtem meg az utolsó hetemben: Blert, a koszovói srác, aki Pristinából származik. Az albán raki pont olyan, mint a magyar pálinka.
És megismerkedtem egy szudáni lánnyal, aki magyarul köszöntött, mert a nagynénje magyar, és ő is sokat járt Magyarországon. Van ilyen
Vele az utolsó estémen ismerkedtem meg, amikor is Tolgával és Tugbával együtt kávéztunk pár új AIESEC-es külföldivel. A világ minden tájáról érkeztek HOZZÁNK. Én mint tiszteletbeli török, bemutattam nekik a VÁROSUNKAT. Jósoltam nekik a kávéból. És jó volt látni azt az érdeklődést, amivel a friss szemükkel néztek az OTTHONOMRA. A két török barátommal pedig törökül beszélgetve mentünk utána HAZA. Előtte még beültünk egy bárba, ahol kisvártatva minden régi barátom megjelent, hogy elbúcsúztassanak. Ekkor esett le először, hogy el fogok innen menni.

De azért érdekes volt el a búcsú. Nagyon közel van Magyarország, szóval azzal a biztos tudattal váltunk el, hogy most kis időre elmegyek, de bármikor vissza tudok ide jönni. Így nem is volt olyan rossz.

Így váltam el másnap a legjobb barátaimtól is. Sírva integettek utánam.



De.......ugrok......

Ma elkezdtem intézni a bevándorlási hivatalnál a két barátom meghívólevelét, mivel augusztus végén jönnek hozzám kirándulni. Úgyhogy az oszmán élet tovább folytatódik. Nem is írok nagy és bölcs zárszót. Minek....rengeteget tanultam, amit mérni lehet....műemlékfelmérést, török nyelvet, tervezést, köztársaság kori építészetet, bizánci építészetet, magasépítéstant, barátságokat, nyugodtságot, teázást, cigköfteevést, kirándulást, egyedüli életet, közösségi életet, énekelni, táncolni, tavlát játszani, stoppolni, alkudozni, szórakozni...... de ezek mind belém épültek, a fülembe másztak észrevétlenül. A természetem részei lettek, és épp ezért nem lehet tételesen felsorolni, mivel rólam leválaszthatatlanok. Élményekhez, emberekhez köthetők, így olyan természetességgel olvadtak belém, hogy hirtelen nem is tudom őket elkülönülten, szeparáltam kezelni. Benne van a tekintetemben, a mozdulataimban, a cselekvésemben, a korábbi írásaimban, a későbbi viselkedésemben. Vagyis hozzám tartozik, élménnyé váltak. Az életem részévé. A legszebbeké.

De amint az előbb írtam, ez nem fejeződik be. a Két eddig majdnem hermetikusan elválasztott élet majd kezd összekeveredni. Eddig is voltam már Anyával, Apával, Mamával meg Sebivel és Dórival együtt Isztambulban és Izmitben. Augusztusban jön Tolga, Tugba, Dilara....

Így az élet megy tovább, és ezért hazajövetelem után a blogot sem hagyom abba.

Úgyhogy hamarosan át is keresztelem a blogot.....és elsőképp elmesélem hol jártam két nappal a hazaérkezésem után.