Észak-Cipruson...Episode I - rövid előjáték után a leghosszabb első nap

...nos, ott hagytam abba, hogy Ugur, a mi szállásadónk Düzcében és egyfajta helyi keresztapa elvitt minket másnap raftingolni, mert ugyebár mit is csináljon az ember esős időben...

A rafting egy eléggé sárga folyón történt, ami a szakértők szerint különösen meg volt áradva, és nagyon gyors volt, úgyhogy szuper lesz. Kapott mindenki egy búvárruhát, ami vizes volt, és semmit nem lehetett alatta viselni és testre tapadt, szóval előnyös volt nekem, meg egy sárga bukósisakot, meg egy mentőmellényt. És mind az ötven hasonlóan felöltözött legóbábu kinézetű ember a part felé vette az irányt. Nyolcan voltunk egy csónakban, plusz a vezér.
Kis eligazítás következett, amikor is megtudtuk, hogy a vezér mond majd vezérszavakat, mi meg azt teljesítve evezünk majd előre vagy hátra, vagy hagyjuk abba az evezést. Amúgy nem is a csónakban ültünk, hanem annak a peremén, a lábunk volt csak a csónakban, és ha faág jött, akkor le kellett hasalni! Miután ez is megvolt, elindultunk a vízbe.
Rögtön az elején be kellett gázolni a jéghideg vízbe, nos ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nem ússzuk meg szárazon a dolgot!
Az elején csak csordogáltunk lefelé, szal nem volt nagy szám, de aztán jöttek a lépcsők, a zátonyok, a fát. Ekkor csak a hátsó vezető ordítására figyelve tepertünk előre, mint a veszett, vagy hajolgatunk a hatalmas faágak előtt. Magas dombok közt kanyarogtunk el, ahol szőlőültetvények voltak.

De amúgy nem történt semmi veszélyes dolog.

Egyszer azonban kezdett melegedni a helyzet. Össze-vissza dobáltak minket a zátonyok, az előttem ülő termetes Ugur el kezdett imbolyogni, majd a vízbe esett, magával rántva az egész jobb oldali evezősort, köztük engem. Egy szempillantás alatt a vízben voltam, ahol hatalmas hullámok fogadtak. Elsodródtam a hajótól, a víz alatt volta. Kapálóztam, próbáltam úszni, de nem tudtam az árral mit kezdeni. Néha elengedtem az evezőt, néha visszakerült hozzám, de a hajótól egyre csak távolodtam. Az úszás lehetetlen volt, úghogy csak a mentőmellény tartott fönt, de néha nem tudtam mit kezdeni a hullámokkal, így elég sok vizet nyeltem, amit nehéz volt kiköhögni, úgyhogy elég ijesztő hörgő hangokat adtam ki. De semmi baj nem volt, csak épp nem tudtam mit kezdeni magammal, úszni lehetetlenség!
Ekkor feltűnt egy fa a parton, megkapaszkodtam az ágában, de hülyeség volt, mert a gyors víz csak tovább akart rántani. Így tovább mentem, és jó negyed óra sodródás után a partra tudtam evickélni.
Hát nem volt semmi. Épp ott volt a félúti pihenő, úgyhogy az összes csónak kikötött.
Teáztunk, de olyan iszonyú hideg volt, hogy mindenkinek úgy remegett a keze, hogy alig tudtunk inni. De amikor továbbmentünk, az evezés, meg az hiheteten élménytől ismét melegünk lett. Szóval összességében hihetetlenül jó volt, és alig várom a következő raftingot. Bár inkább a bungee jumpingot kéne kipróbálni!!!

És akkor most megszakítjuk adásunkat.

Ahogy nekem is megszakította a már-már elfásulásnak indult csütörtöki napomat egy e-mail.

Nevezetesen Zsille Dóri, a néptánc hodzsám Magyarországon, küldött facebookon egy üzenetet, hogy akkor most jövök-e Észak Ciprusra?

Nos a történet úgy alakult, hogy az Ifjúforrás táncegyüttes, akik a Nagyforrás, vagyis az én néptánccsoportom utánpótlás csoportja és szuperül lelkes táncos brigád, Észak-Ciprusra készült egy fesztiválra, és mielőtt ide jöttem, félig viccesen, félig vágyakozva megemlítettem, hogy úgyis itt vagyok a közelben, nosza, átruccanok majd hozzátok.
Ez el is felejtődött.
Egészen a két héttel ezelőtti csütörtökig.
Amikor is jött az e-mail.

Normális esetben Magyarországon elkezdtem volna sorolni a kifogásokat hogyhátiskolamegamúgyisezmegazvandehátmégisdemégsem.

De most Törökországban vagyok.
Lecsekkoltam a fapados repülőjegyeket (van diákkedvezmény!) Lefoglaltam, és vasárnap azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, ami a Sabiha Gökcen reptérre visz. (Előtte azért elővigyázatosan, lelkiismeretesen felkeltem, elmentem borbélyhoz, aki olcsóbb volt Hakannál, megborotválkoztam - mégiscsak gyerekfesztivál - maketteztem, és becsomagoltam az összes forrásos pólómat.

Nos a buszon beszéltem telefonon Özlem Kadiragával, a fesztivál szervezőjével, akinek a tolmácsa voltam három éve Százhalombattán, jó barátok lettünk, bár egyszer kirúgtak a fesztiválon aztán rögtön vissza is vettek mert állítólag balfaszkodtam a buszokkal, bár ez nem volt igaz, mindegy, szóval jó barátok lettünk, így azt mondta, hogy lesz helyem nekem is a csoport szállásán. mindegy, ígyis-úgyis mentem volna, legfeljebb a kecskeólban alszom. De hát ez török barátoknál úgysem fordulhat elő.
Szóval kiértem a Sabiha Gökcen reptérre, aki egyébként Atatürk fogadott lánya volt, és az első női vadászpilóta-nő Törökországban (sőt, lehet, hoyg a világban is, nem tudom), és kerestem a Lefkosába induló repülőt.

Ami nem volt.

Csak Ercan nevű helyre volt járat. Basszus.

Kiderült, hogy a nicosiai, vagyis török nevén lefkosai reptér neve Ercan, és ezért így írják ki, de csak ezt az egyet, a hülye turisták megtévesztésére.

Ezt persze úgy közölte velem az infopultos nő, mintha azt kérdeztem volna, hogy létezik-e olyan ország, hogy Törökország.



A repülőn ugyebár mindig parázok,ám szerencsére elterelte a figyelmem egy új barát, aki Isztambulban lakik de Famagustában, vagyis Gazi Magusában tanul, és a hétvégére hazajött a családjához. Egymás mellett ültünk, barátok lettünk, bármikor mehetek hozzá nyaralni. Köszi.

Miután szerencsés módon most sem zuhantunk le, és leszálltam a gépről, megkerestem Nefter Topgört, aki az ukrán csoport kísérője volt, és az ő buszukkal megyek majd Iskelébe, a fesztivál helyszínére. Nem volt semmi gáz, beengedtek a határon a török lakosok kapuján, mivel mióta van Ikamet kártyám, török lakosnak számítok.
Amúgy a reptér kb akkora mint Népliget, és gyalog lehet mászkálni a repülők közt. Van 2 db csomagköröztető és kész.

Megtaláltam Neftert, aki egy ukrán zászlóval várt, és kiderült, hogy lány, és a barátnője is az, Cansu.
Én már megvagyok, az ukrán csoport még nincs.
Várakoztunk, majd megjöttek az ukránok, csupa 6 év körüli gyerek. Ejha, a derekamig értek. Megkérdezték, hogy én is a gyerekfesztiválra jöttem? Mire igennel feleltem, furán néztek, de mondtam, hogy a csoport később jön, szóval nem egyedül leszek a magyar gyerekcsoport.

Szóval éjfél körül buszba szálltunk, és elindultunk Cipruson.

Éjszaka volt, hatalmas síkság, néhol egy-egy bozót, a távolban magas hegyek. A buszon langyos, mediterrán meleg, és az a jellegzetes kicsit rohadtételes-édeskés szag, ami délen szokott lenni. A busz bal oldalon megy, itt, északon is fordított közlekedés van.
Kicsi, fehér kőházak, lapos tetőkkel, tujákkal, ciprusokkal, bokrokkal, cakkos kőkerítéssel. Zegzugos utcák, kóbor kutyákkal, teljes csönd, távolban tenger.
Leszálltunk egy sulinál, ahol a kis ukránokat családokhoz osztják. A családok tapssal köszöntik a csoportot a kis iskolában, ami egyetlen földszintes épület. Az osztálytermekben Atatürk fotók és hatalmas észak ciprusi zászlók, a termek a kertre nyílnak, nincs zárt folyosó, a legelső terem a nagy igazgatói szoba. Nincs hőszigetelés, minek.

A családok némelyike virágot ad a kis ukránoknak, majd hatalmas mosollyal és büszkén viszik haza a megszeppent vendégeket.

A tanárokkal továbbmegyünk a hotelünkbe, jön a telefon az egyik ukrán tanárnéninek, hogy a kisgyerek elfelejtette az anyukája telefonszámát, ezért sír. Rövid ukrán nyugtatás után továbbrobogunk, majd buszt cserélünk, és nagy bőröndökkel az ölünkben a Bogaz Hotelhez megyünk, ami a tengerparton van, és elég nagy.

Kapok egy szobát, amiben erős festékszag van, és nincs fürdő.
Pár perc múlva, hajnali egy körül az egyik tolmács szól, hogy menjünk kajálni. A szomszéd tengerparti étterembe megyünk, ahol máris összebarátkozok az összes tolmáccsal. A magyar csoport ekkor szállt föl kb Ferihegyről, vagyis ha jól tudom, Liszt Ferenc reptérről, én azomban öt újdonsült barátommal a tengerzajos, sós levegőjű Észak-Ciprusi éjszakában sétálok vissza a hotelszobájukba, ami épp a szomszédomban van. Megkínálják az új kolegát, vagyis engem az anyuka által készített dolmával, vagyis rizzsel töltött szőlőlevéllel, és rakival, és kezdődik is a ciprusi zene és tánc.

Reggel hatig buli a csoportkísérőkkel, az új barátaimmal, akikkel kb egy órája ismerkedtem meg, de máris befogadtak, mintha ezer éve a barátjuk lennék, és akik megtudták, hogy szerdán mennék haza és máris ittmarasztaltak, most pedig bulizunk megállás nélkül, mikor is nyílik az ajtó, és megérkezik Suheyla, a magyarok tolmácsa, és közli velem, hogy itt a csoport.

Kimegyek az előtérben Hungarys melegítőben és rövidnadrágban.

Az ismerős látvány fogad.....hatalmas bőröndök, fehér melegítős barátok, az ismerős szobabeosztás, és a vezényszavak, hogy a fiúk segítsenek felvinni a lányok bőröndjét.

A Forrás megérkezett.

Reggel hat van, a nap feljött, a tenger szürkéskék, és sisteregve hullámzik, a srácok elfoglalták a szállásukat.
Zsille Dórival, aki három napja írt egy e-mailt, hogy jövök-e, most a ciprusi tengerparton beszélgetek. Itt van mindenki: itt van Márkó, az unokatesóm, akinek az első külföldi turnéja, itt vannak az ifisek, itt van Sziq bácsi jól lefáradva az idáig vezényléstől, itt van Levi bácsi, aki vízipipát keres.

És persze itt van Észak Ciprus, amire azóta vágyok eljönni, hogy egy hasonlóan meleg nyári este, három évvel ezelőtt Százhalombattán feleségül vettem Barbit.

Hogy hogyan történt a házasság, és mi történt velem Cipruson köztársasági elnököstül, famagustai menettáncostul és élő egyenes adású tévéinterjústul, az kiderül a következő napokban, a következő postokban.

...folytatása következik....

Rakı, balık, Ayvalik...

..a mondat, ami sokszor elő szokott fordulni itt minálunk. A legfontosabb török dolgokat tartalmazza, vagyis a rakit, ami a szőlőből készült, ánizsízű párlat, amit vízzel higítanak és ettől opálos lesz. A legjobb raki állítólag a Tekirdağból származó, ami Rodostó török neve. Szóval II. Rákóczi Ferenc tudhatott valamit. Vagy Mikes Kelemen. A másik szó pedig a hal törökül. Szóval ez a Kaja, pia, nők helyi változata. Ha szórakozásról van szó, akkor mindig előkerül ez a mondat. Márpedig a törökök mesterien értenek a szórakozáshoz, vagy legalábbis a hogyan érezzük jól magunkat módszeréhez. Ők a "gyerünk, igyunk meg egy sört" mondat jelentését a lehető legszélesebb skálán tudják értelmezni. Vagyis nagyon sokféleképp tudnak szórakozni.

Van ugyebár az alapképlet, teaház, çay evi vagyis csáj evi: kicsi helység, rajta kicsi sámlin bácsik ülnek, teáznak. A teát innen kis tálcán bármely üzletbe, irodába, benzinkútra (olyan is volt) elszállítják, ha a vevőt meg kell vendégelni.
Aztán gyakran megyünk játékterembe. Itt van billiárd, okey (a römi táblán játszott változata), tavla (backgammon, ostábla, amit iszonyú gyorsan tudnak játszani, de megéri megtanulni, mert szuper. Öt menet, aki veszít, az fizeti a számlát), társasjátékok, vízipipa. Itt is lehet teát venni, amit egy kis cetlin striguláznak, így a végén a cetlivel fizethetsz.
Van aztán playstation játékterem is. Szoba, fotelek, nagy tévék, playstation.
Ezek a helyek mindig tele vannak fiatalokkal. És persze velünk, vagyis velem, meg a barátaimmal. És itt szigorúan nincs alkohol. És menő ide jönni.

Aztán persze van disco, ami élő rockzenével van. A sör nagyon drága. Miután vége a zenének, mert persze hajnali 2-kor minden szigorúan bezár Izmitben, közösen elmegyünk çiğköftét enni, és egy valaki fizet, mert ez a török módszer. A másik a német, így hívják, amikor mindenki a magáét fizeti.

Aztán vannak az iskolai szórakozások.
Először is, a tanterem, ahol senki nem szeret tartózkodni, és legtöbbször az off...yaa...unatkozom (sıkıldım) szavak hangoznak el. Viszont a büfé televan, nincs sor, vagyis mindenki nyomul, nyúlkál, ordít, mint a piacon. Frissen sütik a tost-ot, a szimitet megtöltik mindenfélével, van tea, török kávé, rengeteg édesség. Van sandöviç. Találd ki, mi az! És persze van Güler Abla és Hilme Abi.
Megtanultam, hogy a fiatalok megszólítása Abla, vagyis nővér, a teyze pedig az idősebbek. Abi ugyancsak fiatal megszólítás, olyasmi mint a bátyó. Én pl. Gergő Abi vagyok Yuszufnak, a 7 éves kisgyereknek. Aki kapott a múlt héten Boci csokit Magyarországból, és azonnal befalta.
Nos: suli. Szóval van a büfé, törökül kantin, és az udvar, ahol napernyő, színes székek. Általában ez a lelőhelye a diákoknak. És mivel mellettünk van a zenekonzervatórium, mindig van valami rögtönzött koncert.

Aztán van a tanárok szórakozása. Ők teáznak mindig. Néha a büféből egy tálcás néni megy ki sok teával, és valamely tanterembe megy. Ekkor a tanár teázik egyet.
A múlt héten zsűrink volt. Vagyis a tervezési feladatainkat zsűrizték. Ez kész tanár mennyország. Mivel ez úgy néz ki, hogy a tanár nem tartja meg az óráját, zsűrizik. Hosszú asztal, előtte nagy vetítő, ezen magyarázza el a hallgató a tervét.
Az asztalt végigülik a tanárok, és ötpercenként rendelnek valamit, akkor jön a büféből az egyenruhás néni, teával megrakodva. Aztán sütemény érkezik, az összes tanár azzal van elfoglalva. Mellesleg folklórprogramként a diák magyarázza az értékelésre szánt tervét a projektornál. Mindegy, mert megjött a szendvics. Le van tojva szerencsétlen diák, a tanárok inkább még egy teát isznak.

És van a csodálatos török természet. A hétvégén Boluban, Düzcében és az Abant tónál jártunk, mivelhogy

Kasia, a lakótársam tagja egy nemzetközi utazó-weboldalnak, a Couch-Surfingnek. Itt bárki regisztrálhat, és felajánlhatja az egyik szobáját az épp arra járó utazónak, vagy utazás esetén ő is igénybe veheti mások lakását. Szóval bárhol találhatsz magadnak a világban önkéntes otthont. Kasia talált is Düzcében egyet, így arrafelé vettük az irányt.

A buszon kaját kaptunk, kávét kaptunk, egyenruhás ember szolgált föl. Volt tévé. Az előző ülés támláján miniképernyő. Játékok, zenék, filmek. Ez a busz. A mögöttem lévő utas a pisiszünetben meghívott egy teára, mert látta, hogy külföldi vagyok. Meg grillezni a nyáron a nyaralójába.

Szóval, Bolu városa melletti Abant tóhoz mentünk. Egy fenyvesekkel betakart hegyekkel övezett tó, néhol kicsit mocsaras-lápos, szép fahíddal, néhol tükörsima, átlátszó, kavicsokkal. Egy helyen cifrán festett kordés cigányok voltak, egy helyen luxusszálloda kösk-e, vagyis kajálda-teázója. Aztán egy helyen a vízben egy horgász állt. A közelben fényképeztünk, mire ő odajött, odaadta a horgászbotját, amin egy hal lógott. Épp most fogta, fényképezzük le! És igyunk vele teát ennek örömére.
Emberek piknikeztek körülöttünk, túrázók mászkáltak, gyerekek lovagoltak. A táj meg Svájc és Skócia fúziója. Szóval ez is Törökország.

Aztán elmentünk a Couch-surfingen talált szállásadónkhoz. Na, ebből mi lesz? Sosem láttuk, nem ismertük. A buszállomáson várunk rá, nagy halom szotyival. Késik.

Egyszer csak begördül egy dzsip, nála fogunk lakni. Uğurnak hívják, bocsánatot kér, hogy késett, de épp az Avatart nézte. Nosza, mi is menjünk és nézzük vele.
A lakásában 3D-s projektor, a falon snowboard. Kaját rendelünk, 3D filmet nézünk. Utána menjünk discoba. Max hangerőn Tiesto. A discoban korlátlan fogyasztás, lézerfény, minden. Miután partyztunk egyet, jöjjön valami hazai.
Elmentünk egy farmra, ahol a benti élet először Fásy Ádám showra hasonlított, de egyre inkább átcsapott igazi török mulatozásba. Középen vaskályha, körülötte lakodalmi tömeg, roskadásig rakott asztal, táncoló emberek olyan bazi nagy görög lagzi módjára. Mikor itt is végetért a menet, már csak mi maradtunk és Uğur barátai. Kiderült, hogy ő a kaukázusbólé származik, és cserkesz nemzetiségű, vagyis syrcesian. Előkerül a harmonika, igazi kaukázusi zene, felpattant Uğur és egy lány és nyomtak nekünk egy rögtönzött lezginkát, mire mindenki énekelt, tapsolt. Táncház hajnalban.

Másnap esett az eső, nincs túrázás!
Mit tehet ilyenkor az ember?
Nosza, menjünk raftingolni. Persze szigorúan ingyen, mivel mindenki Uğur barátja. Folyt köv...

Olyan vagyok, mint a mogyoró a süteményen...

...ezt a bókot a tervezési tanárom feleségétől kaptam, aki szintén tervezési tanár, és szintén a mi tankörünkben tanít. (Vagyis néha ő jön be teázni, néha a férje, amúgy a harmadik tanerő, a doktorandusz kolega mindig ott van, de csak karácsonyfadísznek, mert egy szót se szól és azt is törökül mondja.)

Visszatérve a bókra, nem kell megijedni, nem fogom tevéért megvenni a prof nejét, és ő sem tervez engem megszöktetni. És nem fogjuk hátralévő életünket leélni valahol az anatóliai pusztákon kecsketenyésztéssel, szimitgyúrással és nádkunyhóépítéssel. Ám az igazat megvallva először én sem értettem, miért érdemeltem meg ezt a gasztronómiai hasonlatot.

Kiderült, hogy ezt arra az emberre mondják, akinek örülnek, ha ott van, de igazából nem nagyon fontos. Nos, ezzel marha jól megfogalmazta, mit is keresek én ebben a suliban.

Mivel hogy nekem is ennyit jelent a suli. Jó, hogy van, de ha nem lenne akkor sem profitálnék kevesebbet. Vagyis helyesbítek. A klasszikus értelemben vett Tanulás nekem itt nulla.

És itt most a Béemés tanulásról beszélek. Tanár mondja, lejegyzetelem, megtanulom, levizsgázok, elfelejtem tanulásról.

De van egy másfajta tanulás, ebben viszont száz százalékos az iskola.

Hiszen bizánci építészet órán tanultakat mind tanultam már otthon, Daragó tanár úr iszonyúan jól elmagyarázta. De egy török tanártól hallani mindezt, aki a Nagy Római Birodalom fővárosában végzett ásatásokat, szóval vele teázgatva hallani az Aya Sofiáról, miközben hétvégén bemegyek és megnézem a maga gigantikusságában, nos ilyen nem sokszor fordult elő.
Műemléket mértem már föl. De egy olyan házat, ami majd száz éve épült, mikor még Oszmán Birodalom volt, szultán (vagyis padisah, mivel a szultán kb őexcellenciáját jelent), és ma is egy család lakja, ahol anyuka fejkendőt visel, a kisfiút Juszufnak hívják, és eredeti török ételt főz nekünk teával, nos ilyen még nem volt. Plusz műemlékfelmérés órán lehet a legjobb káromkodásokat (küfür) tanulni, mivel mindenki utálja. És szlenget....az unatkozás jele az off yaa. Az igyunk teát: Haydi, bir çay içelim [hádi bi csáj icselim)...nos ezeket lehet a legtöbbet hallani.
Tervezési tárgyam volt már....de mikor tervez az ember minaret mellé hidat?
Belsőépítészet órám meg ráadásul sosem volt. És rögtön török teaház a projekt.

Mellesleg meg megtanulom, hogy lehet elvégezni a munkát örömmel. Jó sok büfével, barátokkal, teával, igazi kollégákkal. Kiülünk a kertbe, odajön pár ismeretlen, és elkezd véleményt mondani a rajzunkról. Csak hogy segítsen. A többiek megköszönik.

Szóval, tényleg van valami ebben a mogyoró dologban....

...amúgy a mogyoró mellett meg kell emlékeznem a szotyiról.
Azt hittem, hogy a legtöbb szotyit a balatonföldvári focipályánál fogyasztják az emberek, meccsnézés közben. Akkor ugyanis a földet egyenletes mennyiségű napraforgómaghéj borítja.

Nos, Törökország veri őket. Szotyi a vonaton, újságpapírra. Szotyi tévénézés közben. Vízipipa közben. Szotyi a büfében. Csak úgy valahol, utcán.
Egyedül a parkban nincs szotyi, mivel ott tábla jelzi, hogy tilos szotyizni. Nem hazudok. Ki van írva (Ennek ellenére a szél mégiscsak odaröppentett párat. Bocsesz)

És szotyi a buliban.
Ugyanis, ez itt most a reklám helye, megrendeztük Kasiával, a lakótársammal az első török házibulimat.
Harmincöten voltak.
Kitalálta Kasia, hogy legyen valami apropója a bulinak, úgyhogy roma és apaçi buli lett.
Az apaçik a török suttyók, akik robbantott gatyában, belőtt hajjal járnak, iszonyú illetlen dolgokat csinálnak, pl beszólnak néha a járókelőknek meg röhögnek, vagyis átlagos magyar fiatalok módjára viselkednek (botrányos). És van apaçi tánc, meg zene. Minden második embernek ez a csengőhangja, úgyhogy egy Isztambul-Izmit vonatúton kb hetvenszer meghallgatom. És van apaçi tánc, ami a hajzselézés-mozdulattól kezdve a dobom a labdát mozdulatig mindent tartalmaz. Ez most a menő mifelénk:

Szóval én gondoltam folklór-gyökereimet megeresztve cigány leszek, csakúgy mint Kasia. Egymást hergelve jól beöltöztünk, ő adott nekem kalapot, virágot, satöbbi, én a lehető legtöbb nyakláncát rábeszéltem, meg kendő, meg minden.
A harmadik lakótársunk kijelentette, hogy ő nem öltözik be.
Nos, jöttek a barátok, senki nem öltözött be. Kivéve az egyik lány, őt emiatt befogadtuk a családba!! (Fotók Fészbúkon!!) Mindegy, mi emiatt is egyre jobban szórakoztunk, mígnem másfél óra elteltével megérkeztek a spanyol ERASMUSosok, mindenki full cigány ruházatban, orrpiercinggel, műszemöldökkel, úgyhogy jól telt a buli hátralévő része is. A szomszédok hajnali négy felé kopogtattak a radiátoron. Nyilván nem minden nap hajnali kettőkor hallgatnak Nótár Maryt a török szomszédok.

De a külföldi barátok iszonyúan élvezték! Akárcsak a Mahala Rai Bandát.

Persze voltak spanyolok, úgyhogy volt Makarena, meg apacsi, meg minden.

Holnap két négyzetméter sörösüveget viszünk majd ketten vissza Kasiával a szomszéd boltba. Érdekesen fogunk mutatni.

Jah, és megismerkedtem a bulin Annamáriával, aki már jó ideje itt él, és itt is fog, Izmitet otthonának tekinti, és akit már ezelőtt is ismertem, de csak hallomásból. Mivelhogy bárkivel találkoztam Izmitben, legyen szó barátokról, a teaházas csajról, a boltban, az akárhol, és megtudták, hogy magyar vagyok, akkor rögtön jött a kérdés, hogy ááá, Annamariát ismerem? Én mindig azt mondtam, hogy nem! De most végre megismertem!

Úgyhogy néztek nagyot a barátaim, hogy magyar nyelv mégiscsak létezik, és nem csak én találtam ki az ő bosszantásukra, merthogy még egy valaki van itt, aki megérti.
Miután a party végeztével kipihentük magunkat úgy délután háromig, fogtam magam, és Isztambulba mentem.

Mivelhogy.....

Négy napja kaptam egy telefont az egyik isztambuli táncegyüttes főnökétől, az İstanbul çağdaş [Isztambul csádás - nem csárdás, a szó kortársat jelent]-tól. Ők jönnek ugyanis az idén a Summerfestre.
A főnök kiköpött Frenreisz Károly, hamar jó barátok lettünk, meghívott kajálni, közölte, hogy 34 helyett 40-en akarnak jönni, intézzem el, majd megnéztem a műsorukat. Néptánc volt modern ruhában. Mikor aggódni kezdtem, hogy mit fog ehhez szólni a végletekig kifinomult battai közönség valamint a folklórrendőrség, közölte velem, hogy természetesen Magyarországra autentikus dolgokat visznek. Hálaazégnek!

Szóval összehaverkodtam a főnökkel , akivel lehet, hogy 10 örömteli napot fogok együtt szenvedni.

Amúgy meg találkoztam barátokkal a műsor alatt, akikkel Sevillában ismerkedtem meg, vagyis Sevilla mellett, Dos Hermanasban, és nyár óta nem láttam őket, de persze mogyoróként fogadtak a süteményen.
Mikorra véget ért a műsor, vonat már nem indult, busszal indultam haza.
A Török busz nem olyan mint itthon. Kétféle van.
A két véglet.
Van az egylíráért felkapaszkodós, bárholmegállós, tömött, dudálós minibusz,

és van az elit, a távolsági busz.

Nos, mi ezt cserkésztük be. Szó szerint, mert buszmegálló nincs, csak hely, ahol megáll a busz. Mikor odaértünk, épp indulni készült. Becsukódott az ajtó, elindult. Én ottmaradtam a barátok kocsijában
Magyarországon ekkor káromkodunk, legyintünk.
Törökországban nem.
A barát beletaposott a gázpedálba, megelőzte a buszt, Ben Hur módjára lefelé szorította az úttestről, miközben a leengedett ablakon ordított a sofőrnek, hogy álljon meg.
És láss csodát: a sofőr megállt.

Ajtó kinyílt, én felmentem a buszba! Majd mentünk tovább.
Itt aztán nem a megszokott bajszos Albavolán, nincsenapróm, miértnemvettelőrejegyet fogadott, hanem egy utaskísérő.
Foglaljon helyet. Ó, köszönöm.
Majd utaskísérő, aki egyenruhában volt, mindenkitől megkérdezte, és sorban feljegyezte, hol kíván leszállni.
Majd kiállított nekem egy névre szóló jegyet. A Kovács Gergő helyett a könnyebbség kedvéért Gergő Bey (Gergő Úr) szerepelt rajta.
Meg persze 13 líra, ami a 4,5 lírás vonatjegyhez képest sok.
Viszont van szabad hely. Két órás zötykölődés helyett 40 perc (!!!) alatt hazaértem. Csöndben.

És Izmit határában fogta magát az utaskísérő, elővett egy gurulós asztalt, és kávéval, teával kínált minket.

Szóval ez a török busz. Az ember választhat. (Ellentétben Magyarországgal, ahol a koszos, veszélyes, olcsó vonatot, vagy a lassú, szorongós, olcsó buszt választhatod) itt van az olcsó, kulturált, tömött, lassú vonat, ahol vehetsz 100 forintért forró szimitet és 60 forintért ásványvizet, vagy a luxus, ingyenkávés, gyors, kényelmes, drága busz. Kinek mi tetszik, döntsd el, kell-e, vagy nem kell.

Akár a mogyoró a süteményen.