..vagy mondjuk mint a parfé. Mert azt mindenki szereti. Na jó, törökországban vagyunk, legyen mondjuk künefe. Isztambul olyan, mint a künefe.
Van egy rétege, amit a Sultanahmet és a Nagy Bazár környékén buszokból leszálló és arra gyorsan felszálló turisták habzsolnak. Ez a külső, megkeményedett, berögzült réteg embereket bazárba befogó bajszos werárjúfrom törökökkel. Almatea, kerengődervissó, folklórprogram, húszlíráért kebab. Ezt én speciel nagyon szeretem. De Isztambul nem csak ennyi.
De aki veszi a bátorságot és mélyebbre ás benne, szép lassan megeszi a megkeményedett cérnametéltet, türelmesen végigropogtatja az összeset, szisztematikusan lekapargatja a megégett részeket, és fáradtságot nem kímélve rágja az édes cukormázzal együtt, az felfedezheti az egyedülállóan nyúlós, izgalmasan kecsketej ízű sajtot odabent. Amire senki nem számított, mikor kihozták és eléd rakták a tányért. Ez a másik Isztambul. Kicsit kevésbé tiszta, kicsit halszagú, kicsit nagyobb káosz, kicsit senki nem tud angolul. De annál érdekesebb.
A hétvégén mindkettőt sikerült végigbarangolni a szüleimmel, akik péntek reggel érkeztek meg Izmitbe kora reggeli autó-repülő-busz kombó után.
Nos, én pedig, mint helyi bennszülött vártam őket. Együtt ettünk a kedvenc cukrászdám sütijéből (ők persze egy harminc kilós bőröndöt hoztak, aminek a felét Mama által egy hétig sütött sütik, másik felét magyar csokik, poszterek, pólók tették ki!! Úgyhogy szuper dolog újra virágos sütit és túró rudit enni!)
Szóval utána együtt mentünk a kedvenc lahmacun lelőhelyemre, a Macka KebUp-ba, és együtt szálltunk fel a vonatra, ahol én mint török diák kaptam kedvezményt!
A szállodánk pár lépésre volt a legszuperebb helytől Isztambulban, így esténként sétálhattunk az iszonyúan hangulatos, sejtelmes, kolosszális, titokzatos Aya Sofia mellett. Aya Sofia nem fecseg, Aya Sofia vonz. Nem árul el semmit, azt meg kell fejteni, utána kell olvasni, faggatni kell, vissza-visszatérni. Mi megtehettük. Nappal, este, többször is.
Mellette rögtön ott a Topkapi, ahol mint török diák, ingyen léphettem be. Topkapi nem akkora mint a Budai vár. Nem annyira grandiózus, mint a Budai palota. Mégis, bármennyiszer vissza lehet térni, mindig van olyan nézőpont, ahonnan még nem látta az ember. Mindig van olyan heverő, vagy mozaik, vagy tányér, ami jé, ez mintha a múltkor nem lett volna ott. És minden sarkából más-más dolgot lát az ember Isztambulból. Ott van a márványsima, halványkék tenger, a rózsaszín-okkersárga házdzsungel, amin a Galata-torony trónol. És kicsit messzebb ott vannak az odafentről lelógatott pókháló vékonyságú hídpillérek, aminek az egyik oldalán az van írva, hogy isten hozott Európában, a másikra pedig Isten hozott Ázsiában!
A Nagy Bazár pedig olyan. Lehet benne kapni. És sokan vannak. Meg néha ott jár Andy Vajna, akivel készíthettem közös fotót:D Ez is egy meglepetés volt.
Mellette ott van a hosszú utcarengeteg, ami a Fűszerpiacon át, a hihetetlenül kávéillatú Mehmet Efendi bolttól kicsit innét lévő Galata hídig tart. Ahol rengetegen horgásznak!
Az idő is szuper volt. Végre nem esik Isztambulban! Nagy szerencsénk volt.
Másnap az ázsiai (anatóliai) oldalt látogattuk meg. Itt nyoma sincs külföldinek. Vagyis nagyon kevés. Az utcák tömve vannak helyiekkel, rengeteg kis kajálda, kumpirlelőhely (óriási krumpli megtöltve mindenféle dologgal), kávézó, lokum, ruhák, bikaszobor. Nagy volt a különbség, mikor elmerültünk a külföldiek által alig látogatott utcákban.
Ellátogattunk a tánccsoporthoz, ahol ismét magyar táncot akartak tanulni. Míg szüleim együtt teáztak a főnökkel, mi egy sor lelkes törökkel együtt a Szatmárököritó híres városra toltuk. :D Én Artvint tanultam, ami egy város nem messze a grúz határtól. És júniusban lehet, hogy én is fellépek majd velük. Mármint török táncosként:D
Bejártuk a Galata tornyot, az Istiklal utcát, a Taksim teret.
Utaztunk vonaton, hajón, villamoson, funikuler-en (modern budavári sikló:).
Vásároltunk a török piacon kabátot, amire két év garancia van, úgyhogy ha megtalálom az üzletet, becserélik. Csakhogy nem találom meg az üzletet. Mondjuk nem is kell.
Találkoztam szüleimmel és a Terminátor producerével.
Az idő napos volt, az idő esős volt. A második kevésbé!
Ettünk balik ekmeket éjszaka a Boszporusz partján egy öreg által nyárson sütve (kenyér közé sült hal és zöldségek), majd sétálhattunk a Galata hídon.
És este miután visszatértünk a szállodába bármikor foghattuk magunkat és elgyalogolhattunk a kivilágított Kék mecsethez, vagy az Aya Sofiához.
Egyszóval szuper volt a hétvége!
Nehéz volt mindezek után elbúcsúzni szüleimtől és hazamenni.
De ha jobban belegondolok....
.... hétfő reggel 6.30.
Az óraátállítás miatt 5.30 lenne, de hivatalosan 6.30.
Elbúcsúztam szüleimtől, reggeliztünk, én a hajóállomás fele tartok.
Nincs hajóm az Eminönütől a Haydarpasáig, vagyis ami a vonathoz vinne, hogy elérjem az első órám, így az Üsküdar városrészre tartok. Onnan majd busszal megyek tovább. Körülöttem minden kék, csak néhány minaretből látszik fény. A hajó alattam halkan mormog, a tengernek halszaga van. Elhagyom a Topkapit, körülöttem két ember van csak, azok alszanak. Sajnálom, hogy itt kell hagyni Anyát, Apát, Isztambult, de haza kell mennem Izmitbe, ahol a suli kezdődik. Együtt várok az üsküdariakkal a buszra. Mintha csak Pesten lennék. Felülök a vonatra, először rosszra, majdnem az iraki határhoz vittek. Aztán a jóra. Az izmitire. Ami hazavisz. Nem semmi!
Legközelebb vicceset írok!!
2011. március 30., szerda
2011. március 22., kedd
Hakan, a borbély
Nos, a mai nap feljebb léptem a török férfitársadalom ranglétráján, egy újabb lépcsőfokkal. Ugyanis korábban már játszottam tavlát (backgammon vagy ostábla) teázás közben, elmentem henteshez húst vásárolni, átadtam a helyemet a vonaton öregasszonyoknak, kisgyerekes anyáknak, ezek mind-mind a helyi férfiélet meghatározó sarokpontjai.
De ma elmentem borbélyhoz is.
Nos, a borbély itt a hely. A gyógyszertár után a legtöbb üzlet borbély, ami nem kis szó, lévén gyógyszertárból rengeteg van. A borbélynak hatalmas az ablaka, benne nagy bajuszú, felül kopasz török emberek ülnek, és a borbély különböző dolgokat művel a fején, miközben társai körülötte teáznak.
Mikor Magyarországon tolmácskodtam külföldi török együtteseknek, kétnaponta kellet elmagyarázni, hogy itt a fodrászok nem borotválnak. Úgyhogy vegyél magadnak gilette pengét! Mire csalódott fejcsóválás vagy értetlen bámulás volt a válasz.
Nos itt a borbély mindent csinál, de tényleg! És én ma bemerészkedtem egybe, lévén már elég hosszú volt a hajam.
Úgy hívják, hogy Hakan, épp az ajtóban teázott az egész üzlet, mikor mentem. Csak rájuk kellett pillantani, rögtön fel is ugrottak. Az egyikük betessékelt, a másikuk felém fordította a széket, a harmadik tolta a fodrászapparátot, a negyedik levett egy száradó lepedőt, körém kanyarította. Az ötödik teázott tovább.
Miután helyet foglaltam a hatalmas fotelben, jött a kérdés, hoyg milyen frizurát szeretnék. Mondom, rövidet.
Nah, ekkor kezdődtek a bajok. Hogy hát csak úgy nem lehet ám hajat vágni, nosza, kezembe adott egy újságot tele különböző frizurákkal.
Nos, én kiválasztottam a legegyszerűbbet, a rövid hajat.
Kicsit még lapozgatta nekem a borbély, hogy hát nézzem csak meg, meg ilyen is van, de nem igazán akartam másféle hajat, mivel az itteni frizuradivat úgy néz ki kb, mintha haj alakú sapkát húztak volna magukra. Amúgy menő...
Szóval, megkezdődött a vágás. Először is egy papírcsíkot kanyarítottak a nyakamra, majd leborítottak egy lepedővel. A szék magasságát precízen beszabályozták, és jöhetett a művészet. A mester zakatolt körülöttem az ollóval, míg egy tizenöt forma inas néha söprögetett rólam hajat, néha nézte, hogy vág a mester, néha megfogta az ollót, mikor a főnök vizet spriccelt a fejemre. Mérnöki pontossággal körbevágta a fejem, a pajeszomat majdnem tolómérővel centizte ki. Minden részén háromszor ment át a fejemen, közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól.
Nos, harminc perces pattanásig feszült koncentrálás után befejezte a dolgot, a hajam rövid lett. Persze nem egyszerűen rövid, hanem így-meg úgy...a fejemet többször, több szögből bemérve, inassal együtt, ötféle fésűt váltva, mesterien rövid.
(Mondjuk Antu Mama mindezt inasok nélkül is megteszi...)
Mikor már készültem felállni, mondta a főnök, hogy hogyisne! Most kezdődik a lényeg.
Meghúzott egy kart, így az előttem fekvő mosdókagyló felém mozdult. Az inas rámkanyarított két törülközőt, majd előre kellett buknom, és jött a hajmosás különböző elixírekkel. Mikor ez is megtörtént, kezdődött a szárítás, miközben henger alakú fésűvel belőtte a két centi hosszú hajam. Ami abból állt, hogy a fejemet kaparta iszonyúan. Majd elém rakta a zseléválasztékot. Az egyik száraz, a másik ilyen, meg olyan, mondtam, hogy mindegy. Választott egyet.
Majd zselézés után.....jött az inas egy botra szúrt égő vattapamaccsal.
Jézusmária!
Kiderült, hogy nem megbillogozni akarnak, hanem csak az arcomat és a fülemet égette le. Majd valami sprayvel befújt, megpördítette az ajtó felé a széket, és sűrű görüsmeküzerével kikísért, miután húsz lírától megszabadultam. 2800 Ft, hajvágással, teával, sztorikkal és artistaprodukcióval.
Nos, jártam borbélynál, kezdek török férfivá válni. Jövő héten bevonulok a seregbe!
De ma elmentem borbélyhoz is.
Nos, a borbély itt a hely. A gyógyszertár után a legtöbb üzlet borbély, ami nem kis szó, lévén gyógyszertárból rengeteg van. A borbélynak hatalmas az ablaka, benne nagy bajuszú, felül kopasz török emberek ülnek, és a borbély különböző dolgokat művel a fején, miközben társai körülötte teáznak.
Mikor Magyarországon tolmácskodtam külföldi török együtteseknek, kétnaponta kellet elmagyarázni, hogy itt a fodrászok nem borotválnak. Úgyhogy vegyél magadnak gilette pengét! Mire csalódott fejcsóválás vagy értetlen bámulás volt a válasz.
Nos itt a borbély mindent csinál, de tényleg! És én ma bemerészkedtem egybe, lévén már elég hosszú volt a hajam.
Úgy hívják, hogy Hakan, épp az ajtóban teázott az egész üzlet, mikor mentem. Csak rájuk kellett pillantani, rögtön fel is ugrottak. Az egyikük betessékelt, a másikuk felém fordította a széket, a harmadik tolta a fodrászapparátot, a negyedik levett egy száradó lepedőt, körém kanyarította. Az ötödik teázott tovább.
Miután helyet foglaltam a hatalmas fotelben, jött a kérdés, hoyg milyen frizurát szeretnék. Mondom, rövidet.
Nah, ekkor kezdődtek a bajok. Hogy hát csak úgy nem lehet ám hajat vágni, nosza, kezembe adott egy újságot tele különböző frizurákkal.
Nos, én kiválasztottam a legegyszerűbbet, a rövid hajat.
Kicsit még lapozgatta nekem a borbély, hogy hát nézzem csak meg, meg ilyen is van, de nem igazán akartam másféle hajat, mivel az itteni frizuradivat úgy néz ki kb, mintha haj alakú sapkát húztak volna magukra. Amúgy menő...
Szóval, megkezdődött a vágás. Először is egy papírcsíkot kanyarítottak a nyakamra, majd leborítottak egy lepedővel. A szék magasságát precízen beszabályozták, és jöhetett a művészet. A mester zakatolt körülöttem az ollóval, míg egy tizenöt forma inas néha söprögetett rólam hajat, néha nézte, hogy vág a mester, néha megfogta az ollót, mikor a főnök vizet spriccelt a fejemre. Mérnöki pontossággal körbevágta a fejem, a pajeszomat majdnem tolómérővel centizte ki. Minden részén háromszor ment át a fejemen, közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól.
Nos, harminc perces pattanásig feszült koncentrálás után befejezte a dolgot, a hajam rövid lett. Persze nem egyszerűen rövid, hanem így-meg úgy...a fejemet többször, több szögből bemérve, inassal együtt, ötféle fésűt váltva, mesterien rövid.
(Mondjuk Antu Mama mindezt inasok nélkül is megteszi...)
Mikor már készültem felállni, mondta a főnök, hogy hogyisne! Most kezdődik a lényeg.
Meghúzott egy kart, így az előttem fekvő mosdókagyló felém mozdult. Az inas rámkanyarított két törülközőt, majd előre kellett buknom, és jött a hajmosás különböző elixírekkel. Mikor ez is megtörtént, kezdődött a szárítás, miközben henger alakú fésűvel belőtte a két centi hosszú hajam. Ami abból állt, hogy a fejemet kaparta iszonyúan. Majd elém rakta a zseléválasztékot. Az egyik száraz, a másik ilyen, meg olyan, mondtam, hogy mindegy. Választott egyet.
Majd zselézés után.....jött az inas egy botra szúrt égő vattapamaccsal.
Jézusmária!
Kiderült, hogy nem megbillogozni akarnak, hanem csak az arcomat és a fülemet égette le. Majd valami sprayvel befújt, megpördítette az ajtó felé a széket, és sűrű görüsmeküzerével kikísért, miután húsz lírától megszabadultam. 2800 Ft, hajvágással, teával, sztorikkal és artistaprodukcióval.
Nos, jártam borbélynál, kezdek török férfivá válni. Jövő héten bevonulok a seregbe!
2011. március 21., hétfő
Who the fXXk is Mongeri?
Most ilyen hangulata van az ittlétnek, mint ennek a zenének. Milyen is az a hangulat? Kicsit idegen, tőlünk különböző, de mégis hozzászokik és megszereti a fül azonnal. Megszereti a nyugodtságát, az életvidámságát, a feszes lüktetését, a dinamizmusát. Nem lehet minden szavát érteni, de nem is kell mindent megérteni, csak élvezni.
Ez a zene szólt a lakásomban vasárnap (vagy inkább hétfő) hajnali egy és három közt.
A kép a következő: a szobánk közepén egy kis asztal, rajta egy vízipipa, nagy halom szotyi, körülötte három török, egy lengyel, egy brazil és egy magyar fiatal. A törökök közül volt aki járt Magyarországon, nagyon élvezte, vissza akar menni. A másik török járt Brazíliában, nagyon élvezte, beszél spanyolul, a nyáron oda készül. A lengyel lány itt él már egy éve Törökországban, ő segített a magyar fiúnak lakást keresni aki öt éve törökül tanul és szereti a törököket. A brazil fiú meg ugyan csak ittvan, mezítláb ül a földön, állandóan vigyorog, és arról beszél, hogy az országában többen laknak nyomornegyedben, vagyis favelában, mint Magyarországon összesen, de mégis vigyorogni kell és hallgatni a fent említett zenét és vízipipázni itt Törökországban.
Nos, ezt tettük. De hogy is jutottunk el idáig? Nos, kezdem csütörtök este....
Amikor is olyan fáradt voltam, hogy visszautasítottam egy buli meghívást. Először.
.... Mivelhogy nekem előadást kell tartanom hétfőn Giulio Mongeri nevű építészről, akiről a tanár szerint sincs semmilyen forrás. Nos, ekkor azt tettem, mint amit a vizsgázó, aki miután Petőfit húzta, azt felelte, hogy Petőfi nagy költő volt, de Arany még nagyobb ....satöbbi. Szóval azt választottam, hogy bemutatom az európai építészeti példákat, amit a Mongeri nevű olasz származású török építész alkalmazott épületében. Szóval itt kezdődik a történet, ami keretezte a hétvégémet. És amire a cím is utal.....a történet folytatódik.....a dőlt betűs részekkel
Miután meguntam a fent említett építész művei utáni hajszát, mondtam Kasiának, a szobatársamnak, hogy bár bulizni ma nem mentem el ...shame.... de vízipipázhatunk egyet. Erre ő meghívta az egyik török barátját.
Aki belépett az ajtón, majd közönte ékes palóc tájszólással, hogy Örülök, hogy találkoztunk, a nevem Fatih....satöbbi. Kiderült, hogy fél évig volt ERASMUSon Gödöllőn a Szent István Egyetemen. Gépészmérnöknek tanul, imádja Magyarországot, kedvenc helye a ZP, a magyarok nagyon vendégszeretőek, a magyar lányoknak azt kell mondani, hogy gönörű vagi, többször aludt el a vonaton és utazott tovább Egerig, vagy Füzesabonyig [az ő kiejtése alapján Füzesaboni]:D Egyszóval rokon lelkek vagyunk.:D:D
No, ezután elindultam másnap Isztambulba Tugbával, mivelhogy
az egyik tanár szerint a suliban az isztambuli Yildiz Műszaki Egyetem könyvtárában van könyv Giulio Mongeriről! Nosza, úgysem voltam még isztambuli könyvtárban!
Az építész kar kb olyan mint a BME, csak egy nagy folyosó van. És az étterem hatszor akkora mint maga a kar:D És sok teát isznak. Mondjuk ez a BME-n is így van! Az építészkar előtt pálmafák nőnek, körülöttük kutyák szaladgálnak és van egy tó aranyhalakkal, meg egy full pizzéria.
A könyvtárában aztán találtunk egy tíz éves doktori disszertációt Mongeriről. Elvittük lefénymásolni.
Én, aki hozzá vagyok szokva a Black Sheep fénymásolószalon tököléséhez, gondoltam, hogy ez lehetetlen. Nem hazudok, a teljes könyvet két perc alatt lemásolta az ürge a szalonban. Félelmetes volt, úgy lapozott mint egy gép. És képes volt ezért elkérni százötven forintnyi lírát:D Nem semmi:D:D
Ezután a szomszédos Iszlám könyvtárba mentünk, ahol egy fejkendős nő fogadott minket, majd felvette az adatainkat:D Az enyémnél megszenvedtük! Majd kaptunk nyakbalófaszt [így nevezzük a nyakba akasztható belépőkártyát], és ingyen lefénymásolták, amit találtunk! Raktam képeket a facebookra, nézzétek meg, elég jól néz ki a könyvtár!
Ezután ettünk balikekmek-et a Boszporusz partján, ami kenyér közé rakott grillezett hal sok hagymával és salátával. Majd vettem egy zsetont a hajóra, mivelhogy itt zsetonnal működik a rendszeres kompjárat, akárcsak a dodzsem (a beszállás is olyan).
Bár a barátok invitáltak, hogy maradjak ott Isztambulban estére, mivelhogy másnap Fenerbahce meccsre megyünk, én hazamentem Izmitbe, merthogy
be kell fejeznem hétfőre az előadást Mongeriről, ami abból áll, hogy le kell fordítanom egy török nyelvű doktori disszertációt. Erre azt mondaná a török, hogy off...yaa.
Szóval hazamentem. A vonaton mindig állni kell. Mivelhogy mindig van egy kisgyerekes anyuka, vagy egy öregasszony a közelben. Szerintem van rajtam egy detektor, ami jelez nekik, hogy én úgyis átadom a helyem. Mondjuk a törökök is átadják. Ők is rendesek!
A vonatúton aztán ismét volt szórakozás. Felszállt egy nő egy kisbabával, akivel aztán az egész vagon elkezdett játszani. A szimitárus viszont nem jött, így hazáig éheztem:D
Otthon aztán nekiálltam a prezentációnak. De reménytelennek éreztem. Lakótársam, Kasia bulizni hívott a spanyol ERASMUSOSokhoz. AKiket még senki nem látott, csak spanish people fedőnéven futottak. Négyen vannak, és még nem voltak a suliban.:D Visszautasítottam, mivelhogy itt a Mongeri, basszameg.
Kasia elment, én továbbra is küzdöttem a fordítással, majd kis idő múlva jött az SMS, hogy azonnal emeljem föl magam és menjek bulizni mert mindenki itt van. Tolga volt az, a török haverom.
Ekkor jött az ötlet.
Ugyebár Tolga török, tehát tud törökül, tehát le tudja nekem fordítani az előadást vasárnap este, így hétfőre kész lesz!
Szóval fél óra múlva a spanyolokkal lambadáztunk.
Másnap ismét irány Isztambul. Ekkor szombat volt. Fenerbahce meccs.
Kaptunk ajándék pólót is, amit gyorsan felvettem, a barátaim nem, mivel ők amúgy Besiktas szurkolók, csak eljöttek, mert kíváncsiak voltak. A Fenerbahce színe sárga, így fél óra múlva az egész stadion sárga színben rikított. Együtt ordítottunk, a sálakat egy lüktetésre toltuk előre-hátra.
Jah, amúgy röplabda meccs volt. De mivel a Fener játszott, eljöttek a fociszurkolók is! Dobokkal, ugrálással, iszonyú hangzavarral.
Hozzá kell tenni, hogy mikor az ellenfélnél volt a passz, akkor a stadion hivatalosan is szirénázni kezdett mindig. Amikor a hazainál, akkor meg éljenzésre buzdított a bemondó. Ez van, itt nincs mese!
Másnap reggel meg az Istanbul Folklor Dernegibe mentem, ahol szinte hazavártak. Tea, süti, beálltam táncolni. Ezután egy sorba felsorakozott a csoport, és mondták, hogy húsz percig tanítsak magyar táncot!!!
Ejha, mi lehetne más, e-cse-di! Húsz perc után úgy ki voltak fáradva, hogy beiktattak egy másfél órás teaszünetet! Pedig csak csárdásoztunk, meg kicsit csapkorásztunk, merthogy mondták, hogy ők olyat akarnak tanulni. De jövő vasárnap várnak vissza, és hozzak magammal filmet:D Ennyi:D Isztambulban Nagyecsedi táncokat táncolt Tuncay Hodzsám és a csoportja!
Naszóval ismét úton haza, merthogy ott vár engem a lefordítatlan Mongeri. Hívom Tolgát, merre van, merthogy kéne segíteni, erre ő mondja, hogy menjek enni egy dönert, mert épp barátjával, Ramazannal kajáznak. Ezután jönnek segíteni. De előtte még megnézünk egy meccset nálam.
Meccs, törökök, szotyi, ugrálás a konyhában, mert Törökország nyert az azeriekkel szemben.
Érdekes, hogy a törökök értik az azeri nyelvet, de nagyon viccesnek találják. Pont, mint ahogy én beszélek, mondták!:D Ez elismerés, tehát tudok azeriül. Wáó!
Na mostmár neki kell állni a fordításnak, merthogy este van, holnap 9-kor meg az előadásom lesz. Tolga közli velem, hogy ő is alig érti, amit írnak róla. Mindegy, két diát kiszenvedtünk magunkból.
Hogy ezt megünnepeljük, meghívtuk a barátokat hozzánk. A harmadik szobatárs ugyan mit sem tud róla, nembaj. Hajnali kettőkor ő is hazajött, nembaj! A Mongeriről szóló előadásom diái közül csak 2 szól Mongeriről, a többi európai reneszánsz és art noveau példák. Nembaj. Hogy miért nem baj? Mert
egy szoba közepén lévő vízipipa és szotyihalom körül ülünk. A hétvégén voltam török könyvtárban, ettem a Boszporusz partján halat, szurkoltam együtt több ezer sárga pólós Fenerbahce fannal, magyar táncot tanítottam húsz töröknek, akik családtagnak tekintenek, és pólót is adtak, a vonaton együtt gügyögytem egy kisgyereknek húsz másik törökkel együtt, miközben a szimitárusra vártunk, a szomszéd szobából hívnak el bulizni a szomszéd lakásba, és most egy brazil, egy lengyel, három török társaságában (jah és volt még egy spanyol is) hallgatjuk a következő számot, miközben a brazil favelákról beszélgetünk.
http://www.youtube.com/watch?v=vF1Ad3hrdzY
(Nem engedi beágyazni, kattintsatok a linkre)
Odakint a müezzin szól.
Utóirat: Másnap reggel kilenckor előadást tartottam Giulio Mongeriről a Köztársaság Kori Török Építészet órán! A tanárnőnek nagyon tetszett a z előadás, és még sosem hallott róla, hogy bárki is összehasonlította volta az isztambuli Szent Antal templomot a Firenzei Santa Maria delle Fiorével, és ez különösen dicséretes!
Ennyi.
A barátaim is megjelentek az órán, mert kíváncsiak voltak az előadásomra. Szurkolótábor az egyetemen, Fenerbahcés pólóban. Két török barátom felkelt ezért reggel kilenckor. Pedig ők sokáig szeretnek ám aludni!
2011. március 17., csütörtök
Gergő, George, Görge, Görgel, Güngör, Gürkan
Ezek azok a nevek, amelyeken az elmúlt egy hónap során engem hívtak. Ezek közül az első elég ritkán fordult elő, inkább áhtrafelé kell keresni a gyakoribbat.
Érdekes, hogy a Görge név, amelyet még három éve kaptam a Summerfesten a török ciprusi csoportvezetőtől, a Görgel név (szóösszetétel) ered, ami a gyere, nézd (lásd)! Ez mondjuk illik rám, a cigköfte árus is ezt szokta használni, én meg ugyebár mindenhova megyek és látok. A Güngör ritka név, és napranézőt jelent, mondjuk ez is tetszik. A Gürkan pedig egy jó barátom volt, aki lenyúlta a Hungarys melegítőfelsőmet a Summerfesten, majd kijelentette, hogy minket ugyanúgy hívnak.
Úgyhogy legtöbbször ezt használom, ha beletörik a bicskájuk az első bemutatkozásnál. (Érdekesség, hogy a lengyeleknek sem nagyon megy a Gergő név, ők a nekem kimondhatatlan Grzeso-t preferálják.)
Nekem sincs könnyebb dolgom, sőt! Az utóbbi időszakban a hatvanmillió lakosú országból körülbelül ötvenmillió mutatkozott be nekem. És mindenkit máshogy hívnak! Általában számunkra szokatlan, jelentéssel bíró török szavak az itteni nevek, mint tenger, lélekvíz, eső, parancsoló, satöbbi. Van néhány Juszuf, Murat, Atilla, Ibrahim is, de elenyésző. Szóval mindenkinek el szoktam felejteni a nevét rögtön.
Van úgy hogy kapok egy sms-t, hogy itt és ott sörözünk/teázunk és fogalmam sincs kitől jött, majd mikor odaérek, és meglátom, ki az!
Amilyen változatos a névor, olyan egyforma az arcberendezés. Ugyanis az első egy hónap során szerintem sikerült találkozni az összes lehetséges török arcú emberrel, mivel egyre inkább ismétlődnek a vonások. Mondjuk azért jobb a helyzet, mint a Távol-keleten, ahol van egy női meg egy férfi arc, és ebből van sok. Itt van mondjuk tizenöt férfi és húsz női arc (a második csoportban azért nagyobb a szórás a különböző hajviseletek miatt). Úgyhogy egyre többször fordul elő, hogy vagy nem ismerek meg valakit aki jajhogyvagymiújság jóbarát, vagy valakire azt hiszem, hogy már ismerem, oszt mégsem!
Amúgy mostmár elmondhatom, hogy nem csak törököket ismerek, hanem az IAESEC segítségével a legkülönbözőbb nációkat.
Tegnap pl brazilokkal együtt ittunk brazil italt (amihet úgy szereztünk jegyet, hoyg az amúgy 25 fokban mégiscsak maradt egy kis hó az egyik kertben, oda másztunk be. Ahol aztán mit ad Isten, nyulak jöttek elő, és bámulták, hogy miért pakol nejlonszatyorba jeget egy fehér és egy kreol ember). Nos azért pakolt jeget, mert az egyik brazil italból jég, citrom és cukor összekeverésével együtt brazil koktél készíthető. Amit aztán brazil zene (meg két litván és egy ukrán, meg egy török barát) társaságában iszogattunk. Előre bocsátom, hoyg nem akartam menni mert iszonyú fáradt vagyok, de valahogy mégiscsak ot találtam magam náluk, megérte! Beszélgettünk aztán a brazil politikáról (szeretik az osrszágukat, és büszkék) meg minden egyébről, ami a nyelvünkre jött. Az egyik brazil srác kérte, hoyg küldjek neki postán pálinkát, ő meg cserébe küld saját italt......lehet postán ilyesmit küldeni??
[Jelentem: hivatalosan is ittaztórkodhatok! Végre megkaptam a helyi személyi igazolványomat!! Kellett érte fizetnem száznegyvenöt lírát. Uyge korábban már fizettem hatvan eurót a vízumért. Elég dárga dolog itt tartózkodni. Már komolyan azt vártam, mikor szerelnek egy parkolóórát a hátamra, amibe percenként be kell dobnom öt kurust -török váltópénz = garas-. Jah, és érdekes, bár csak véletlen, amikor hazafelé jöttem az új személyimmel, jött egy sms a magyar telefonomra, hogy Üdvözöljük Törökosrszágban! Köszi!]
Szóval, mint friss török ittartózkodó, elmentem török tanfolyamra a nyelviskolába, amit meséltem, hogy hívtak tanítani angolt. A tanításból nem lesz semmi, mert mikor bementem bemutatkozni, egy csoportnyi megszeppent kisgyerek ült előttem, akik semmit nem tudnak angolul. Kicsit beszélgettem velük törökül, aztán kimentem.
A török órán egy szlovák lánnyal vagyok együtt. Igazából ő fizeti az órát, én meg csak ott vagyok:D
A lány Banska Bisztricából jött, és csodálkozott, hoyg tudom, hol van Banska Bistrica, mert ebben az országban senki nem tudta még. Nem akartam, mondani neki, hogy ennek nagyon egyszerű oka van. Inkább csak annyit mondtam ,hogy olvastam Mikszáth Kálmán : Beszterce ostromát. Ő nem hallott még róla. Mindegy.
Az óra után (aminek a témája: Mi a neved, hogy vagy, szóval Tanárnőnek mondom, hogy a Hitit első könyvének a negyedik leckéje, szóval élveztem!!) elmentünk sörözni a szlovák lány, a török tanárnő, aki most tanít először és huszonöt éves, meg én. Erre jöttek a török barátok, akikkel hamar megismerkedtem, egyikük volt Magyarországon, evett gulyást, szépek a magyar lányok, néptáncos ő is, Attila, meg a Hunok. És kommunisták voltak. Mi meg meséltünk nekik a szlovák lánnyal, hogy mi mit tudunk a kommunizmusról, szal ismét politika jött.
Egy idő után a lányok hazamentek, a fiúk meg meghívtak cigköftét enni.
(Jaj, Judit Hodzsám, tényleg van benne hús, igaza volt, nyers húsból készült. Mindegy. A kokorec után bármi jöhet. A tekerlek szó jelentését viszont nem teszteltem le:)
Útközben, kivel nem, összefutottam az egyik egyiptomi sráccal. Meglepődtek a törökök, hoyg mindenkit ismerek itt, úgyhoyg meghívták őt is köftézni, közben meg politizáltak Mubarakról. Mivel ő nem kérte a kajáját, ezért én két köftét is ettem.
Amúgy elmagyarázták nekem, hogy van a német fizetési mód, amikor mindenki a sajátját, meg van a török, ahol egy valaki az összesét. Mondtam nekik, hogy én a törököt jobban szeretem. (+6 barát, akiknek már sajnos nem tudom a nevét, de meghívtak jövő szerdán bulizni). /Tudjátok még követni?/
A meghívásról jut eszembe, a család, akinek műemlékfelmérésből rajzoljuk a házát, meghívta a szüleimet vacsorázni, majd ha itt járnak. Jah, és van közös képem a kis Juszufról, aki végig rajtam lógott megint:D
AMúgy iszonyú közvetlen itt mindenki. Tervezési tárgyból már nem a suliban tanulunk, hanem a Murat Hodzsa irodájában, ami egy magas ház tetején van és eléggé menő. Tea, kaja, óra, iroda....ma pl az óra kezdése után negyven percel indultunk el hozzá, és talákoztunk is vele az iskola melletti étteremben a haverjaival kajált. Tök természetes.
Aztán két óra közt kiültünk a suli előtti padra az egyik kolegával, majd rögtön odasereglett hatszáz barát, egymás terveit mutogatták egymásnak, mindenki kritizálta a másikat, magy épp dícsérte, és ezt mindenki jó néven vette, sőt örült. Pl odajött egy régebben végzett diák aki épp erre járt, és fél órán keresztül elemezte az egyik lány tervét és tanította őt fogásokra, aminek az említett lány nagyon örült. Szóval így megy itt a tanulás.
Apropó, tanulás. Tegnap elmentem ney oktatásra, ami olyan, mint a magyar hosszúfurulya, a kaval, csak mindkét végén ugyanolyan lyuk van, és a peremét kell fújni. A világ legnehezebb hangszere, én egy óra alatt nem tudtam vele hangot csikarni. Úgyhogy jól elszórakoztattam a tanárt, meg a többieket, teáztunk, aztán hazamentem. Pedig jó lett volna..
Mindegy, ney oktatás helyett inkább megkóstoltam ma a török kávét. Az egyik szünetben mentünk el a többiekkel. Majd utána lefordítottuk a csészét, megvártuk, míg kihűl a csésze, és a pohár alján maradt zacc rajzolatából jósoltak:D
Nekem a sok út és a szerence jött ki.
Ez eddig bejött!
Érdekes, hogy a Görge név, amelyet még három éve kaptam a Summerfesten a török ciprusi csoportvezetőtől, a Görgel név (szóösszetétel) ered, ami a gyere, nézd (lásd)! Ez mondjuk illik rám, a cigköfte árus is ezt szokta használni, én meg ugyebár mindenhova megyek és látok. A Güngör ritka név, és napranézőt jelent, mondjuk ez is tetszik. A Gürkan pedig egy jó barátom volt, aki lenyúlta a Hungarys melegítőfelsőmet a Summerfesten, majd kijelentette, hogy minket ugyanúgy hívnak.
Úgyhogy legtöbbször ezt használom, ha beletörik a bicskájuk az első bemutatkozásnál. (Érdekesség, hogy a lengyeleknek sem nagyon megy a Gergő név, ők a nekem kimondhatatlan Grzeso-t preferálják.)
Nekem sincs könnyebb dolgom, sőt! Az utóbbi időszakban a hatvanmillió lakosú országból körülbelül ötvenmillió mutatkozott be nekem. És mindenkit máshogy hívnak! Általában számunkra szokatlan, jelentéssel bíró török szavak az itteni nevek, mint tenger, lélekvíz, eső, parancsoló, satöbbi. Van néhány Juszuf, Murat, Atilla, Ibrahim is, de elenyésző. Szóval mindenkinek el szoktam felejteni a nevét rögtön.
Van úgy hogy kapok egy sms-t, hogy itt és ott sörözünk/teázunk és fogalmam sincs kitől jött, majd mikor odaérek, és meglátom, ki az!
Amilyen változatos a névor, olyan egyforma az arcberendezés. Ugyanis az első egy hónap során szerintem sikerült találkozni az összes lehetséges török arcú emberrel, mivel egyre inkább ismétlődnek a vonások. Mondjuk azért jobb a helyzet, mint a Távol-keleten, ahol van egy női meg egy férfi arc, és ebből van sok. Itt van mondjuk tizenöt férfi és húsz női arc (a második csoportban azért nagyobb a szórás a különböző hajviseletek miatt). Úgyhogy egyre többször fordul elő, hogy vagy nem ismerek meg valakit aki jajhogyvagymiújság jóbarát, vagy valakire azt hiszem, hogy már ismerem, oszt mégsem!
Amúgy mostmár elmondhatom, hogy nem csak törököket ismerek, hanem az IAESEC segítségével a legkülönbözőbb nációkat.
Tegnap pl brazilokkal együtt ittunk brazil italt (amihet úgy szereztünk jegyet, hoyg az amúgy 25 fokban mégiscsak maradt egy kis hó az egyik kertben, oda másztunk be. Ahol aztán mit ad Isten, nyulak jöttek elő, és bámulták, hogy miért pakol nejlonszatyorba jeget egy fehér és egy kreol ember). Nos azért pakolt jeget, mert az egyik brazil italból jég, citrom és cukor összekeverésével együtt brazil koktél készíthető. Amit aztán brazil zene (meg két litván és egy ukrán, meg egy török barát) társaságában iszogattunk. Előre bocsátom, hoyg nem akartam menni mert iszonyú fáradt vagyok, de valahogy mégiscsak ot találtam magam náluk, megérte! Beszélgettünk aztán a brazil politikáról (szeretik az osrszágukat, és büszkék) meg minden egyébről, ami a nyelvünkre jött. Az egyik brazil srác kérte, hoyg küldjek neki postán pálinkát, ő meg cserébe küld saját italt......lehet postán ilyesmit küldeni??
[Jelentem: hivatalosan is ittaztórkodhatok! Végre megkaptam a helyi személyi igazolványomat!! Kellett érte fizetnem száznegyvenöt lírát. Uyge korábban már fizettem hatvan eurót a vízumért. Elég dárga dolog itt tartózkodni. Már komolyan azt vártam, mikor szerelnek egy parkolóórát a hátamra, amibe percenként be kell dobnom öt kurust -török váltópénz = garas-. Jah, és érdekes, bár csak véletlen, amikor hazafelé jöttem az új személyimmel, jött egy sms a magyar telefonomra, hogy Üdvözöljük Törökosrszágban! Köszi!]
Szóval, mint friss török ittartózkodó, elmentem török tanfolyamra a nyelviskolába, amit meséltem, hogy hívtak tanítani angolt. A tanításból nem lesz semmi, mert mikor bementem bemutatkozni, egy csoportnyi megszeppent kisgyerek ült előttem, akik semmit nem tudnak angolul. Kicsit beszélgettem velük törökül, aztán kimentem.
A török órán egy szlovák lánnyal vagyok együtt. Igazából ő fizeti az órát, én meg csak ott vagyok:D
A lány Banska Bisztricából jött, és csodálkozott, hoyg tudom, hol van Banska Bistrica, mert ebben az országban senki nem tudta még. Nem akartam, mondani neki, hogy ennek nagyon egyszerű oka van. Inkább csak annyit mondtam ,hogy olvastam Mikszáth Kálmán : Beszterce ostromát. Ő nem hallott még róla. Mindegy.
Az óra után (aminek a témája: Mi a neved, hogy vagy, szóval Tanárnőnek mondom, hogy a Hitit első könyvének a negyedik leckéje, szóval élveztem!!) elmentünk sörözni a szlovák lány, a török tanárnő, aki most tanít először és huszonöt éves, meg én. Erre jöttek a török barátok, akikkel hamar megismerkedtem, egyikük volt Magyarországon, evett gulyást, szépek a magyar lányok, néptáncos ő is, Attila, meg a Hunok. És kommunisták voltak. Mi meg meséltünk nekik a szlovák lánnyal, hogy mi mit tudunk a kommunizmusról, szal ismét politika jött.
Egy idő után a lányok hazamentek, a fiúk meg meghívtak cigköftét enni.
(Jaj, Judit Hodzsám, tényleg van benne hús, igaza volt, nyers húsból készült. Mindegy. A kokorec után bármi jöhet. A tekerlek szó jelentését viszont nem teszteltem le:)
Útközben, kivel nem, összefutottam az egyik egyiptomi sráccal. Meglepődtek a törökök, hoyg mindenkit ismerek itt, úgyhoyg meghívták őt is köftézni, közben meg politizáltak Mubarakról. Mivel ő nem kérte a kajáját, ezért én két köftét is ettem.
Amúgy elmagyarázták nekem, hogy van a német fizetési mód, amikor mindenki a sajátját, meg van a török, ahol egy valaki az összesét. Mondtam nekik, hogy én a törököt jobban szeretem. (+6 barát, akiknek már sajnos nem tudom a nevét, de meghívtak jövő szerdán bulizni). /Tudjátok még követni?/
A meghívásról jut eszembe, a család, akinek műemlékfelmérésből rajzoljuk a házát, meghívta a szüleimet vacsorázni, majd ha itt járnak. Jah, és van közös képem a kis Juszufról, aki végig rajtam lógott megint:D
AMúgy iszonyú közvetlen itt mindenki. Tervezési tárgyból már nem a suliban tanulunk, hanem a Murat Hodzsa irodájában, ami egy magas ház tetején van és eléggé menő. Tea, kaja, óra, iroda....ma pl az óra kezdése után negyven percel indultunk el hozzá, és talákoztunk is vele az iskola melletti étteremben a haverjaival kajált. Tök természetes.
Aztán két óra közt kiültünk a suli előtti padra az egyik kolegával, majd rögtön odasereglett hatszáz barát, egymás terveit mutogatták egymásnak, mindenki kritizálta a másikat, magy épp dícsérte, és ezt mindenki jó néven vette, sőt örült. Pl odajött egy régebben végzett diák aki épp erre járt, és fél órán keresztül elemezte az egyik lány tervét és tanította őt fogásokra, aminek az említett lány nagyon örült. Szóval így megy itt a tanulás.
Apropó, tanulás. Tegnap elmentem ney oktatásra, ami olyan, mint a magyar hosszúfurulya, a kaval, csak mindkét végén ugyanolyan lyuk van, és a peremét kell fújni. A világ legnehezebb hangszere, én egy óra alatt nem tudtam vele hangot csikarni. Úgyhogy jól elszórakoztattam a tanárt, meg a többieket, teáztunk, aztán hazamentem. Pedig jó lett volna..
Mindegy, ney oktatás helyett inkább megkóstoltam ma a török kávét. Az egyik szünetben mentünk el a többiekkel. Majd utána lefordítottuk a csészét, megvártuk, míg kihűl a csésze, és a pohár alján maradt zacc rajzolatából jósoltak:D
Nekem a sok út és a szerence jött ki.
Ez eddig bejött!
2011. március 15., kedd
Şöndör, Yuszuf, Ben Edek...
Immár végérvényesen, megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul rázuhant a tavasz Izmitre! Hurrá!
Ezt három dolog idézhette elő:
vagy a szokásos, ósdi és elavult vélekedés, miszerint a telet általában a tavasz szokta követni,
vagy
a címben említett valamelyik személy az illetékes
(zárójel: a mai maratoni iskolai nap után jöttem rá, hogy Hofi törökül beszélt, mert ma kb az összes tanár hasonló értelmeseket mondott reggel kilenctől ötig...azért el lehet benne fáradni:
)
vagy
a sokkal inkább hihető magyarázat: zsákban hozták nekünk a meleget a brazilok.
Ugyanis csütörtök este, mikor hivatalosan is elstartolt a tavasz, kb 15 brazil IAESEC-ösztöndíjas diákkal találkoztunk az egyik bevásárlóközpontban. Épp itt jártak.
Ezt három dolog idézhette elő:
vagy a szokásos, ósdi és elavult vélekedés, miszerint a telet általában a tavasz szokta követni,
vagy
a címben említett valamelyik személy az illetékes
(zárójel: a mai maratoni iskolai nap után jöttem rá, hogy Hofi törökül beszélt, mert ma kb az összes tanár hasonló értelmeseket mondott reggel kilenctől ötig...azért el lehet benne fáradni:
)
vagy
a sokkal inkább hihető magyarázat: zsákban hozták nekünk a meleget a brazilok.
Ugyanis csütörtök este, mikor hivatalosan is elstartolt a tavasz, kb 15 brazil IAESEC-ösztöndíjas diákkal találkoztunk az egyik bevásárlóközpontban. Épp itt jártak.
Miután hazatértem, úgy hajnali kettőkor írt a haverom, hogy reggel 8 kor indulás van a Fekete tenger partjára!
Nosza! Mikor menjen az ember a fekete tenger partjára, ha nem rögtön!
Tehát másnap (vagyis aznap) felkerekedtünk, és egy csomó külföldivel megpakolt busszal elindultunk Kefkenbe. A sofőr némi extra pénzért vállalta, hogy egész nap furikázni fog bennünket. 500 ft per főért. Másfél BKV jegy.
Így hosszas robogás, után (miközben elvontattunk a busszal egy lerobbant kocsit is!!) megérkeztünk egy iszonyú magas sziklákkal övezett gyönyörű tengerpartra. A tengerbe hosszan benyúló sziklákon keskeny perem volt, úgy döntöttünk, hogy azon kapaszkodva bemegyünk a barlangokba is. Ott voltunk, ahol a madár sem jár. A csoport a következőkből állott: két orosz lány, két litván barátom, meg a török barátom, egy ukrán, egy brazil és két egyiptomi srác (most jöttek Kairóból!) és egy szlovák lány Besztercebányáról. Ja és jött velünk a buszsofőr is.
Miután végigküzdöttük magunkat a keskeny sziklaperemen a morajló tenger mellett, bejutottunk a barlangba, ami egy keskeny kanyonba vezetett. Elég jól nézett ki. A sárgától kezdve a zöldön át egész a kékig mindenféle szín volt rajta. Csak a kövek voltak kicsit csúszósak, én és az egyik orosz lány bele is csúsztunk térdig a tengerbe, de nem történt semmi baj.
Visszafelé viszont beterítette a peremünket a dagály:D Úgyhogy így evickéltünk vissza a buszra, amit jól összedzsuváztunk, de mivel a főkolompos a sofőr volt, senkit nem érdekelt a dolog.
Ezután még pár sziklát meglátogattunk, és kijelentettük, hogy a legjobb túrázó csapat a miénk. Aki nem hiszi, járjon utána a Facebookon!
Jah, még annyit az utazásról., hogy Kefken határáig menetrendszerinti távolsági buszal mentünk. Helyjegy volt, kaja, és két "stewardess" a Dunaújváros-Budapest Népliget járaton. Nesze neked Alba Volán!
Vasárnap Izmitben folytatódott a tavasz. Elvileg mostnom (nem volt tiszta ruhám), rajzolnom (nem volt kész házi feladatom) kellett volna.
Ehelyett a barátaim írtak, hogy gyerünk a tengerpartra, és én nagy nehezen egy szóra.
A tengerpart itt nem egyszerű dolog.
Először is egy hatalmas öböl az egész. A túlparton iszonyú magas hegyek, rajta még hó. Aztán itt a tengerpart, ahol meleg van, kisebb sziklák, rajta emberek ücsörögnek, rögtönzött zenekarokkal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Mögöttünk meg egymás hegyén-hátán a házak, közte zegzugos utcák, néhol ledöfve egy-egy minaret, ahonnan időnként beintul a müezzin elnyomva a sirályok károgását.
Plusz tea, kávé, kokorec, nargile (vízipipa), és az alábbi dal:
.
.
Amúgy hívtak angolt tanítani!
Az egyik helyi suli általános iskolásokat tanít, méghozzá egyéni módszerrel: játékos tanulás, idegenekkel beszélgetés, stb. És én lennék az egyik idegen. Örültem a kérésnek, de nem biztos, hogy menni fog, mert elég sűrű a program!
Annyira, hogy most azonnal fel is köszöntöm Anyát névnapja alkalmából! Boldog névnapot, Anya!!
2011. március 11., péntek
Céklaleves és feltekert marhabél...
...ma iszonyú fontos dolgokat tanultam.
Először is volt ugyebár Műemlékfelmérés órám. Reggel nagyon korán kellett hozzá kelni, hétkor.
Az itt nagyon korán van.
Pláne, hogy tegnap este kettőkor még vidáman számítógépeztem itthon. A fekete tea nagyon erős.
Szóva, felkeltem az utolsó pillanatban, de a lakótársam beköltözött a fürdőszobába, úgyhogy míg vártam, hogy bejussak, sikerült elkésnem az óráról. Akkor már úgyis mindegy alapon elmentem a büfébe egy ébresztő teáért.
Mit ad Isten, a csoporttársaim is ott vannak (A Csak Csajok meg Én csoport). Nah, nyomtunk is együtt egy reggelit, a szimit (pirított szezámmagos perecszerű karika) volt megpakolva mindenfélével. Madzsar Szalámival többek közt, így hívják itt a jó fűszeres marhapárizsit. Amúgy finom. Ezzel a reggelivel vette kezdetét a gasztronómiai utazásom, ami a nap folyamán újabb és újabb állomásokkal bővült, mígnem estig a kulinária minden peremterületét érintette.
Miután felvánszorogtunk a terembe, láttuk, hogy mindenki reggelizik órán. A tanár, aki az egyik csapattól a másikhoz megy, hogy megnézze, ki mit rajzolt, különböző reggelihalmokat kellett félresöpörnie. Szószerint. Hiába, Törökország, törökök, fő a táplálkozás. Nemámaztánmégéhesendolgozunkvagyvalami.
Nem volt jobb dolgunk, csúnya szavakat tanítottak nekem az osztálytársaim, úgyhogy bővült a szókincsem. Ezzel telt a műemlékfelmérés óra.
Ezután hazatértem, a lengyel lakótársam egy nagy doboz tejkaramellával és savanyúcukorral ajándékozott meg.
Majd ismét óra. Ekkor tervezési óra volt. Tetszett a tanárnak a munkám. Ezért ajándékképp teáztunk egyet. Ekkor megtanítottam őt a nevemre.
Ugyanis megkérdezte, hogy az apukám is Kovács? Mondom, persze.
Erre ő: de akkor ha mindketten Kovácsok vagyunk, akkor ha mondjuk anyukám hívja valamelyikőnket, honnan tudjuk, hogy melyikünket hívja?
Mondom: mert ha engem hív, akkor Gergőt mond, ha Apát, akkor Istvánt.
Ekkor tudatosult benne, hogy a Kovács a vezetéknevem. És hogy Magyarországon fordítva írjuk.
Mire ő cserébe megosztotta velem, hogy Törökországban sok az uniszex keresztnév. Pl Deniz lehet lány is, meg fiú is. Mondtam, hogy nálunk nincs ilyen. Vagyis van, de az más téma...
Ezután, otthon jót beszélgettem a lengyel lakótársam anyukájával. Ő lengyelül beszélt hozzám, amit én nem értettem, én meg angolul hozzá, amit ő nem értett. Így a tücsök ráugrott a nádra című mondat lefordítása negyed órába telt (bár most sem tudom, miért akarta ezt velem megosztani). Mire én cserébe elmeséltem neki, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot. Mire ezt elmutogattam, eléggé elsápadt (pláne a kézlevágás és az imádkozás résznél). Mire bejött a lánya, Kasia és lefordította nekünk a próbálkozásainkat. Ekkor mindketten megnyugodtunk.
Aztán beszéltünk politikáról, kiderült, hogy mindkét országban ugyanaz a helyzet, és ekkor is megnyugodtunk. Ismeri és elismeri Orbán Viktort.
Ezután a kajára terelődött a szó. Én ellőttem, hogy ettem Krakkóban Barszczy czerwónét, mire ő rámutatott a gáztűzhelyre, amin épp egy fazék barszczy czerwóne volt. Gasztronómiai élmény no.3.
A barszczy czerwóne céklaleves főttojással. Finom, savanykás, piros. Állítólag az echte one úgy készül, hogy a cékla egy hétig hideg vízben áll, így az átveszi az ízét. Mármint a víz a cékláét.
A gyorsabbik simán főtt cékla leszűrve. Mikor melegítette a levest, elsóhajtotta magát, hogy jó lenne kis vegeta bele, mert úgy az igazi. Mire közöltem, hogy van nálam vegeta (ti. gulyáslevesfőzés). Mire megnyugodtunk mindketten, hogy még egy közös pont. Polak wegier dwa bratanki!
Ezután pedig a barátaim hívtak vízipipázni. Mikor már jól megéheztünk, elmentünk éjfél körül a kedvenc çiğköftéshez (csíjköfte). A köfte alapjában véve fasírt. A csíköfte viszont nem tartalmaz húst, csak valami hasonlót, amit nem értettem, hogy mi. Úgy néz ki, mint mondjuk a piros sóder aprókavicsból, és föl van halmozva egy nagy domb alakban. Ebból markol bele a csíjköftés, rákeni a tésztalapra, majd salátalevelet, gránátalmaszószt, citromot tesz rá, feltekeri, és lehet is enni. Kicsit savanyú paradicsomos fűszeres íze van.
Ezután jól átfagytunk, nosza, kerestünk egy helyet, ahol lehet teát inni. Nem volt nehéz dolog, bármilyen meglepő.
És ez a hely a nap fénypontja volt: a kokoreç árus.
Nos, a kokoreç [kokorecs] nem más, mint egy hosszú nyársra tűzött faggyúra feltekert bél. Fúszeres szósszal megkenve, szabad lángon forgatva.
Úgy néz ki, mint a kürtőskalács.
Nemsemmi.
Szóval, miközben teáztunk és belet ettünk (amúgy finom volt), elmesélték nekem a barátaim, hogy a kokoreç miatt nem akarják felvenni őket az Európai Unióba, mivel szerintük nem felel meg a higiéniai követelményeknek, merthogy bél. (Nem tom, hogy a német Wurst, vagy a magyar kolbász, vagy akármi....francia csiga mennyivel jobb).
Mindegy, vagy kokoreç, vagy unió, dönteni kell.
És a törökök a kokoreçet választották. Annyira, hogy egy dalt is írtak róla, amit zengve énekelték nekem hajnali egykor a büfében, Izmitben, miközben együtt falatoztunk az említett ételből.
Azért ez az igazán nem semmi a törökökben azonfelül hogy a világ legvendégszeretőbb népe. Ahelyett, hogy kukoricán térdepelve kapaszkodnának az EU-felé, ami minden indokot kitalál, hogy ne vegye tagjai közé őket, inkább legyintenek egyet, ezt éneklik éjfélkor, teázgatva és társasjátékozva egy végigdolgozott nap után, hogy pirított belet és nem EU-t. És megcsinálják egyedül.
Nem biztos, hogy jobban, de hogy boldogabban és nyugodtabban, az mindenképp igaz. (És ez igaz az építészkartól kezdve mindenre.) És az is biztos, hogy ha az idegenekre nem is, de egymásra mindig számíthatnak. Akár a buszjegy árának a sofőr felé előreadogatásáról van szó, akár információkérésről, akár autóbetolásról, akár teaivásról, akár a legnagyobb szivességig, bármivel kapcsolatban.
Nos, így szól a dal, jóéjt mindenkinek!
Először is volt ugyebár Műemlékfelmérés órám. Reggel nagyon korán kellett hozzá kelni, hétkor.
Az itt nagyon korán van.
Pláne, hogy tegnap este kettőkor még vidáman számítógépeztem itthon. A fekete tea nagyon erős.
Szóva, felkeltem az utolsó pillanatban, de a lakótársam beköltözött a fürdőszobába, úgyhogy míg vártam, hogy bejussak, sikerült elkésnem az óráról. Akkor már úgyis mindegy alapon elmentem a büfébe egy ébresztő teáért.
Mit ad Isten, a csoporttársaim is ott vannak (A Csak Csajok meg Én csoport). Nah, nyomtunk is együtt egy reggelit, a szimit (pirított szezámmagos perecszerű karika) volt megpakolva mindenfélével. Madzsar Szalámival többek közt, így hívják itt a jó fűszeres marhapárizsit. Amúgy finom. Ezzel a reggelivel vette kezdetét a gasztronómiai utazásom, ami a nap folyamán újabb és újabb állomásokkal bővült, mígnem estig a kulinária minden peremterületét érintette.
Miután felvánszorogtunk a terembe, láttuk, hogy mindenki reggelizik órán. A tanár, aki az egyik csapattól a másikhoz megy, hogy megnézze, ki mit rajzolt, különböző reggelihalmokat kellett félresöpörnie. Szószerint. Hiába, Törökország, törökök, fő a táplálkozás. Nemámaztánmégéhesendolgozunkvagyvalami.
Nem volt jobb dolgunk, csúnya szavakat tanítottak nekem az osztálytársaim, úgyhogy bővült a szókincsem. Ezzel telt a műemlékfelmérés óra.
Ezután hazatértem, a lengyel lakótársam egy nagy doboz tejkaramellával és savanyúcukorral ajándékozott meg.
Majd ismét óra. Ekkor tervezési óra volt. Tetszett a tanárnak a munkám. Ezért ajándékképp teáztunk egyet. Ekkor megtanítottam őt a nevemre.
Ugyanis megkérdezte, hogy az apukám is Kovács? Mondom, persze.
Erre ő: de akkor ha mindketten Kovácsok vagyunk, akkor ha mondjuk anyukám hívja valamelyikőnket, honnan tudjuk, hogy melyikünket hívja?
Mondom: mert ha engem hív, akkor Gergőt mond, ha Apát, akkor Istvánt.
Ekkor tudatosult benne, hogy a Kovács a vezetéknevem. És hogy Magyarországon fordítva írjuk.
Mire ő cserébe megosztotta velem, hogy Törökországban sok az uniszex keresztnév. Pl Deniz lehet lány is, meg fiú is. Mondtam, hogy nálunk nincs ilyen. Vagyis van, de az más téma...
Ezután, otthon jót beszélgettem a lengyel lakótársam anyukájával. Ő lengyelül beszélt hozzám, amit én nem értettem, én meg angolul hozzá, amit ő nem értett. Így a tücsök ráugrott a nádra című mondat lefordítása negyed órába telt (bár most sem tudom, miért akarta ezt velem megosztani). Mire én cserébe elmeséltem neki, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot. Mire ezt elmutogattam, eléggé elsápadt (pláne a kézlevágás és az imádkozás résznél). Mire bejött a lánya, Kasia és lefordította nekünk a próbálkozásainkat. Ekkor mindketten megnyugodtunk.
Aztán beszéltünk politikáról, kiderült, hogy mindkét országban ugyanaz a helyzet, és ekkor is megnyugodtunk. Ismeri és elismeri Orbán Viktort.
Ezután a kajára terelődött a szó. Én ellőttem, hogy ettem Krakkóban Barszczy czerwónét, mire ő rámutatott a gáztűzhelyre, amin épp egy fazék barszczy czerwóne volt. Gasztronómiai élmény no.3.
A barszczy czerwóne céklaleves főttojással. Finom, savanykás, piros. Állítólag az echte one úgy készül, hogy a cékla egy hétig hideg vízben áll, így az átveszi az ízét. Mármint a víz a cékláét.
A gyorsabbik simán főtt cékla leszűrve. Mikor melegítette a levest, elsóhajtotta magát, hogy jó lenne kis vegeta bele, mert úgy az igazi. Mire közöltem, hogy van nálam vegeta (ti. gulyáslevesfőzés). Mire megnyugodtunk mindketten, hogy még egy közös pont. Polak wegier dwa bratanki!
Ezután pedig a barátaim hívtak vízipipázni. Mikor már jól megéheztünk, elmentünk éjfél körül a kedvenc çiğköftéshez (csíjköfte). A köfte alapjában véve fasírt. A csíköfte viszont nem tartalmaz húst, csak valami hasonlót, amit nem értettem, hogy mi. Úgy néz ki, mint mondjuk a piros sóder aprókavicsból, és föl van halmozva egy nagy domb alakban. Ebból markol bele a csíjköftés, rákeni a tésztalapra, majd salátalevelet, gránátalmaszószt, citromot tesz rá, feltekeri, és lehet is enni. Kicsit savanyú paradicsomos fűszeres íze van.
Ezután jól átfagytunk, nosza, kerestünk egy helyet, ahol lehet teát inni. Nem volt nehéz dolog, bármilyen meglepő.
És ez a hely a nap fénypontja volt: a kokoreç árus.
Nos, a kokoreç [kokorecs] nem más, mint egy hosszú nyársra tűzött faggyúra feltekert bél. Fúszeres szósszal megkenve, szabad lángon forgatva.
Úgy néz ki, mint a kürtőskalács.
Nemsemmi.
Szóval, miközben teáztunk és belet ettünk (amúgy finom volt), elmesélték nekem a barátaim, hogy a kokoreç miatt nem akarják felvenni őket az Európai Unióba, mivel szerintük nem felel meg a higiéniai követelményeknek, merthogy bél. (Nem tom, hogy a német Wurst, vagy a magyar kolbász, vagy akármi....francia csiga mennyivel jobb).
Mindegy, vagy kokoreç, vagy unió, dönteni kell.
És a törökök a kokoreçet választották. Annyira, hogy egy dalt is írtak róla, amit zengve énekelték nekem hajnali egykor a büfében, Izmitben, miközben együtt falatoztunk az említett ételből.
Azért ez az igazán nem semmi a törökökben azonfelül hogy a világ legvendégszeretőbb népe. Ahelyett, hogy kukoricán térdepelve kapaszkodnának az EU-felé, ami minden indokot kitalál, hogy ne vegye tagjai közé őket, inkább legyintenek egyet, ezt éneklik éjfélkor, teázgatva és társasjátékozva egy végigdolgozott nap után, hogy pirított belet és nem EU-t. És megcsinálják egyedül.
Nem biztos, hogy jobban, de hogy boldogabban és nyugodtabban, az mindenképp igaz. (És ez igaz az építészkartól kezdve mindenre.) És az is biztos, hogy ha az idegenekre nem is, de egymásra mindig számíthatnak. Akár a buszjegy árának a sofőr felé előreadogatásáról van szó, akár információkérésről, akár autóbetolásról, akár teaivásról, akár a legnagyobb szivességig, bármivel kapcsolatban.
Nos, így szól a dal, jóéjt mindenkinek!
2011. március 10., csütörtök
Térdig ér a hó...
...basszameg.
Érdekes, hogy amíg a városközpontban, ahol lakom, a tenger közelsége miatt csak eső csöpög, addig pár kilométerrel odébb, a felső campusban kb fél méteres hó fogadott.
Láthatólag nem csak engem lepett meg a dolog, hanem a törököket is, hisz nem tudtak nagyon mit kezdeni a helyzettel, egy centit sem takarítottak el belőle. Így a mediterrán időjárásra tervezett sportcipőben és nadrágban bizony térdig süppedtem.
Ceyda, az ERASMUS iroda munkatársa közölte velem, hogy ilyen öt éve, amióta itt van, nem volt. Úgyhoyg szerencsés lehetek, hogy az ött hónapos ittartózkodásomba ez is belefért.
Így két dolog van, amire egyáltalán nem számítottam, mikor idejöttem (mint mikor a bácsit beültetik Bessenyei Péter műrepülő mellé...) .
Az egyik, hogy tegnap este, mikor a campushoz nem messze lakó barátomnál buliztunk, kimentünk a közeli (valóban) Török utcára (Ercsiben így hívják a legmeredekebb utcát, ahol szánkózni szoktunk), és nejlonzacskón csúszkáltunk a havon, miközben szakadt.
A másik, hogy találkoztam a Bizánci építészet tanárommal. Annyira meglepett a dolog (írtam korábban, hogy két hete nincs a tanár, és még a vezetéknevét is titokban tartják), hogy ijedtemben háromnegyed órát késtem az óráról.
Állítólag nem maradtam le semmiről.
Viszont nagyon jó volt utána az óra. A tanár igazi régész, ásatásokat vezet, ezekről is mesélt. Magyarán van mit ásni itt Isztambul mellett... Lassan mond mindent, hogy én is megértsem. Sőt, néha angol szavakkal is megpaskol. És valóban érdekes adatokat közöl
(((mint a Galla Miklós szkeccsben
)))
Na, de most tényleg. Tudtátok például, hogy
- a bizánciak magukat nem bizánciaknak hívták, hanem rómaiaknak. A bizánci kifejezés a XVIII.sz-i francia régészek agyszüleménye, Byzas megarai herceg nevéből ered. Ő volt az, aki túl szűkösnek érezve apja királyságát a delphoi jósdához fordult telefonos segítségért, hogy hol alapítson királyságot, mire ők azt válaszolták, hogy a sok falu földjén épp jó lesz. Ez épp ráillett a Boszporusz melletti területekre, így ide esett a választás.
-A Kelet-Római Birodalom (Vagyis Római Birodalom, mert ők nem keleteztek) fővárosa sokáig Izmit volt, vagyis akkori nevén Nikomédia?
-Isztanbul neve görög eredetű, es tein poli, vagyis a városba-nt jelent. Mivel hogy a régiek szimplán úgy hívták a települést, hogy megyek a városba. Ez olyan, mint ha a BME-t BENT-nek neveznék el, mert úgyis mindenki azt kérdezi, hogy mi volt bent?
-Jah, és hogy Szent Pál törökül Aziz Pol? Erre az óra végén jöttem rá, miután rákérdeztem, hogy Hodzsám, Aziz Pol, akiről tulajdonképp az egész óra szólt keresztény volt? Mire hanyattesés után közölte velem a tanár, hogy igen, miazhogy. Ezután mondta el angolul, hogy mit is jelent az Aziz Pol. Ekkor én is beláttam, hogy keresztény volt.
Mindegy, nekem érdekesek voltak ezek a dolgok. Jah, és lesz majd osztálykirándulás az Aya Sofiyába, meg az Aya Eirénébe, meg a Szent Szergiosz és Bakkosz templomba. Menő. Hova mész osztálykirándulni? Az Aya Sofiyába.
Mikor véget ért az óra, közölte a tanár, hogy ráhúz még egy órát, mert még van mondanivalója. Ekkor kicsit kaparni kezdett a torka, úgyhogy gyorsan rendelt mindannyiunknak teát, amit a bufésnéni tálcán felhozott, és kiosztotta az osztályba (amúg
y a tanárral együtt 4en voltunk). Miután megittuk, elvitte a csészét. Török egyetem. Legközelebb ostáblázni is fogunk.
Mivelhogy....itt a beülünk egy kávéra vagy sörre helyett beülünk egy teára a divat. Ami úgy néz ki, hogy leülünk az asztalhoz, és a felszolgálók folyamatosan járnak-kelnek egy nagy tálcával, rajza a tulipán alakú üvegpohárnyi teával. A tea úgy készül, hogy van két kannám. Az egyik valamivel kisebb, mint a másik. Mint a filmben:
Szóval felforralom a vizet a nagyobbikban, majd a kisebbikbe rakok három púpozott evőkanál teafüvet. Ha felforrt a víz, ráöntöm a teafűre. Ezután utántöltöm a vizes kancsót. Majd a két kancsót rárakom a tűzre megint. Alul van a nagy kancsóban sima forró víz, rárakva a kis kancsóban a teafüves víz. Együtt főzöm ismét.
Majd ha kész, akkor félig öntök a sűrű teamasszából az üvegpohárkába, majd rá a forró víz.
Jah, és a kiskanalat, miután megkevertem a cukrot, fejjel lefelé fordítva a csészealjra rakom, úgy, hogy a nyele lelógjon, és az asztalra támaszkodjon. Nemámakárhogyan.
Szóval ezzel ateával megrakodott tálcás emberek járkálnak, és ha kérsz, adnak. És striguláznak egyet az asztalon lévő cetlire.
Ezenkívül van tavla. Ami egy társasjáték: ostábla, vagy backgammon néven is fut. Teázóban mindenki ezt játssza. Én is megtanultam.
Szóval itt ez megy, amikor üljünkbevalahova van. Tea, társasjáték, és rengeteg fiatal. A tea amúgy fél líra (ötven kurus, vagyis garas, 70 ft).
Amúgy tegnap voltam megint a rendőrségen, de most önszántamból, mivel ittartózkodási engedélyt kértem. Vagyis lesz egy kis könyvem, ami megengedi, hogy itt tartózkodjak. Ez 140 lírába került (ugye a vízum 60 euró volt, plusz biztosítás, plusz...) úgyhogy már azt vártam, hogy rámlakatolnak egy parkolóórát, hogy minden itt töltött perc még plusz öt líra. De nem lakatoltak rám. Viszont július 15-ig maradhatok itt, utána kitoloncolnak. Mindenesetre a barátaim ennek örültek, és közölték, hogy akkor itt fogom ünnepelni a szülinapomat. Mivel korábban már meghívtam őket a Balatonra, és ők nyöszörögtek a vízumuk miatt.
Jah, és a legjobbat még nem is mondtam. Tegnap műemlékfelmérés projekt miatt elmentünk a kis házhoz, amit a Csak Csajok Plusz Én csapatommal fel fogunk mérni.
Ez az egyik domb tetején egy pici sárga ház, két emelettel, meg egy féllel. Favázas, sövényfalas, sártapasztású, igazi anatóliai (állítólag Fekete-tenger vidéki) házikó. Él benne egy megtermett, de fiatal menyecske, igazi kendősszoknyás, a férje, aki mialatt dolgoztunk fönt aludt és nem volt szabad zavarni, és egy hét éves kisfiú. Az egész gyerek akkora, mint egy éjjeliszekrény, végig a nyakamban lógott és Juszufnak hívják.
Szóval az asszony bedurrantott a fatüzelésű kályhába, úgyhogy a szépen felújított régi házikóban olyan meleg lett, mint annak a rendje. Mialatt rajzoltuk az alaprajzokat, Juszuf is rajzolt a tervlapokra különböző dolgokat, plusz a nevét is ráírta. Majd megvendégeltek minket süteménnyel és teával (elnézést kért az asszony, de ételt modt nem készített, csak süti meg tea van).
Szóval így mértünk föl házat itt Izmitben.
Amúgy nem tudom megnyitni a blogomat. Az egyik barátom közölte, hoy a török hatóságok időnként letiltják az összes blogot, időnként meg engedélyezik.
De az is lehet, hogy még mindig gyanús vagyok.
Így most csak remélni tudom, hogy amit itt írok, az látható lesz Odahaza Bukovinában...
Érdekes, hogy amíg a városközpontban, ahol lakom, a tenger közelsége miatt csak eső csöpög, addig pár kilométerrel odébb, a felső campusban kb fél méteres hó fogadott.
Láthatólag nem csak engem lepett meg a dolog, hanem a törököket is, hisz nem tudtak nagyon mit kezdeni a helyzettel, egy centit sem takarítottak el belőle. Így a mediterrán időjárásra tervezett sportcipőben és nadrágban bizony térdig süppedtem.
Ceyda, az ERASMUS iroda munkatársa közölte velem, hogy ilyen öt éve, amióta itt van, nem volt. Úgyhoyg szerencsés lehetek, hogy az ött hónapos ittartózkodásomba ez is belefért.
Így két dolog van, amire egyáltalán nem számítottam, mikor idejöttem (mint mikor a bácsit beültetik Bessenyei Péter műrepülő mellé...) .
Az egyik, hogy tegnap este, mikor a campushoz nem messze lakó barátomnál buliztunk, kimentünk a közeli (valóban) Török utcára (Ercsiben így hívják a legmeredekebb utcát, ahol szánkózni szoktunk), és nejlonzacskón csúszkáltunk a havon, miközben szakadt.
A másik, hogy találkoztam a Bizánci építészet tanárommal. Annyira meglepett a dolog (írtam korábban, hogy két hete nincs a tanár, és még a vezetéknevét is titokban tartják), hogy ijedtemben háromnegyed órát késtem az óráról.
Állítólag nem maradtam le semmiről.
Viszont nagyon jó volt utána az óra. A tanár igazi régész, ásatásokat vezet, ezekről is mesélt. Magyarán van mit ásni itt Isztambul mellett... Lassan mond mindent, hogy én is megértsem. Sőt, néha angol szavakkal is megpaskol. És valóban érdekes adatokat közöl
(((mint a Galla Miklós szkeccsben
)))
Na, de most tényleg. Tudtátok például, hogy
- a bizánciak magukat nem bizánciaknak hívták, hanem rómaiaknak. A bizánci kifejezés a XVIII.sz-i francia régészek agyszüleménye, Byzas megarai herceg nevéből ered. Ő volt az, aki túl szűkösnek érezve apja királyságát a delphoi jósdához fordult telefonos segítségért, hogy hol alapítson királyságot, mire ők azt válaszolták, hogy a sok falu földjén épp jó lesz. Ez épp ráillett a Boszporusz melletti területekre, így ide esett a választás.
-A Kelet-Római Birodalom (Vagyis Római Birodalom, mert ők nem keleteztek) fővárosa sokáig Izmit volt, vagyis akkori nevén Nikomédia?
-Isztanbul neve görög eredetű, es tein poli, vagyis a városba-nt jelent. Mivel hogy a régiek szimplán úgy hívták a települést, hogy megyek a városba. Ez olyan, mint ha a BME-t BENT-nek neveznék el, mert úgyis mindenki azt kérdezi, hogy mi volt bent?
-Jah, és hogy Szent Pál törökül Aziz Pol? Erre az óra végén jöttem rá, miután rákérdeztem, hogy Hodzsám, Aziz Pol, akiről tulajdonképp az egész óra szólt keresztény volt? Mire hanyattesés után közölte velem a tanár, hogy igen, miazhogy. Ezután mondta el angolul, hogy mit is jelent az Aziz Pol. Ekkor én is beláttam, hogy keresztény volt.
Mindegy, nekem érdekesek voltak ezek a dolgok. Jah, és lesz majd osztálykirándulás az Aya Sofiyába, meg az Aya Eirénébe, meg a Szent Szergiosz és Bakkosz templomba. Menő. Hova mész osztálykirándulni? Az Aya Sofiyába.
Mikor véget ért az óra, közölte a tanár, hogy ráhúz még egy órát, mert még van mondanivalója. Ekkor kicsit kaparni kezdett a torka, úgyhogy gyorsan rendelt mindannyiunknak teát, amit a bufésnéni tálcán felhozott, és kiosztotta az osztályba (amúg
y a tanárral együtt 4en voltunk). Miután megittuk, elvitte a csészét. Török egyetem. Legközelebb ostáblázni is fogunk.
Mivelhogy....itt a beülünk egy kávéra vagy sörre helyett beülünk egy teára a divat. Ami úgy néz ki, hogy leülünk az asztalhoz, és a felszolgálók folyamatosan járnak-kelnek egy nagy tálcával, rajza a tulipán alakú üvegpohárnyi teával. A tea úgy készül, hogy van két kannám. Az egyik valamivel kisebb, mint a másik. Mint a filmben:
Szóval felforralom a vizet a nagyobbikban, majd a kisebbikbe rakok három púpozott evőkanál teafüvet. Ha felforrt a víz, ráöntöm a teafűre. Ezután utántöltöm a vizes kancsót. Majd a két kancsót rárakom a tűzre megint. Alul van a nagy kancsóban sima forró víz, rárakva a kis kancsóban a teafüves víz. Együtt főzöm ismét.
Majd ha kész, akkor félig öntök a sűrű teamasszából az üvegpohárkába, majd rá a forró víz.
Jah, és a kiskanalat, miután megkevertem a cukrot, fejjel lefelé fordítva a csészealjra rakom, úgy, hogy a nyele lelógjon, és az asztalra támaszkodjon. Nemámakárhogyan.
Szóval ezzel ateával megrakodott tálcás emberek járkálnak, és ha kérsz, adnak. És striguláznak egyet az asztalon lévő cetlire.
Ezenkívül van tavla. Ami egy társasjáték: ostábla, vagy backgammon néven is fut. Teázóban mindenki ezt játssza. Én is megtanultam.
Szóval itt ez megy, amikor üljünkbevalahova van. Tea, társasjáték, és rengeteg fiatal. A tea amúgy fél líra (ötven kurus, vagyis garas, 70 ft).
Amúgy tegnap voltam megint a rendőrségen, de most önszántamból, mivel ittartózkodási engedélyt kértem. Vagyis lesz egy kis könyvem, ami megengedi, hogy itt tartózkodjak. Ez 140 lírába került (ugye a vízum 60 euró volt, plusz biztosítás, plusz...) úgyhogy már azt vártam, hogy rámlakatolnak egy parkolóórát, hogy minden itt töltött perc még plusz öt líra. De nem lakatoltak rám. Viszont július 15-ig maradhatok itt, utána kitoloncolnak. Mindenesetre a barátaim ennek örültek, és közölték, hogy akkor itt fogom ünnepelni a szülinapomat. Mivel korábban már meghívtam őket a Balatonra, és ők nyöszörögtek a vízumuk miatt.
Jah, és a legjobbat még nem is mondtam. Tegnap műemlékfelmérés projekt miatt elmentünk a kis házhoz, amit a Csak Csajok Plusz Én csapatommal fel fogunk mérni.
Ez az egyik domb tetején egy pici sárga ház, két emelettel, meg egy féllel. Favázas, sövényfalas, sártapasztású, igazi anatóliai (állítólag Fekete-tenger vidéki) házikó. Él benne egy megtermett, de fiatal menyecske, igazi kendősszoknyás, a férje, aki mialatt dolgoztunk fönt aludt és nem volt szabad zavarni, és egy hét éves kisfiú. Az egész gyerek akkora, mint egy éjjeliszekrény, végig a nyakamban lógott és Juszufnak hívják.
Szóval az asszony bedurrantott a fatüzelésű kályhába, úgyhogy a szépen felújított régi házikóban olyan meleg lett, mint annak a rendje. Mialatt rajzoltuk az alaprajzokat, Juszuf is rajzolt a tervlapokra különböző dolgokat, plusz a nevét is ráírta. Majd megvendégeltek minket süteménnyel és teával (elnézést kért az asszony, de ételt modt nem készített, csak süti meg tea van).
Szóval így mértünk föl házat itt Izmitben.
Amúgy nem tudom megnyitni a blogomat. Az egyik barátom közölte, hoy a török hatóságok időnként letiltják az összes blogot, időnként meg engedélyezik.
De az is lehet, hogy még mindig gyanús vagyok.
Így most csak remélni tudom, hogy amit itt írok, az látható lesz Odahaza Bukovinában...
2011. március 7., hétfő
Mart kapıdan baktırır kazma kürek yaktırır...
...tartja egy török Atasöz [ataszöz], vagyis közmondás. Ami annyit tesz, hogy ha Március betoppant hozzánk, nyugodtan elfogyhat a tüzelőnek szánt szén, mert megérkezik a jó idő.
Nos, az öregeknek igazuk volt. Péntektől fogva, ugyanis szép, napos idő telepedett rá nemcsak Izmitre, de Isztambulra is.
(Mondjuk úgy hallottam, hogy a közmondásnak folytatása is van, mert a fifikás törökök szerint ezután szükség lesz minden mozdítható tárgyra a házban, mert a szén ugyan elfogyott, de fűteni kell még azért a hónap folyamán keményen. Nos, lehet, hogy ez is igaz lesz, mert jövő hétre havat mondott a Vissy Mehmet Juszuf Aignerszilárd.)
Mindegy. Most még jó idő van, tehát pénteken kivirágzott Izmit, mialatt én a jardon ücsörögtem, teázgattam, a város még jobban megtelt, a szimitárusok még többen lettek, rögtönzött dobegyüttesek ültek ki a padokra, satöbbi.
Úgyhogy, miután este megkóstoltam a barátaim által készített Tarhana levest (vagyis tarhonyalevest), meg az içli köftét, vagyis fűszeres darálthússal töltött gombócot, meg süteményt, plusz török scrabble-t játszottunk az alábbi betűk társaságában: ç ğ ı ü ö ş İ ...és társaik, szóval mindezek után reggel vonatra ültem, és Söğültüçeşme [szőültücsesme] megálló felé indultam, ami Isztambul Kelenföldi megállója.
Mit ad Isten, két perc zötykölődés után a nevemet hallom, hát egy vagonban utazok egy sráccal, aki az egyik barátom barátja, kétszer találkoztunk, és menjek oda hozzá, mert átadja a helyét, mert én vendég vagyok itt. Hát, nekem még nemigen adta át senki a helyét, de ő erősködött, úgyhogy kipróbáltam, milyen terhesnek, idősnek, vagy nőnek lenni, (amelyek közül még egyik sem voltam, és egy kivételével nem is leszek) és elfogadtam. Majd, Isztambulig beszélgettünk, és mondta, hogy angol házifeladat gyanánt majd interjút készít velem, szóval ok!
Ezután elbúcsúztunk, én utaztam még egy megállót, mivel az említett pályaudvaron, volt Summerfestes barátokkal fogok találkozni! Ők az İsanbul Folklor Derneği táncosai, és két éve voltam a tolmácsuk a fesztiválon, és azóta is szorgalmasan levelezünk, most pedig vendégül fognak engem látni.
Nos, a pályaudvaron ott is várt Selcay, akivel aznap bejártuk az egész Kadiköy (Ázsiai oldal), İnönü és Sultanahmet (Európai oldal) városrészeket.
Selcayjal akkor kerültünk igazán jó barátságba, amikor a fesztivál utolsó utáni napján, vagyis amikro már 15 napja nem aludtunk, viszont reggeltől éjfélig kísértünk, tolmácsoltunk, szerveztünk, könyököltünk, kajáltattunk, turnusra vártunk, minibuszt kergettünk, gyümölcsöt vettünk, kulcsot kerestünk, felléptünk, próbáltunk, ruhát cipeltünk, kórházba vittük, vásároltunk, pénztváltottunk, tolmácsoltunk, megbeszéltünk, lecseszést kaptunk, beszéklgettünk, barátkoztunk, menettáncoltunk, gyerekprogramot tartottunk, örültünk, mérgelődtünk, .... tehát magyarul Csoportot Kísértünk, majd ezután a sátorban leültünk, söröztünk, táncoltunk, beszélgettünk, nem értettük, semmibaj, még egy sörre meghívtuk, énekeltünk, buliztunk, táncoltunk, hazakísértünk, minibuszt halásztunk, telefonáltunk, buliztunk, söröztünk, pálinkáztunk, hajnali öt óra van, hazakénemennünk, nembajmostmármindegy, vagyis magyarán szólva Fesztiválkluboztunk, majd reggel nyolckor a többi tolmáccsal, kísérővel, önkéntessel, ofisszal együtt napszemüvegben reggeliztünk, utána felléptünk, magyarán szólva, Summerfesten....szóval
egy ilyen tizenöt nap után még városnézést kellett szerveznünk török barátainknak, aminek az lett a vége, hogy a buszos városnézés után Barbival ketten elaludtunk a Szent István Bazilika lépcsőjén, és ott aludtunk. Majd átvonszoltuk magunkat a Váci utcára, ahol szabadonengedtük a csoportunkat (csupa nő = vásárolni), mi meg leültünk a félreeső Mekiben. Amikor is arra jött Selcay, megsajnált minket és töménytelen mennyiségű kávé és sütemény társaságában jött vissza hozzánk.
Nah, ekkor lettünk igazán jó barátok. Ezután meg nagyon sok ajándékot küldött nekünk, mi is neki de az szóra sem érdemes.
Szóval most ő látott vendégül. Egymás nyakába borultunk (Selcay nem fiú), és elindultunk Kadiköy hajóállomásához. Közben megálltunk kajálni, fogalmam sincs, mit ettem, de sokat, finomat, törököt. Majd átmentünk Európába, elsétáltunk a Topkapı Palotáig, ami zárva volt. Majd az Ayasofiához, ami zárva volt. A ciszternák viszont nyitva voltak hála istennek, az iszonyú szép volt, a föld alatt rengeteg oszlop, mind vízben áll, plusz két hátborzongató medúza fej (akiről nem is tudtam, hogy eredetileg szép lány volt gyönyörű szemekkel, hajjal, de egy szerelmi konfliktusba keveredett az egyik görög istennővel, így a haja kígyóvá változott, a pillantásától pedig kővé vált mindenki, így korábbi szerelme levágta a fejét, és azt használta pajzsként.)
A kék mecset is szép volt. Nem a turistaosztályon mentünk be, hanem az őslakos, török oldalon. Wáó!
Ezután következett a nagy bazár, amin gyorsan túlesve jöhetett az igazi bazár, vagyis Isztambul utcáin lévő rengeteg árus. Meglátogattuk azt a helyet, ahol a legjobb kávét pörkölik. Kilométer hosszú sor állt, mondtam Selcaynak, hogy nincs értelme végigállni, de azt mondta, ne izguljak. Nem hazudok, gyorsabban mentünk, mintha sétálnánk. Hipp-hopp lerendezték az eladók a sort, kikapták Selcay kezéből a lóvét, hozzávágtak egy zsák frissen őrölt kávét, amit mögöttünk pörköltek, majd a sor már tolt is minket arrébb.
Amúgy a kávét meg úgy kell csinálni, hogy fogom a pitlákot, annyi kanál kávé, ahányan vagyunk, annyi csésze víz, ahányan vagyunk, annyi kanál cukor, ahányan vagyunk. Együtt felforralom, majd lerántom a tűzről, hogy habja legyen. Aki nem tud habos kávét csinálni, az nem házasodik meg. Aztán mégegyszer felforralom, majd lehet is inni, de a zacc is benne van a csésze aljában. Ezért kell eleve cukros vízzel főzni, aki édesen szereti (vagyis şekerli), mert utólag nem lehet kavargatni benne a kockacukrot.
Ezután a kávíbolt után következett az ilyen fűszer, olyan fűszer, ruhák, ékszerek, kütyük, csetresz, satöbbi. Igazi, hamisítatlan.
De mi már késésben voltunk, úgyhogy hajóra szálltunk, irány Kadiköy, majd kocsival Ataşehir. Itt vártak minket Selcay barátnői, akik ugyancsak táncosok voltak a Summerfesten. Ez volt a csoport, ahol 40 anyukám volt, mert mindenki nő volt (5 fiú + főnök) kivételével, és mindenki idősebb az anyukámnál. Szóval, el voltam látva most is kajával, de az étterembe, ahova mentünk.....ejha. Rakival fogadtak minket (ami olyan, mint az ouzo, vízzel higítva). Ezután jött a meze, vagyis a rengeteg minden kis tányíron és kenyérrel kell enni, majd a kebabok, köfték, végül még jött az édesség, birsalmakompótszerű valami tejszínhabbal meg gyümölcsök, meg aszalt dolgok. És persze a tea.
Ezután felkerekedtünk, és hova nem, szirtaki-buliba mentünk. Így ért véget a nap. Öt nővel egy kocsiban robogtunk a full étterem után szirtakizni. Nem semmi!!
Ha százszor nem, akkor egyszer sem mondták el nekem este, hogy életük legszebb hete votl a Summerfest. Egymás szavába vágva vinnyogtak a nevetéstől, hogy milyen jó volt újra suliban táborozni, a mexikóiakkal sírva búcsúzni, a kivilágított budai vár előtt fellépni, pirítóst sütni a SZISZKI osztálytermében vasalóval, a polgármesteri hivatalban vécére mennni, a sátorban sörözni, rengeteg emberrel együtt lenni, a magyarok vendégszeretetét (!!!) élvezni. Aki nem hiszi, nézze meg a Facebookon, mindegyikük profilképe a Lánchíd előtt készült:D Két évvel ezelőtt.
Selcay megajándékozott még ezen felül egy könyvvel este, ami İbrahim Müteferrikáról szól, arról a kolozsvári születésű magyar nyomdászról, aki az első arab írásjelekkel nyomtatott oszmán könyvet készítette, és bevezete a könyvnyomtatást az Oszmán (ezáltal a muszlim) világba. A könyv címe: Macar [madzsar]. Majd elolvasom.
Amúgy hozzáteszem, hogy csak Selcay lakótelepében (nemám Szomszédok-féle, hanem fullextrás), többen laknak, mint Százhalombattán. Izmitet kisvárosként emlegetik, ahol annyian laknak, mint Budapesten. Isztambulban többen laknak, mint Magyarországon. Ennyi.
Mánap reggel (vagyis Vasárnap) folytatódott az all inclusive. A reggelizőasztalon rengeteg olajbogyó, szalámi, lángos (!!) (küldtem Selcaynak magyar receptkönyvet), meg mindenféle volt.
Ezután egy másik táncos baráttal, Menekşével, és fiával palotatúrára indultunk. Pont kapóra jöttem nekik, mert a fiú épp oszmán palotákból ír házi dolgozatot, úgyhogy magukal vittek. A fiú nagy Beşiktaş rajongó, tehát aznap a legjobb csapat épp a Beşiktaş volt, aminek a stadionját, az İnönüt láttuk is.
Szóval, először megnéztük II. Abdulhami szultán Yıldız Palotáját, aminek kertjében kebabozó kispalota és boszporusz-néző kis palota is van, ezután jött a Dolmabahçe Palota, aminek utolsó lakója (Musztafa Kemál Atatürk) halálának időpontját mutatják az órák, és iszonyúan elképesztő mennyiségű díszítés van benne. Ezután feltankoltam magam egy török-magyar barátság könyvvel és Menekşe küldött egy tányért anyának, majd elindultunk Ortaköy városrészbe, ahol kumpirt ettünk az egyik Beşiktaş -rajongó bódéból (nagy krumpli, mindenféle dologgal-kukorica-szalámi-sajt.....töltve). Plusz tea.
Ezután az İsanbul Folklor Derneği próbaterme felé vettük az irányt, ahol hihetetlen fogadtatás várt.
Először is tea. Ez mondjuk nem hihetetlen.
Majd a tiszteletemre jártak egy halay-táncot, majd sütemények, torta!!! aminek a gyertyáját elfújtam. Ezután tanítanom kellett egy kis csapásos akármit, mert a főnöknek még tanítottam valami szatmári-szerűt két éve Ráckevén, amire emlékezett, szóval ezt fel kellett eleveníteni, majd megjelent egy Hodzsa, akivel Dos Hermanasban találkoztam egy másik török csoport tagjaként volt ott, és most telefonszámot cseréltünk, mert ismeri azt, aki majd idén fog jönni a Summerfestre.
Mindegy, nem részletezem, mert már így is biztos jó unalmas, egy szó mint száz NAGYON ÖRÜLTEK NEKEM. És visszavárnak. Minden nap, de vasárnap különösképp, mert akkor próbálnak.
És a falakon Summerfestes plakát, meg Summerfestes köcsög, merg Summerfestes képek.
És mindenki magyar táncot akar tanulni.
Ez van.
Szóval midnezek után indultam haza Izmitba vonattal, este (ahovl már a barátaim visszavártak egy kis vízipipázásra a szomszédos kávézóban).
Szóval, összegezve a hétvégét, a törökök mindennek örülnek, ami kicsit is jó. A ffesztivál legapróbb részleteiben örömüket lelték (jah, a világ legjobban szervezett fesztiváljának tartják a miénket....most voltak Bangkokban, most mennek Koreába, csak úgy hozzáteszem). A barátokk al találkoznak és örülnek nekik. A kajából sokat esznek, sokfélét, és örülnek neki.
A rég látott ismerőst megünneplik, vagyis örülnek neki.
Amíg ottvan, pasaként megvendégelik, minden kívánságát lesik, a családjának ajándékot küldenek, mindent ők állnak, és iszoníú módon elkényeztetik.
És ha elmegy, akkor vizet öntenek utána, ami a következőt jelenti:
Amilyen gyorsan a víz utánad csorog, olyan sebesen térj vissza.
Utószó: még egy szimpla Kelenföld-Pusztaszabolcs színvonalú vonatút is hihetetlen élmény Törökországban. Először is bezsúfolódunk egy meleg vagonba. (Lámpa van, a székek tiszták, kényelmesek). A fiatal átadja a helyet az idősnek, férfi a nőnek. Majd elindulunk. Ekkor jön egy árus. Megáll középen, varrófelszereleést árul fennhangon, elmagyarázza hogy működik, mint egy TV-shopban. Mi körülötte állunk, ülünk. Néhányan vesznek tőle, nem hajtják ell, majd továbbáll. Ekkor az egyik utas megkérdezi a másiktól, hogy melyik állomás jön. A másik válaszol. Jelen esetben tőlem kérdezi egy srác, én válaszolok, hogy nem tudom, mert külföldi vagyok. Mások segítenek neki. Elkezd kérdezni engem, hogy hogysmint, miért tanulok törökül, honnan jöttem, Attila, Hunok, Ázsia. Ekkor jön egy szimitárus (perec szezámmaggal). Megáll középen, lerakja az egyik utas ölébe a kosárt, majd mindenki vesz szimitet, a pénzt kézről kézre adják, ugyanígy megy vissza a szimit. 75 kurus, nincs 100 forint és Még Meleg. Az árus tovább áll, az egész vagon szimitet falatozik. Zötyögünk tovább, néhány utas cserélődik, az új barátommal tovább beszélgetünk, megadja az e-mailcímét ha segítségre van szükségem. Az egyik örgember a ramadánről beszél egy fiatal farmernadrágos suhancnak, aki a szék előtti kis asztalon ülve hallgatja, és ő is beszél az öregnek valamiről. Jön a halvaárus, abból kevesen vesznek, de ezután elemlámpaárus jön , ebből már többen, meg az üdítőből is. Eközben valaki szól nekem, hogy most jön Izmit, mert hallotta fél füllel, hogy oda megyek, úgyhogy segít, most kell leszállnom.
Hát, le is szállok.
Nos, az öregeknek igazuk volt. Péntektől fogva, ugyanis szép, napos idő telepedett rá nemcsak Izmitre, de Isztambulra is.
(Mondjuk úgy hallottam, hogy a közmondásnak folytatása is van, mert a fifikás törökök szerint ezután szükség lesz minden mozdítható tárgyra a házban, mert a szén ugyan elfogyott, de fűteni kell még azért a hónap folyamán keményen. Nos, lehet, hogy ez is igaz lesz, mert jövő hétre havat mondott a Vissy Mehmet Juszuf Aignerszilárd.)
Mindegy. Most még jó idő van, tehát pénteken kivirágzott Izmit, mialatt én a jardon ücsörögtem, teázgattam, a város még jobban megtelt, a szimitárusok még többen lettek, rögtönzött dobegyüttesek ültek ki a padokra, satöbbi.
Úgyhogy, miután este megkóstoltam a barátaim által készített Tarhana levest (vagyis tarhonyalevest), meg az içli köftét, vagyis fűszeres darálthússal töltött gombócot, meg süteményt, plusz török scrabble-t játszottunk az alábbi betűk társaságában: ç ğ ı ü ö ş İ ...és társaik, szóval mindezek után reggel vonatra ültem, és Söğültüçeşme [szőültücsesme] megálló felé indultam, ami Isztambul Kelenföldi megállója.
Mit ad Isten, két perc zötykölődés után a nevemet hallom, hát egy vagonban utazok egy sráccal, aki az egyik barátom barátja, kétszer találkoztunk, és menjek oda hozzá, mert átadja a helyét, mert én vendég vagyok itt. Hát, nekem még nemigen adta át senki a helyét, de ő erősködött, úgyhogy kipróbáltam, milyen terhesnek, idősnek, vagy nőnek lenni, (amelyek közül még egyik sem voltam, és egy kivételével nem is leszek) és elfogadtam. Majd, Isztambulig beszélgettünk, és mondta, hogy angol házifeladat gyanánt majd interjút készít velem, szóval ok!
Ezután elbúcsúztunk, én utaztam még egy megállót, mivel az említett pályaudvaron, volt Summerfestes barátokkal fogok találkozni! Ők az İsanbul Folklor Derneği táncosai, és két éve voltam a tolmácsuk a fesztiválon, és azóta is szorgalmasan levelezünk, most pedig vendégül fognak engem látni.
Nos, a pályaudvaron ott is várt Selcay, akivel aznap bejártuk az egész Kadiköy (Ázsiai oldal), İnönü és Sultanahmet (Európai oldal) városrészeket.
Selcayjal akkor kerültünk igazán jó barátságba, amikor a fesztivál utolsó utáni napján, vagyis amikro már 15 napja nem aludtunk, viszont reggeltől éjfélig kísértünk, tolmácsoltunk, szerveztünk, könyököltünk, kajáltattunk, turnusra vártunk, minibuszt kergettünk, gyümölcsöt vettünk, kulcsot kerestünk, felléptünk, próbáltunk, ruhát cipeltünk, kórházba vittük, vásároltunk, pénztváltottunk, tolmácsoltunk, megbeszéltünk, lecseszést kaptunk, beszéklgettünk, barátkoztunk, menettáncoltunk, gyerekprogramot tartottunk, örültünk, mérgelődtünk, .... tehát magyarul Csoportot Kísértünk, majd ezután a sátorban leültünk, söröztünk, táncoltunk, beszélgettünk, nem értettük, semmibaj, még egy sörre meghívtuk, énekeltünk, buliztunk, táncoltunk, hazakísértünk, minibuszt halásztunk, telefonáltunk, buliztunk, söröztünk, pálinkáztunk, hajnali öt óra van, hazakénemennünk, nembajmostmármindegy, vagyis magyarán szólva Fesztiválkluboztunk, majd reggel nyolckor a többi tolmáccsal, kísérővel, önkéntessel, ofisszal együtt napszemüvegben reggeliztünk, utána felléptünk, magyarán szólva, Summerfesten....szóval
egy ilyen tizenöt nap után még városnézést kellett szerveznünk török barátainknak, aminek az lett a vége, hogy a buszos városnézés után Barbival ketten elaludtunk a Szent István Bazilika lépcsőjén, és ott aludtunk. Majd átvonszoltuk magunkat a Váci utcára, ahol szabadonengedtük a csoportunkat (csupa nő = vásárolni), mi meg leültünk a félreeső Mekiben. Amikor is arra jött Selcay, megsajnált minket és töménytelen mennyiségű kávé és sütemény társaságában jött vissza hozzánk.
Nah, ekkor lettünk igazán jó barátok. Ezután meg nagyon sok ajándékot küldött nekünk, mi is neki de az szóra sem érdemes.
Szóval most ő látott vendégül. Egymás nyakába borultunk (Selcay nem fiú), és elindultunk Kadiköy hajóállomásához. Közben megálltunk kajálni, fogalmam sincs, mit ettem, de sokat, finomat, törököt. Majd átmentünk Európába, elsétáltunk a Topkapı Palotáig, ami zárva volt. Majd az Ayasofiához, ami zárva volt. A ciszternák viszont nyitva voltak hála istennek, az iszonyú szép volt, a föld alatt rengeteg oszlop, mind vízben áll, plusz két hátborzongató medúza fej (akiről nem is tudtam, hogy eredetileg szép lány volt gyönyörű szemekkel, hajjal, de egy szerelmi konfliktusba keveredett az egyik görög istennővel, így a haja kígyóvá változott, a pillantásától pedig kővé vált mindenki, így korábbi szerelme levágta a fejét, és azt használta pajzsként.)
A kék mecset is szép volt. Nem a turistaosztályon mentünk be, hanem az őslakos, török oldalon. Wáó!
Ezután következett a nagy bazár, amin gyorsan túlesve jöhetett az igazi bazár, vagyis Isztambul utcáin lévő rengeteg árus. Meglátogattuk azt a helyet, ahol a legjobb kávét pörkölik. Kilométer hosszú sor állt, mondtam Selcaynak, hogy nincs értelme végigállni, de azt mondta, ne izguljak. Nem hazudok, gyorsabban mentünk, mintha sétálnánk. Hipp-hopp lerendezték az eladók a sort, kikapták Selcay kezéből a lóvét, hozzávágtak egy zsák frissen őrölt kávét, amit mögöttünk pörköltek, majd a sor már tolt is minket arrébb.
Amúgy a kávét meg úgy kell csinálni, hogy fogom a pitlákot, annyi kanál kávé, ahányan vagyunk, annyi csésze víz, ahányan vagyunk, annyi kanál cukor, ahányan vagyunk. Együtt felforralom, majd lerántom a tűzről, hogy habja legyen. Aki nem tud habos kávét csinálni, az nem házasodik meg. Aztán mégegyszer felforralom, majd lehet is inni, de a zacc is benne van a csésze aljában. Ezért kell eleve cukros vízzel főzni, aki édesen szereti (vagyis şekerli), mert utólag nem lehet kavargatni benne a kockacukrot.
Ezután a kávíbolt után következett az ilyen fűszer, olyan fűszer, ruhák, ékszerek, kütyük, csetresz, satöbbi. Igazi, hamisítatlan.
De mi már késésben voltunk, úgyhogy hajóra szálltunk, irány Kadiköy, majd kocsival Ataşehir. Itt vártak minket Selcay barátnői, akik ugyancsak táncosok voltak a Summerfesten. Ez volt a csoport, ahol 40 anyukám volt, mert mindenki nő volt (5 fiú + főnök) kivételével, és mindenki idősebb az anyukámnál. Szóval, el voltam látva most is kajával, de az étterembe, ahova mentünk.....ejha. Rakival fogadtak minket (ami olyan, mint az ouzo, vízzel higítva). Ezután jött a meze, vagyis a rengeteg minden kis tányíron és kenyérrel kell enni, majd a kebabok, köfték, végül még jött az édesség, birsalmakompótszerű valami tejszínhabbal meg gyümölcsök, meg aszalt dolgok. És persze a tea.
Ezután felkerekedtünk, és hova nem, szirtaki-buliba mentünk. Így ért véget a nap. Öt nővel egy kocsiban robogtunk a full étterem után szirtakizni. Nem semmi!!
Ha százszor nem, akkor egyszer sem mondták el nekem este, hogy életük legszebb hete votl a Summerfest. Egymás szavába vágva vinnyogtak a nevetéstől, hogy milyen jó volt újra suliban táborozni, a mexikóiakkal sírva búcsúzni, a kivilágított budai vár előtt fellépni, pirítóst sütni a SZISZKI osztálytermében vasalóval, a polgármesteri hivatalban vécére mennni, a sátorban sörözni, rengeteg emberrel együtt lenni, a magyarok vendégszeretetét (!!!) élvezni. Aki nem hiszi, nézze meg a Facebookon, mindegyikük profilképe a Lánchíd előtt készült:D Két évvel ezelőtt.
Selcay megajándékozott még ezen felül egy könyvvel este, ami İbrahim Müteferrikáról szól, arról a kolozsvári születésű magyar nyomdászról, aki az első arab írásjelekkel nyomtatott oszmán könyvet készítette, és bevezete a könyvnyomtatást az Oszmán (ezáltal a muszlim) világba. A könyv címe: Macar [madzsar]. Majd elolvasom.
Amúgy hozzáteszem, hogy csak Selcay lakótelepében (nemám Szomszédok-féle, hanem fullextrás), többen laknak, mint Százhalombattán. Izmitet kisvárosként emlegetik, ahol annyian laknak, mint Budapesten. Isztambulban többen laknak, mint Magyarországon. Ennyi.
Mánap reggel (vagyis Vasárnap) folytatódott az all inclusive. A reggelizőasztalon rengeteg olajbogyó, szalámi, lángos (!!) (küldtem Selcaynak magyar receptkönyvet), meg mindenféle volt.
Ezután egy másik táncos baráttal, Menekşével, és fiával palotatúrára indultunk. Pont kapóra jöttem nekik, mert a fiú épp oszmán palotákból ír házi dolgozatot, úgyhogy magukal vittek. A fiú nagy Beşiktaş rajongó, tehát aznap a legjobb csapat épp a Beşiktaş volt, aminek a stadionját, az İnönüt láttuk is.
Szóval, először megnéztük II. Abdulhami szultán Yıldız Palotáját, aminek kertjében kebabozó kispalota és boszporusz-néző kis palota is van, ezután jött a Dolmabahçe Palota, aminek utolsó lakója (Musztafa Kemál Atatürk) halálának időpontját mutatják az órák, és iszonyúan elképesztő mennyiségű díszítés van benne. Ezután feltankoltam magam egy török-magyar barátság könyvvel és Menekşe küldött egy tányért anyának, majd elindultunk Ortaköy városrészbe, ahol kumpirt ettünk az egyik Beşiktaş -rajongó bódéból (nagy krumpli, mindenféle dologgal-kukorica-szalámi-sajt.....töltve). Plusz tea.
Ezután az İsanbul Folklor Derneği próbaterme felé vettük az irányt, ahol hihetetlen fogadtatás várt.
Először is tea. Ez mondjuk nem hihetetlen.
Majd a tiszteletemre jártak egy halay-táncot, majd sütemények, torta!!! aminek a gyertyáját elfújtam. Ezután tanítanom kellett egy kis csapásos akármit, mert a főnöknek még tanítottam valami szatmári-szerűt két éve Ráckevén, amire emlékezett, szóval ezt fel kellett eleveníteni, majd megjelent egy Hodzsa, akivel Dos Hermanasban találkoztam egy másik török csoport tagjaként volt ott, és most telefonszámot cseréltünk, mert ismeri azt, aki majd idén fog jönni a Summerfestre.
Mindegy, nem részletezem, mert már így is biztos jó unalmas, egy szó mint száz NAGYON ÖRÜLTEK NEKEM. És visszavárnak. Minden nap, de vasárnap különösképp, mert akkor próbálnak.
És a falakon Summerfestes plakát, meg Summerfestes köcsög, merg Summerfestes képek.
És mindenki magyar táncot akar tanulni.
Ez van.
Szóval midnezek után indultam haza Izmitba vonattal, este (ahovl már a barátaim visszavártak egy kis vízipipázásra a szomszédos kávézóban).
Szóval, összegezve a hétvégét, a törökök mindennek örülnek, ami kicsit is jó. A ffesztivál legapróbb részleteiben örömüket lelték (jah, a világ legjobban szervezett fesztiváljának tartják a miénket....most voltak Bangkokban, most mennek Koreába, csak úgy hozzáteszem). A barátokk al találkoznak és örülnek nekik. A kajából sokat esznek, sokfélét, és örülnek neki.
A rég látott ismerőst megünneplik, vagyis örülnek neki.
Amíg ottvan, pasaként megvendégelik, minden kívánságát lesik, a családjának ajándékot küldenek, mindent ők állnak, és iszoníú módon elkényeztetik.
És ha elmegy, akkor vizet öntenek utána, ami a következőt jelenti:
Amilyen gyorsan a víz utánad csorog, olyan sebesen térj vissza.
Utószó: még egy szimpla Kelenföld-Pusztaszabolcs színvonalú vonatút is hihetetlen élmény Törökországban. Először is bezsúfolódunk egy meleg vagonba. (Lámpa van, a székek tiszták, kényelmesek). A fiatal átadja a helyet az idősnek, férfi a nőnek. Majd elindulunk. Ekkor jön egy árus. Megáll középen, varrófelszereleést árul fennhangon, elmagyarázza hogy működik, mint egy TV-shopban. Mi körülötte állunk, ülünk. Néhányan vesznek tőle, nem hajtják ell, majd továbbáll. Ekkor az egyik utas megkérdezi a másiktól, hogy melyik állomás jön. A másik válaszol. Jelen esetben tőlem kérdezi egy srác, én válaszolok, hogy nem tudom, mert külföldi vagyok. Mások segítenek neki. Elkezd kérdezni engem, hogy hogysmint, miért tanulok törökül, honnan jöttem, Attila, Hunok, Ázsia. Ekkor jön egy szimitárus (perec szezámmaggal). Megáll középen, lerakja az egyik utas ölébe a kosárt, majd mindenki vesz szimitet, a pénzt kézről kézre adják, ugyanígy megy vissza a szimit. 75 kurus, nincs 100 forint és Még Meleg. Az árus tovább áll, az egész vagon szimitet falatozik. Zötyögünk tovább, néhány utas cserélődik, az új barátommal tovább beszélgetünk, megadja az e-mailcímét ha segítségre van szükségem. Az egyik örgember a ramadánről beszél egy fiatal farmernadrágos suhancnak, aki a szék előtti kis asztalon ülve hallgatja, és ő is beszél az öregnek valamiről. Jön a halvaárus, abból kevesen vesznek, de ezután elemlámpaárus jön , ebből már többen, meg az üdítőből is. Eközben valaki szól nekem, hogy most jön Izmit, mert hallotta fél füllel, hogy oda megyek, úgyhogy segít, most kell leszállnom.
Hát, le is szállok.
2011. március 4., péntek
Ma letartóztattak...
..még friss az élmény, kb 15 perce engedtek ki a kurucesmei rendőrkapitányságról.
Az egész ott kezdődött, hogy ma igen szép napra ébredtem úgy dél körül. Csicseregtek a madarak, sütött a nap, szóval eléggé jó kedvűen indult a nap, délben.
Aztán elhatároztam, hogy ellátogatok a tervezési helyszínre, Kurucesme faluba, amit már egy korábbi posztban írtam, mivel eléggé nem emlékeztem, hogy ott mi, s hogy van.
Fogtam a jó nagy méretű, 1:1000-es térképemet, meg a fényképezőgépemet, és elindultam busszal.
Aztán a városban elkezdtem körbe fotózgatni a tereket, utcákat, mivelhogy ez volt a feladat. Ezen felül még írogattam a térképembe, hogy melyik ház melyik, hol van bolt, hol van fa, hol van borbély, hol van gyógyszertár. Kb. az összes épületre ráillett a négy szó egyike, mivel Kurucesmében csak fa, bolt, gyógyszertár és borbély van. Na meg egy gigászi nagy városháza.
Kedves emberekkel találkoztam, kérdezgették, mi járatban.
Külföldi építész hallgató vagyok, kutatást végzek, írogatom, hogy melyik ház mi, melyik van jó állapotban, stb. De nagyon szép a város.
Áá, szuper - jöttek a válaszok - csak így tovább, Attila, Hunok, Magyar árkádás.
Mígnem, munkámat lassan meguntam, és a városházánál úgy döntöttem, ennyi elég volt, de ekkor észrevettem, hogy ott van a rendősrég épülete, gyorsan lejegyeztem hát, hogy itt van a rendőrség épülete.
Ekkor odalépett hozzám a rendőr. Valamit törökül gajdolt, nem értettem.
Mondom neki, külföldi cserediák vagyok, erre a térképre kutatást végzek Kurucesméről, csak leírogatom melyik ház mi, nehogy elfelejtsem.
No, ez volt a hiba.
Van-e papírom az egyetemtől, hogy ilyet csinálhatok.
Mondom, nem, hát ez általános dolog, Magyarországon is így szoktuk és nem szokott probléma lenni, de van diákigazolványom.
Hát az nem jó. És ittartózkodási engedélyem van-e?
Nincs, még nem váltottam ki, jövő kedden megyek, de még érvényes a vízumom.
Nah, jöjjek csak be velük a kapitányságra.
Ajjaj.
Kapitányságon csomó egyenruhás, az egyikhez odamegyünk.
Mutassam csak meg a térképet. Mi van ide írva, ezeket mi nem értjük.
Hát csak annyi, hogy ez bolt, itt meg ez van ott meg az van, de semmi érdekes, ezt bárki láthatja, bárki lejegyezheti.
Na jó, de hát nincs erre engedélyem.
Hát az nincs, de van diákigazolvány, meg Magyar vagyok meg stb....
Ki a tanárom, tudom-e a telefonszámát.
Nem tudom a számát.
Na, fáradjunk csak át a kapitányhoz.
A kapitány óriási asztal mögött, bajuszos ember, csomó papír, telefonok.
Ott újra kezdődik a beszélgetés, közben többször elhangzik a terrorista szó.
Mert hogy minek is kell nekem ez a sok információ.
Hát a tér újratervezésére, meg stb,
De hát ezt bárki felhasználhatja bármire.
De mondom, én nekem meg emlékeznem kell melyik házban mi van.
Na jó, és hol a rendőrség épülete?
Mondom itt:
Na hát ez a baj, most ez bárkinek a kezébe kerülhet. Mutassam csak a többi lapomat!!!
Végigolvasták a feladatkiírást, meg a többi jegyzetem.
Az egyik jegyzeten Alikahya volt, ott is bejelöltem, hol a rendőrség. Meg az egyik párt székháza.
No lám, itt is a rendőrség után kémkedek.
Az egyik papírra meg az volt írva, hogy Kurucesmének több szabad teret akarok adni.
Hogy értem ezt?? Mit akarok itt??
Amúgy meg honnan van ez a térkép? (Hozzá kell tennem, Kurucesme térképe...honnan van) Hát az iskolában adták.
Valóban? Ilyeneket adnak az iskolában???
Igen....ilyen térékpeket használnak emberek.
Én már kezdtem kétségbe esni, erre mondták, hogy ne essek kétségbe, csak lecsekkolnak. Telefonáltak az egyetemre.
Eközben hívott az egyik török barát, hogyeste nyolckor buli. Mondom neki, ok, de előbb még itt vagyok a rendőrkapitányságon és épp terroristának tartanak.
Átadtam a telefont a főnöknek, ő is beszélt a baráttal.
Leültettek. Az egyik zsaru kérdezgetett, hogy hány nyelvet beszélek, meg hogy tetszik a város. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni. Az útlevelemet közben nézegették a többiek, és mondogatták, hogy nagyon fontos az ittartózkodási engedély. Mondom tudom, majd jövő héten terveztem megcsinálni.
Betoppannak a barátaim. Jöttek rögtön. Az egyik zsaru épp a dékánnal telefonál.
A barátok mondták, hogy ők is ugyanilyet szoktak csinálni, mármint fotókat, jegyzeteket, nincs ebben semi különös. Zsaru válasza: akkor nektek is kell papír.
Kezdett oldódni a hangulat. Elkezdtünk beszélgetni a suliról, ki hova valósi, meg mi a helyzet. Én Budán vagy Pesten lakom? Kérdezi az egyik zsaru? Az közel van Münchenhez? Kérdezi a másik.
Kis idő múlva jön a fax a dékántól. Én, Dr....akárki ezúton jelentem, hogy diákjaim kutatást végeznek békés szándékkal.....
Ekkor már az egész őrs bent van a szobában, beszélgetünk, mondják, hogy ezt az engedélyt lefénymásolják nekem, és akkor máskor nem lesz baj. Mondom: ok.
Ekkor megszólal a főnök: nah, akkor végeztünk. Teát ittatok már?
Mondom nem, ...... de kérek!!!
szóval...
....két perc múlva együtt teáztam a két építész barátommal, a kapitánnyal, meg a kurucesmei rendőrörssel és a terroristaelhárító brigáddal. Készítettünk fotót is, jókat beszélgettünk Attiláról, a Hunokról, meg a török-magyar barátságról. Mondták, hogy itt van a közelben Thökölynek a háza, itt halt meg Thököly, feltétlen nézzem meg.
És bármikor szívesen látnak engem itt, a rendőrőrsön újból, mert én vagyok a Mádzsár Árkádás.
Erre már az egész kapitánysággal együtt röhögtünk.
Az egész ott kezdődött, hogy ma igen szép napra ébredtem úgy dél körül. Csicseregtek a madarak, sütött a nap, szóval eléggé jó kedvűen indult a nap, délben.
Aztán elhatároztam, hogy ellátogatok a tervezési helyszínre, Kurucesme faluba, amit már egy korábbi posztban írtam, mivel eléggé nem emlékeztem, hogy ott mi, s hogy van.
Fogtam a jó nagy méretű, 1:1000-es térképemet, meg a fényképezőgépemet, és elindultam busszal.
Aztán a városban elkezdtem körbe fotózgatni a tereket, utcákat, mivelhogy ez volt a feladat. Ezen felül még írogattam a térképembe, hogy melyik ház melyik, hol van bolt, hol van fa, hol van borbély, hol van gyógyszertár. Kb. az összes épületre ráillett a négy szó egyike, mivel Kurucesmében csak fa, bolt, gyógyszertár és borbély van. Na meg egy gigászi nagy városháza.
Kedves emberekkel találkoztam, kérdezgették, mi járatban.
Külföldi építész hallgató vagyok, kutatást végzek, írogatom, hogy melyik ház mi, melyik van jó állapotban, stb. De nagyon szép a város.
Áá, szuper - jöttek a válaszok - csak így tovább, Attila, Hunok, Magyar árkádás.
Mígnem, munkámat lassan meguntam, és a városházánál úgy döntöttem, ennyi elég volt, de ekkor észrevettem, hogy ott van a rendősrég épülete, gyorsan lejegyeztem hát, hogy itt van a rendőrség épülete.
Ekkor odalépett hozzám a rendőr. Valamit törökül gajdolt, nem értettem.
Mondom neki, külföldi cserediák vagyok, erre a térképre kutatást végzek Kurucesméről, csak leírogatom melyik ház mi, nehogy elfelejtsem.
No, ez volt a hiba.
Van-e papírom az egyetemtől, hogy ilyet csinálhatok.
Mondom, nem, hát ez általános dolog, Magyarországon is így szoktuk és nem szokott probléma lenni, de van diákigazolványom.
Hát az nem jó. És ittartózkodási engedélyem van-e?
Nincs, még nem váltottam ki, jövő kedden megyek, de még érvényes a vízumom.
Nah, jöjjek csak be velük a kapitányságra.
Ajjaj.
Kapitányságon csomó egyenruhás, az egyikhez odamegyünk.
Mutassam csak meg a térképet. Mi van ide írva, ezeket mi nem értjük.
Hát csak annyi, hogy ez bolt, itt meg ez van ott meg az van, de semmi érdekes, ezt bárki láthatja, bárki lejegyezheti.
Na jó, de hát nincs erre engedélyem.
Hát az nincs, de van diákigazolvány, meg Magyar vagyok meg stb....
Ki a tanárom, tudom-e a telefonszámát.
Nem tudom a számát.
Na, fáradjunk csak át a kapitányhoz.
A kapitány óriási asztal mögött, bajuszos ember, csomó papír, telefonok.
Ott újra kezdődik a beszélgetés, közben többször elhangzik a terrorista szó.
Mert hogy minek is kell nekem ez a sok információ.
Hát a tér újratervezésére, meg stb,
De hát ezt bárki felhasználhatja bármire.
De mondom, én nekem meg emlékeznem kell melyik házban mi van.
Na jó, és hol a rendőrség épülete?
Mondom itt:
Na hát ez a baj, most ez bárkinek a kezébe kerülhet. Mutassam csak a többi lapomat!!!
Végigolvasták a feladatkiírást, meg a többi jegyzetem.
Az egyik jegyzeten Alikahya volt, ott is bejelöltem, hol a rendőrség. Meg az egyik párt székháza.
No lám, itt is a rendőrség után kémkedek.
Az egyik papírra meg az volt írva, hogy Kurucesmének több szabad teret akarok adni.
Hogy értem ezt?? Mit akarok itt??
Amúgy meg honnan van ez a térkép? (Hozzá kell tennem, Kurucesme térképe...honnan van) Hát az iskolában adták.
Valóban? Ilyeneket adnak az iskolában???
Igen....ilyen térékpeket használnak emberek.
Én már kezdtem kétségbe esni, erre mondták, hogy ne essek kétségbe, csak lecsekkolnak. Telefonáltak az egyetemre.
Eközben hívott az egyik török barát, hogyeste nyolckor buli. Mondom neki, ok, de előbb még itt vagyok a rendőrkapitányságon és épp terroristának tartanak.
Átadtam a telefont a főnöknek, ő is beszélt a baráttal.
Leültettek. Az egyik zsaru kérdezgetett, hogy hány nyelvet beszélek, meg hogy tetszik a város. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni. Az útlevelemet közben nézegették a többiek, és mondogatták, hogy nagyon fontos az ittartózkodási engedély. Mondom tudom, majd jövő héten terveztem megcsinálni.
Betoppannak a barátaim. Jöttek rögtön. Az egyik zsaru épp a dékánnal telefonál.
A barátok mondták, hogy ők is ugyanilyet szoktak csinálni, mármint fotókat, jegyzeteket, nincs ebben semi különös. Zsaru válasza: akkor nektek is kell papír.
Kezdett oldódni a hangulat. Elkezdtünk beszélgetni a suliról, ki hova valósi, meg mi a helyzet. Én Budán vagy Pesten lakom? Kérdezi az egyik zsaru? Az közel van Münchenhez? Kérdezi a másik.
Kis idő múlva jön a fax a dékántól. Én, Dr....akárki ezúton jelentem, hogy diákjaim kutatást végeznek békés szándékkal.....
Ekkor már az egész őrs bent van a szobában, beszélgetünk, mondják, hogy ezt az engedélyt lefénymásolják nekem, és akkor máskor nem lesz baj. Mondom: ok.
Ekkor megszólal a főnök: nah, akkor végeztünk. Teát ittatok már?
Mondom nem, ...... de kérek!!!
szóval...
....két perc múlva együtt teáztam a két építész barátommal, a kapitánnyal, meg a kurucesmei rendőrörssel és a terroristaelhárító brigáddal. Készítettünk fotót is, jókat beszélgettünk Attiláról, a Hunokról, meg a török-magyar barátságról. Mondták, hogy itt van a közelben Thökölynek a háza, itt halt meg Thököly, feltétlen nézzem meg.
És bármikor szívesen látnak engem itt, a rendőrőrsön újból, mert én vagyok a Mádzsár Árkádás.
Erre már az egész kapitánysággal együtt röhögtünk.
2011. március 2., szerda
Belsőépítészet óra viszont volt.
Ma is megittam vagy másfél liter teát, míg vártam erre, vagy arra, órára, Hodzsára, egyebekre.
Bementem belsőépítéset órára, ott volt egy ürge.
Áhh, heló, hogyvagy, én Gergő vagyok, magyar cserediák, téged hogy hívnak, tudod, Attila, meg a hunok.
Őt Özgünek hívják, örül, hogy találkoztunk, jól beszélek törökül, a többiek hol vannak?
Erre Én: hát nem tudom, de így megy ez itt, ma is elmaradt egy órám, mert nem jött a Hodzsa.
Erre Ő: jah, értem, jó, van egy kis dolgom még, mindjárt jövök....- és kiment a teremből valami papírokért.
Majd jöttek a többiek is, az egyikük a barátom, Tugba, meg még 2 lány. Hodzsa hol van? Mondom: nem tudom, még nincs itt, csak egy srác volt itt.
Pár perc múlva visszajött az ürge: kiderült, ő lesz a tanár. Még jó hogy nem hívtam el sörözni amíg nem jön a lusta Hodzsa.
Szóval lepacsiztam a belsőépítészet-tanárral.
Amúgy a feladat: 4X4X4m-es kockákból álló bárt tervezni.
Szerintem teázót fogok tervezni. Tartozom ennyivel a török gasztronómiának.
Bementem belsőépítéset órára, ott volt egy ürge.
Áhh, heló, hogyvagy, én Gergő vagyok, magyar cserediák, téged hogy hívnak, tudod, Attila, meg a hunok.
Őt Özgünek hívják, örül, hogy találkoztunk, jól beszélek törökül, a többiek hol vannak?
Erre Én: hát nem tudom, de így megy ez itt, ma is elmaradt egy órám, mert nem jött a Hodzsa.
Erre Ő: jah, értem, jó, van egy kis dolgom még, mindjárt jövök....- és kiment a teremből valami papírokért.
Majd jöttek a többiek is, az egyikük a barátom, Tugba, meg még 2 lány. Hodzsa hol van? Mondom: nem tudom, még nincs itt, csak egy srác volt itt.
Pár perc múlva visszajött az ürge: kiderült, ő lesz a tanár. Még jó hogy nem hívtam el sörözni amíg nem jön a lusta Hodzsa.
Szóval lepacsiztam a belsőépítészet-tanárral.
Amúgy a feladat: 4X4X4m-es kockákból álló bárt tervezni.
Szerintem teázót fogok tervezni. Tartozom ennyivel a török gasztronómiának.
Ma ismét elmaradt a Bizánci építészet óra.
Pedig ezért keltem fel. Basszus.
A tanár valószínűleg ENSZ megfigyelő lehet, vagy a Titokvédelmi Minisztériumban dolgozik, mert nemhogy a kilétét nem fedte föl eddig, és titokban tartotta a sokéves tapasztalatot és tudást, amit a Bizánci építészet terén eddig fölhalmozott, de még a keresztnevét sem tudjuk. Csak annyit, hogy Fusui.
Lehet, hogy Moammer-el a keresztneve, és eddig volt jobb dolga is annál, hogy bejöjjön órára. Mindenesetre kíváncsi vagyok rá, ha felbukkan, jelentkezem.
Szóval felhasználtuk a jolly joker kártyát és elmentünk inkább teázni.
Aztán meg fogtam magam, és elmentem a Kerfúrba. Ennek ugyanis jó oka van most.
Öblítőt kell vennem.
Ennek is van oka: ma befejeződött az egyhetes keméyn munka a mosással. Kimostam mind a 7 pólómat.
Az egész procedúra a múlt pénteken kezdődött, amikor is a mosógép használatát megtanultam.
Kiteregettem. .....
....5 nap múlva, vagyis tegnap beszedtem a páncél keménységűre fagyott ruhákat a fűtetlen balkonról, és rá tudtam állítani az ágyamra. Sőtmitöbb, higított hízósertés szaguk volt. Szóval ezért határoztam el, hogy veszek öblítőt.
A török bankautomatáknál amúgy mindig másfél méteres sorok állnak. Szerintem beépített flipper is van bennük. De sikerült pénzt is felvenni.
Tehát odamentem a mosószeres pulthoz, ahol is elémrobbant egy segítőkész egyenruhás eladó. Mivel a török nyelvtudásom nem érinti az olyan peremterületeket, mint az öblítő, ezért elmagyaráztam neki, hogy a mosás mellé használatos dolgot szeretném.
Ezután készségesen odavezetett engem egy kétméter hosszú polchoz, ahol Kokkolínó Maci teljes életművét fellelheti az ember. Majd elkezdte velem szagoltatni a különböző illatokat. Hiába ellenkeztem, ő elhatározta, hogy végigszagoltatja velem a Larousse Enciklompédia botanikai címszavait a-tól duplavéig.
Ezután kiválasztottam a tenger illatút, mert az volt a legkevésbé virágillatú és rózsaszín.
Úgyhogy most hazajöttem, és elhatároztam, hogy a következő óráról én is késni fogok. Mondjuk nem biztos, hogy sikerül a tanárokat überelni.
Bár múlt héten Műemlékvédelem órán meglepődtem. Először is, tömve volt az előadó kb 50 emberrel. Ez szokatlan volt az öt emberhez szokott szememnek. Majd bevitorlázott a tanár: Soma Mamagésa alacsony kiadásban. Rózsa a neve. Gül.
És közölte, hogy aki ezután késni fog, azt igazolatlannal nem engedi be. Hoppá.
Ezután felmértük gyakorlásképp az osztálytermet. És az óra kitöltöte az előírt időt.
Ma meg küldött két e-mailt, hogy mi a tanterv és milyen eszközök kellenek.
Szóval ezért volt mindenkinek a eakciója, hogy Mimari Rölöve? Uuuuuuh.
Amúgy a többi óra nem ilyen. Felhőkarcolók órán a tanár pl felolvasta az általa kiadott jegyzetet. Ami kb arról szólt, hoyg a felhőkarcolók magasak, ezért oda kell figyelni a szerkezetválasztásnál. És New Yorkban sok van belőlük.
Egy nagy taps.
Köztársaság kori török építészet órán meg mindenkinek előadást kell tartania egy török építészről. Én kiválasztottam az egyetlen nem török építészt a listáról. Mivel az ő művét már láttam: a Taksim tér melletti Szent Antal templom:D Jó törökös:D
A tervezési órán meg bejött végre a nagyfőnök, Murat Hodzsa. Mindenki előadást tartott egy török térről, nekem magyarról kellett. Tetszettek neki az Andrássy út menti terek. Az erzsébet-téri Gödörrel meg sokat példálozott. Kár, hoyg ellőttem a Gödört, mert tervezhettem volna egy ilyet Kurucesmébe. Mindegy.
Amúgy megkérdezte, szeretem-e Makoveczet. Húha, mondom, igen. Erre ő: helyes:D + 10 pont nekem.
Óra végén meg kiadta a hf-et: meg kell makettezni a három kiadott helyszínt 200-ban. Már épp rosszul lettem, mikor odajött Ibrahim, és 10 másodperc alatt be volt osztva a két csoport, és meg volt beszélve, hogy szerda este csoportos makettezés a suliban. Ennyi. Nincs itt tökölés, rend van.
Úgyogy ma este makettezni fogunk. És szerencsére nem minndenkinek saját makett, hanem az egész tankörben 1 elég. És nem kell ám rétegesen ragasztani meg anyámkínnya. A lényeg, hogy látszódjon a lényeg. Jó kis vastag makrokartonból.
Plusz a csoport kijelentette, hogy 4 fő kevés, úgyhogy holnap toboroznak még embereket makettezéshez.
Szóval úgy látom, ez a nekem való hely. Nincs szarakodás, inkább végzünk a melóval és elmegyünk együtt teázni.
+ 10 pont a törököknek!
A tanár valószínűleg ENSZ megfigyelő lehet, vagy a Titokvédelmi Minisztériumban dolgozik, mert nemhogy a kilétét nem fedte föl eddig, és titokban tartotta a sokéves tapasztalatot és tudást, amit a Bizánci építészet terén eddig fölhalmozott, de még a keresztnevét sem tudjuk. Csak annyit, hogy Fusui.
Lehet, hogy Moammer-el a keresztneve, és eddig volt jobb dolga is annál, hogy bejöjjön órára. Mindenesetre kíváncsi vagyok rá, ha felbukkan, jelentkezem.
Szóval felhasználtuk a jolly joker kártyát és elmentünk inkább teázni.
Aztán meg fogtam magam, és elmentem a Kerfúrba. Ennek ugyanis jó oka van most.
Öblítőt kell vennem.
Ennek is van oka: ma befejeződött az egyhetes keméyn munka a mosással. Kimostam mind a 7 pólómat.
Az egész procedúra a múlt pénteken kezdődött, amikor is a mosógép használatát megtanultam.
Kiteregettem. .....
....5 nap múlva, vagyis tegnap beszedtem a páncél keménységűre fagyott ruhákat a fűtetlen balkonról, és rá tudtam állítani az ágyamra. Sőtmitöbb, higított hízósertés szaguk volt. Szóval ezért határoztam el, hogy veszek öblítőt.
A török bankautomatáknál amúgy mindig másfél méteres sorok állnak. Szerintem beépített flipper is van bennük. De sikerült pénzt is felvenni.
Tehát odamentem a mosószeres pulthoz, ahol is elémrobbant egy segítőkész egyenruhás eladó. Mivel a török nyelvtudásom nem érinti az olyan peremterületeket, mint az öblítő, ezért elmagyaráztam neki, hogy a mosás mellé használatos dolgot szeretném.
Ezután készségesen odavezetett engem egy kétméter hosszú polchoz, ahol Kokkolínó Maci teljes életművét fellelheti az ember. Majd elkezdte velem szagoltatni a különböző illatokat. Hiába ellenkeztem, ő elhatározta, hogy végigszagoltatja velem a Larousse Enciklompédia botanikai címszavait a-tól duplavéig.
Ezután kiválasztottam a tenger illatút, mert az volt a legkevésbé virágillatú és rózsaszín.
Úgyhogy most hazajöttem, és elhatároztam, hogy a következő óráról én is késni fogok. Mondjuk nem biztos, hogy sikerül a tanárokat überelni.
Bár múlt héten Műemlékvédelem órán meglepődtem. Először is, tömve volt az előadó kb 50 emberrel. Ez szokatlan volt az öt emberhez szokott szememnek. Majd bevitorlázott a tanár: Soma Mamagésa alacsony kiadásban. Rózsa a neve. Gül.
És közölte, hogy aki ezután késni fog, azt igazolatlannal nem engedi be. Hoppá.
Ezután felmértük gyakorlásképp az osztálytermet. És az óra kitöltöte az előírt időt.
Ma meg küldött két e-mailt, hogy mi a tanterv és milyen eszközök kellenek.
Szóval ezért volt mindenkinek a eakciója, hogy Mimari Rölöve? Uuuuuuh.
Amúgy a többi óra nem ilyen. Felhőkarcolók órán a tanár pl felolvasta az általa kiadott jegyzetet. Ami kb arról szólt, hoyg a felhőkarcolók magasak, ezért oda kell figyelni a szerkezetválasztásnál. És New Yorkban sok van belőlük.
Egy nagy taps.
Köztársaság kori török építészet órán meg mindenkinek előadást kell tartania egy török építészről. Én kiválasztottam az egyetlen nem török építészt a listáról. Mivel az ő művét már láttam: a Taksim tér melletti Szent Antal templom:D Jó törökös:D
A tervezési órán meg bejött végre a nagyfőnök, Murat Hodzsa. Mindenki előadást tartott egy török térről, nekem magyarról kellett. Tetszettek neki az Andrássy út menti terek. Az erzsébet-téri Gödörrel meg sokat példálozott. Kár, hoyg ellőttem a Gödört, mert tervezhettem volna egy ilyet Kurucesmébe. Mindegy.
Amúgy megkérdezte, szeretem-e Makoveczet. Húha, mondom, igen. Erre ő: helyes:D + 10 pont nekem.
Óra végén meg kiadta a hf-et: meg kell makettezni a három kiadott helyszínt 200-ban. Már épp rosszul lettem, mikor odajött Ibrahim, és 10 másodperc alatt be volt osztva a két csoport, és meg volt beszélve, hogy szerda este csoportos makettezés a suliban. Ennyi. Nincs itt tökölés, rend van.
Úgyogy ma este makettezni fogunk. És szerencsére nem minndenkinek saját makett, hanem az egész tankörben 1 elég. És nem kell ám rétegesen ragasztani meg anyámkínnya. A lényeg, hogy látszódjon a lényeg. Jó kis vastag makrokartonból.
Plusz a csoport kijelentette, hogy 4 fő kevés, úgyhogy holnap toboroznak még embereket makettezéshez.
Szóval úgy látom, ez a nekem való hely. Nincs szarakodás, inkább végzünk a melóval és elmegyünk együtt teázni.
+ 10 pont a törököknek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)