Céklaleves és feltekert marhabél...

...ma iszonyú fontos dolgokat tanultam.

Először is volt ugyebár Műemlékfelmérés órám. Reggel nagyon korán kellett hozzá kelni, hétkor.
Az itt nagyon korán van.
Pláne, hogy tegnap este kettőkor még vidáman számítógépeztem itthon. A fekete tea nagyon erős.

Szóva, felkeltem az utolsó pillanatban, de a lakótársam beköltözött a fürdőszobába, úgyhogy míg vártam, hogy bejussak, sikerült elkésnem az óráról. Akkor már úgyis mindegy alapon elmentem a büfébe egy ébresztő teáért.
Mit ad Isten, a csoporttársaim is ott vannak (A Csak Csajok meg Én csoport). Nah, nyomtunk is együtt egy reggelit, a szimit (pirított szezámmagos perecszerű karika) volt megpakolva mindenfélével. Madzsar Szalámival többek közt, így hívják itt a jó fűszeres marhapárizsit. Amúgy finom. Ezzel a reggelivel vette kezdetét a gasztronómiai utazásom, ami a nap folyamán újabb és újabb állomásokkal bővült, mígnem estig a kulinária minden peremterületét érintette.

Miután felvánszorogtunk a terembe, láttuk, hogy mindenki reggelizik órán. A tanár, aki az egyik csapattól a másikhoz megy, hogy megnézze, ki mit rajzolt, különböző reggelihalmokat kellett félresöpörnie. Szószerint. Hiába, Törökország, törökök, fő a táplálkozás. Nemámaztánmégéhesendolgozunkvagyvalami.

Nem volt jobb dolgunk, csúnya szavakat tanítottak nekem az osztálytársaim, úgyhogy bővült a szókincsem. Ezzel telt a műemlékfelmérés óra.

Ezután hazatértem, a lengyel lakótársam egy nagy doboz tejkaramellával és savanyúcukorral ajándékozott meg.

Majd ismét óra. Ekkor tervezési óra volt. Tetszett a tanárnak a munkám. Ezért ajándékképp teáztunk egyet. Ekkor megtanítottam őt a nevemre.
Ugyanis megkérdezte, hogy az apukám is Kovács? Mondom, persze.
Erre ő: de akkor ha mindketten Kovácsok vagyunk, akkor ha mondjuk anyukám hívja valamelyikőnket, honnan tudjuk, hogy melyikünket hívja?
Mondom: mert ha engem hív, akkor Gergőt mond, ha Apát, akkor Istvánt.

Ekkor tudatosult benne, hogy a Kovács a vezetéknevem. És hogy Magyarországon fordítva írjuk.

Mire ő cserébe megosztotta velem, hogy Törökországban sok az uniszex keresztnév. Pl Deniz lehet lány is, meg fiú is. Mondtam, hogy nálunk nincs ilyen. Vagyis van, de az más téma...

Ezután, otthon jót beszélgettem a lengyel lakótársam anyukájával. Ő lengyelül beszélt hozzám, amit én nem értettem, én meg angolul hozzá, amit ő nem értett. Így a tücsök ráugrott a nádra című mondat lefordítása negyed órába telt (bár most sem tudom, miért akarta ezt velem megosztani). Mire én cserébe elmeséltem neki, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot. Mire ezt elmutogattam, eléggé elsápadt (pláne a kézlevágás és az imádkozás résznél). Mire bejött a lánya, Kasia és lefordította nekünk a próbálkozásainkat. Ekkor mindketten megnyugodtunk.
Aztán beszéltünk politikáról, kiderült, hogy mindkét országban ugyanaz a helyzet, és ekkor is megnyugodtunk. Ismeri és elismeri Orbán Viktort.
Ezután a kajára terelődött a szó. Én ellőttem, hogy ettem Krakkóban Barszczy czerwónét, mire ő rámutatott a gáztűzhelyre, amin épp egy fazék barszczy czerwóne volt. Gasztronómiai élmény no.3.

A barszczy czerwóne céklaleves főttojással. Finom, savanykás, piros. Állítólag az echte one úgy készül, hogy a cékla egy hétig hideg vízben áll, így az átveszi az ízét. Mármint a víz a cékláét.
A gyorsabbik simán főtt cékla leszűrve. Mikor melegítette a levest, elsóhajtotta magát, hogy jó lenne kis vegeta bele, mert úgy az igazi. Mire közöltem, hogy van nálam vegeta (ti. gulyáslevesfőzés). Mire megnyugodtunk mindketten, hogy még egy közös pont. Polak wegier dwa bratanki!

Ezután pedig a barátaim hívtak vízipipázni. Mikor már jól megéheztünk, elmentünk éjfél körül a kedvenc çiğköftéshez (csíjköfte). A köfte alapjában véve fasírt. A csíköfte viszont nem tartalmaz húst, csak valami hasonlót, amit nem értettem, hogy mi. Úgy néz ki, mint mondjuk a piros sóder aprókavicsból, és föl van halmozva egy nagy domb alakban. Ebból markol bele a csíjköftés, rákeni a tésztalapra, majd salátalevelet, gránátalmaszószt, citromot tesz rá, feltekeri, és lehet is enni. Kicsit savanyú paradicsomos fűszeres íze van.

Ezután jól átfagytunk, nosza, kerestünk egy helyet, ahol lehet teát inni. Nem volt nehéz dolog, bármilyen meglepő.

És ez a hely a nap fénypontja volt: a kokoreç árus.
Nos, a kokoreç [kokorecs] nem más, mint egy hosszú nyársra tűzött faggyúra feltekert bél. Fúszeres szósszal megkenve, szabad lángon forgatva.
Úgy néz ki, mint a kürtőskalács.

Nemsemmi.

Szóval, miközben teáztunk és belet ettünk (amúgy finom volt), elmesélték nekem a barátaim, hogy a kokoreç miatt nem akarják felvenni őket az Európai Unióba, mivel szerintük nem felel meg a higiéniai követelményeknek, merthogy bél. (Nem tom, hogy a német Wurst, vagy a magyar kolbász, vagy akármi....francia csiga mennyivel jobb).

Mindegy, vagy kokoreç, vagy unió, dönteni kell.

És a törökök a kokoreçet választották. Annyira, hogy egy dalt is írtak róla, amit zengve énekelték nekem hajnali egykor a büfében, Izmitben, miközben együtt falatoztunk az említett ételből.

Azért ez az igazán nem semmi a törökökben azonfelül hogy a világ legvendégszeretőbb népe. Ahelyett, hogy kukoricán térdepelve kapaszkodnának az EU-felé, ami minden indokot kitalál, hogy ne vegye tagjai közé őket, inkább legyintenek egyet, ezt éneklik éjfélkor, teázgatva és társasjátékozva egy végigdolgozott nap után, hogy pirított belet és nem EU-t. És megcsinálják egyedül.
Nem biztos, hogy jobban, de hogy boldogabban és nyugodtabban, az mindenképp igaz. (És ez igaz az építészkartól kezdve mindenre.) És az is biztos, hogy ha az idegenekre nem is, de egymásra mindig számíthatnak. Akár a buszjegy árának a sofőr felé előreadogatásáról van szó, akár információkérésről, akár autóbetolásról, akár teaivásról, akár a legnagyobb szivességig, bármivel kapcsolatban.

Nos, így szól a dal, jóéjt mindenkinek!