..vagy mondjuk mint a parfé. Mert azt mindenki szereti. Na jó, törökországban vagyunk, legyen mondjuk künefe. Isztambul olyan, mint a künefe.
Van egy rétege, amit a Sultanahmet és a Nagy Bazár környékén buszokból leszálló és arra gyorsan felszálló turisták habzsolnak. Ez a külső, megkeményedett, berögzült réteg embereket bazárba befogó bajszos werárjúfrom törökökkel. Almatea, kerengődervissó, folklórprogram, húszlíráért kebab. Ezt én speciel nagyon szeretem. De Isztambul nem csak ennyi.
De aki veszi a bátorságot és mélyebbre ás benne, szép lassan megeszi a megkeményedett cérnametéltet, türelmesen végigropogtatja az összeset, szisztematikusan lekapargatja a megégett részeket, és fáradtságot nem kímélve rágja az édes cukormázzal együtt, az felfedezheti az egyedülállóan nyúlós, izgalmasan kecsketej ízű sajtot odabent. Amire senki nem számított, mikor kihozták és eléd rakták a tányért. Ez a másik Isztambul. Kicsit kevésbé tiszta, kicsit halszagú, kicsit nagyobb káosz, kicsit senki nem tud angolul. De annál érdekesebb.
A hétvégén mindkettőt sikerült végigbarangolni a szüleimmel, akik péntek reggel érkeztek meg Izmitbe kora reggeli autó-repülő-busz kombó után.
Nos, én pedig, mint helyi bennszülött vártam őket. Együtt ettünk a kedvenc cukrászdám sütijéből (ők persze egy harminc kilós bőröndöt hoztak, aminek a felét Mama által egy hétig sütött sütik, másik felét magyar csokik, poszterek, pólók tették ki!! Úgyhogy szuper dolog újra virágos sütit és túró rudit enni!)
Szóval utána együtt mentünk a kedvenc lahmacun lelőhelyemre, a Macka KebUp-ba, és együtt szálltunk fel a vonatra, ahol én mint török diák kaptam kedvezményt!
A szállodánk pár lépésre volt a legszuperebb helytől Isztambulban, így esténként sétálhattunk az iszonyúan hangulatos, sejtelmes, kolosszális, titokzatos Aya Sofia mellett. Aya Sofia nem fecseg, Aya Sofia vonz. Nem árul el semmit, azt meg kell fejteni, utána kell olvasni, faggatni kell, vissza-visszatérni. Mi megtehettük. Nappal, este, többször is.
Mellette rögtön ott a Topkapi, ahol mint török diák, ingyen léphettem be. Topkapi nem akkora mint a Budai vár. Nem annyira grandiózus, mint a Budai palota. Mégis, bármennyiszer vissza lehet térni, mindig van olyan nézőpont, ahonnan még nem látta az ember. Mindig van olyan heverő, vagy mozaik, vagy tányér, ami jé, ez mintha a múltkor nem lett volna ott. És minden sarkából más-más dolgot lát az ember Isztambulból. Ott van a márványsima, halványkék tenger, a rózsaszín-okkersárga házdzsungel, amin a Galata-torony trónol. És kicsit messzebb ott vannak az odafentről lelógatott pókháló vékonyságú hídpillérek, aminek az egyik oldalán az van írva, hogy isten hozott Európában, a másikra pedig Isten hozott Ázsiában!
A Nagy Bazár pedig olyan. Lehet benne kapni. És sokan vannak. Meg néha ott jár Andy Vajna, akivel készíthettem közös fotót:D Ez is egy meglepetés volt.
Mellette ott van a hosszú utcarengeteg, ami a Fűszerpiacon át, a hihetetlenül kávéillatú Mehmet Efendi bolttól kicsit innét lévő Galata hídig tart. Ahol rengetegen horgásznak!
Az idő is szuper volt. Végre nem esik Isztambulban! Nagy szerencsénk volt.
Másnap az ázsiai (anatóliai) oldalt látogattuk meg. Itt nyoma sincs külföldinek. Vagyis nagyon kevés. Az utcák tömve vannak helyiekkel, rengeteg kis kajálda, kumpirlelőhely (óriási krumpli megtöltve mindenféle dologgal), kávézó, lokum, ruhák, bikaszobor. Nagy volt a különbség, mikor elmerültünk a külföldiek által alig látogatott utcákban.
Ellátogattunk a tánccsoporthoz, ahol ismét magyar táncot akartak tanulni. Míg szüleim együtt teáztak a főnökkel, mi egy sor lelkes törökkel együtt a Szatmárököritó híres városra toltuk. :D Én Artvint tanultam, ami egy város nem messze a grúz határtól. És júniusban lehet, hogy én is fellépek majd velük. Mármint török táncosként:D
Bejártuk a Galata tornyot, az Istiklal utcát, a Taksim teret.
Utaztunk vonaton, hajón, villamoson, funikuler-en (modern budavári sikló:).
Vásároltunk a török piacon kabátot, amire két év garancia van, úgyhogy ha megtalálom az üzletet, becserélik. Csakhogy nem találom meg az üzletet. Mondjuk nem is kell.
Találkoztam szüleimmel és a Terminátor producerével.
Az idő napos volt, az idő esős volt. A második kevésbé!
Ettünk balik ekmeket éjszaka a Boszporusz partján egy öreg által nyárson sütve (kenyér közé sült hal és zöldségek), majd sétálhattunk a Galata hídon.
És este miután visszatértünk a szállodába bármikor foghattuk magunkat és elgyalogolhattunk a kivilágított Kék mecsethez, vagy az Aya Sofiához.
Egyszóval szuper volt a hétvége!
Nehéz volt mindezek után elbúcsúzni szüleimtől és hazamenni.
De ha jobban belegondolok....
.... hétfő reggel 6.30.
Az óraátállítás miatt 5.30 lenne, de hivatalosan 6.30.
Elbúcsúztam szüleimtől, reggeliztünk, én a hajóállomás fele tartok.
Nincs hajóm az Eminönütől a Haydarpasáig, vagyis ami a vonathoz vinne, hogy elérjem az első órám, így az Üsküdar városrészre tartok. Onnan majd busszal megyek tovább. Körülöttem minden kék, csak néhány minaretből látszik fény. A hajó alattam halkan mormog, a tengernek halszaga van. Elhagyom a Topkapit, körülöttem két ember van csak, azok alszanak. Sajnálom, hogy itt kell hagyni Anyát, Apát, Isztambult, de haza kell mennem Izmitbe, ahol a suli kezdődik. Együtt várok az üsküdariakkal a buszra. Mintha csak Pesten lennék. Felülök a vonatra, először rosszra, majdnem az iraki határhoz vittek. Aztán a jóra. Az izmitire. Ami hazavisz. Nem semmi!
Legközelebb vicceset írok!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése