Tóték

Izmitből június 27, reggel 9:00-kor indultunk el.

Másnap Batakban aludtunk, Bulgáriában. Gyönyörű, fenyvesekkel borított hegyekkel körülvett tó partján szálloda. Nagyon szép hely, mint egy kis Svájc.

Aztán Magyarország, június 28, este 7 körül.

Hogy mi változott? Semmi! Senki! Mintha csak el sem mentem volna.
Egyedül az volt szokatlan, hogy Ercsiben nagyon kevesen vannak. Fél éven keresztül mindenhol nagyon sokan voltak....tömve. Itt nem.

A családomban, barátaim közt senki nem változott....minden ugyanott folytatódott, ahol februárban hagytam...a fonalat felvettem!
És mielőtt még egy percre is leültem volna otthon, a táncosokkal elindultunk Szlovákiába.

Úticél a Magas-Tátra-beli Vychodna, ami Európa legöregebb és legpatinásabb folklórfesztiváljának ad otthont. Több mint ötven éve rendezik meg.
Egy csodás hegyi faluban, Liptovsky Ján-ban laktunk.
A fesztivál a kicsivel nagyobb Vychodna faluban volt. Hatalmas színpadot építettek, mögöttünk egy komplett faház-rendszerrel háttérnek.
Több mint ötezer ember fér el a nézőtéren, csakhogy az idő pocsék volt. Szakadt az eső, és olyan hideg volt, hogy a kimondottan Felső-Magyarországi hegyközi viselet alá is pólókat és melegítőgatyát vettünk fel. Majd meg fagytunk.
A plusz öltözet mellett segítségünkre volt (szigorúan a fellépés után) még az egy euróba kerülő kupica mézpálinka, és a szlovák barátság.

Mivelhogy abban is volt részünk. Hiszen Eszternek, a fantasztikus tolmács-anyukánknak (aki a felvidéki Zselízből származik és az egyik táncos-barátunk anyukája) tanácsára nem hallgatva Józsika barátommal elindultunk felfedezni a fesztivált. A Lángose (!!) és Kürtőskalács árus strandok után egy nagy tisztáson körben asztalok, azoknál rögtönzött zenekarok és éneklő szlovákok. Mi is odamentünk haverkodni, és annak ellenére, hogy a melegítőnkről lesütött, hogy magyarok vagyunk, a verekedés helyett együtt táncolások és kínálgatások kerekedtek különféle szlovák pálinkákból. Plusz táncoltam a magyar táncházban egy lánnyal, aki a nagy szlovák Lucnica csoportból származik. Először persze nem mert táncolni, mert mondta, hogy úgysem tud rá, majd közöltem vele, hogy ez magyarbődi csárdás, Kassa mellől. Meglepődött. Tudott rá táncolni. Jé!

Tanítottunk a sátorban szilágysági és györgyfalvi táncokat is, nagy sikerrel.
Aztán megtörtént a csoda.

Esti gálaműsor. Az első sorban a népviseletben fagyoskodó Gasparovics köztársasági elnök úr csápolt. Az együttesünk igazgatója, és mindannyiunk apukája szlovákul köszönti a nézőket. Teszem hozzá, állami tévé, élő egyenes adás. Eszter közölte velünk, ha ő most magyarul beszélne, bírságot fizetne. Ennyi.

Aztán felálltunk mi, fiúk a györgyfalvi legényeshez. Majd mielőtt még megmozdultunk volna, kitört a tapsvihar. Mikor elkezdtük a táncot, tovább folytatódott. Minden szólórészt újabb taps követett.

Szóval ennyi a politikai harcról. A vychodnai fesztiválon nem volt. Mi aztán szlovákul énekeltünk, persze óriási magyar zászló előtt. De ez ott nem volt furcsa, vagy meghökkentő. És ez így is volt jó.

Nagy megtiszteltetés volt ott lenni. Látszott a patina, az érdeklődés. Látszott a régi kultúra. Ami lehet, hogy hasonlít a magyarra, meg a lengyelre, de látszott, hogy szlovák. És ott volt a rengeteg szlovák ember, aki spontán leállt énekelni kis csoportban, aki felvette a kalapját az óriási darutollal és aki szakadó esőben esernyőt a feje fölé tartva végigcsápolta a magyar műsort is.

És volt egy gorál zenekar, akik mezőségit játszottak nekünk az öltözőben.
A mi zenekarunk is játszott együtt a buliban szlovák zenészekkel nagyecsedi és mezőségi táncokat.
Nem semmi vendéglátás.



Jó volt ott lenni. Kristálytiszta táj, csörgedező patakok, méltóságos hegyek ködöt döfve, Liptovsky Mikulás, egyeurós mézpálinka, finom ételek, kedves vendéglátók, fosatós forrásvíz, népi építészet, Vychodná.

És persze a barátaim, a forrásosok, akikkel olyan volt együtt lenni, mintha nem is lettem volna távol tőlük fél évre. Nem mondanám, hogy visszafogadtak, mert nem is volt szükség rá: el sem engedtek. Csak abból vettem észre, hogy kihagytam fél évet, hogy nehezebben kapkodtam a levegőt...