Észak-Cipruson...Episode I - rövid előjáték után a leghosszabb első nap

...nos, ott hagytam abba, hogy Ugur, a mi szállásadónk Düzcében és egyfajta helyi keresztapa elvitt minket másnap raftingolni, mert ugyebár mit is csináljon az ember esős időben...

A rafting egy eléggé sárga folyón történt, ami a szakértők szerint különösen meg volt áradva, és nagyon gyors volt, úgyhogy szuper lesz. Kapott mindenki egy búvárruhát, ami vizes volt, és semmit nem lehetett alatta viselni és testre tapadt, szóval előnyös volt nekem, meg egy sárga bukósisakot, meg egy mentőmellényt. És mind az ötven hasonlóan felöltözött legóbábu kinézetű ember a part felé vette az irányt. Nyolcan voltunk egy csónakban, plusz a vezér.
Kis eligazítás következett, amikor is megtudtuk, hogy a vezér mond majd vezérszavakat, mi meg azt teljesítve evezünk majd előre vagy hátra, vagy hagyjuk abba az evezést. Amúgy nem is a csónakban ültünk, hanem annak a peremén, a lábunk volt csak a csónakban, és ha faág jött, akkor le kellett hasalni! Miután ez is megvolt, elindultunk a vízbe.
Rögtön az elején be kellett gázolni a jéghideg vízbe, nos ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nem ússzuk meg szárazon a dolgot!
Az elején csak csordogáltunk lefelé, szal nem volt nagy szám, de aztán jöttek a lépcsők, a zátonyok, a fát. Ekkor csak a hátsó vezető ordítására figyelve tepertünk előre, mint a veszett, vagy hajolgatunk a hatalmas faágak előtt. Magas dombok közt kanyarogtunk el, ahol szőlőültetvények voltak.

De amúgy nem történt semmi veszélyes dolog.

Egyszer azonban kezdett melegedni a helyzet. Össze-vissza dobáltak minket a zátonyok, az előttem ülő termetes Ugur el kezdett imbolyogni, majd a vízbe esett, magával rántva az egész jobb oldali evezősort, köztük engem. Egy szempillantás alatt a vízben voltam, ahol hatalmas hullámok fogadtak. Elsodródtam a hajótól, a víz alatt volta. Kapálóztam, próbáltam úszni, de nem tudtam az árral mit kezdeni. Néha elengedtem az evezőt, néha visszakerült hozzám, de a hajótól egyre csak távolodtam. Az úszás lehetetlen volt, úghogy csak a mentőmellény tartott fönt, de néha nem tudtam mit kezdeni a hullámokkal, így elég sok vizet nyeltem, amit nehéz volt kiköhögni, úgyhogy elég ijesztő hörgő hangokat adtam ki. De semmi baj nem volt, csak épp nem tudtam mit kezdeni magammal, úszni lehetetlenség!
Ekkor feltűnt egy fa a parton, megkapaszkodtam az ágában, de hülyeség volt, mert a gyors víz csak tovább akart rántani. Így tovább mentem, és jó negyed óra sodródás után a partra tudtam evickélni.
Hát nem volt semmi. Épp ott volt a félúti pihenő, úgyhogy az összes csónak kikötött.
Teáztunk, de olyan iszonyú hideg volt, hogy mindenkinek úgy remegett a keze, hogy alig tudtunk inni. De amikor továbbmentünk, az evezés, meg az hiheteten élménytől ismét melegünk lett. Szóval összességében hihetetlenül jó volt, és alig várom a következő raftingot. Bár inkább a bungee jumpingot kéne kipróbálni!!!

És akkor most megszakítjuk adásunkat.

Ahogy nekem is megszakította a már-már elfásulásnak indult csütörtöki napomat egy e-mail.

Nevezetesen Zsille Dóri, a néptánc hodzsám Magyarországon, küldött facebookon egy üzenetet, hogy akkor most jövök-e Észak Ciprusra?

Nos a történet úgy alakult, hogy az Ifjúforrás táncegyüttes, akik a Nagyforrás, vagyis az én néptánccsoportom utánpótlás csoportja és szuperül lelkes táncos brigád, Észak-Ciprusra készült egy fesztiválra, és mielőtt ide jöttem, félig viccesen, félig vágyakozva megemlítettem, hogy úgyis itt vagyok a közelben, nosza, átruccanok majd hozzátok.
Ez el is felejtődött.
Egészen a két héttel ezelőtti csütörtökig.
Amikor is jött az e-mail.

Normális esetben Magyarországon elkezdtem volna sorolni a kifogásokat hogyhátiskolamegamúgyisezmegazvandehátmégisdemégsem.

De most Törökországban vagyok.
Lecsekkoltam a fapados repülőjegyeket (van diákkedvezmény!) Lefoglaltam, és vasárnap azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, ami a Sabiha Gökcen reptérre visz. (Előtte azért elővigyázatosan, lelkiismeretesen felkeltem, elmentem borbélyhoz, aki olcsóbb volt Hakannál, megborotválkoztam - mégiscsak gyerekfesztivál - maketteztem, és becsomagoltam az összes forrásos pólómat.

Nos a buszon beszéltem telefonon Özlem Kadiragával, a fesztivál szervezőjével, akinek a tolmácsa voltam három éve Százhalombattán, jó barátok lettünk, bár egyszer kirúgtak a fesztiválon aztán rögtön vissza is vettek mert állítólag balfaszkodtam a buszokkal, bár ez nem volt igaz, mindegy, szóval jó barátok lettünk, így azt mondta, hogy lesz helyem nekem is a csoport szállásán. mindegy, ígyis-úgyis mentem volna, legfeljebb a kecskeólban alszom. De hát ez török barátoknál úgysem fordulhat elő.
Szóval kiértem a Sabiha Gökcen reptérre, aki egyébként Atatürk fogadott lánya volt, és az első női vadászpilóta-nő Törökországban (sőt, lehet, hoyg a világban is, nem tudom), és kerestem a Lefkosába induló repülőt.

Ami nem volt.

Csak Ercan nevű helyre volt járat. Basszus.

Kiderült, hogy a nicosiai, vagyis török nevén lefkosai reptér neve Ercan, és ezért így írják ki, de csak ezt az egyet, a hülye turisták megtévesztésére.

Ezt persze úgy közölte velem az infopultos nő, mintha azt kérdeztem volna, hogy létezik-e olyan ország, hogy Törökország.



A repülőn ugyebár mindig parázok,ám szerencsére elterelte a figyelmem egy új barát, aki Isztambulban lakik de Famagustában, vagyis Gazi Magusában tanul, és a hétvégére hazajött a családjához. Egymás mellett ültünk, barátok lettünk, bármikor mehetek hozzá nyaralni. Köszi.

Miután szerencsés módon most sem zuhantunk le, és leszálltam a gépről, megkerestem Nefter Topgört, aki az ukrán csoport kísérője volt, és az ő buszukkal megyek majd Iskelébe, a fesztivál helyszínére. Nem volt semmi gáz, beengedtek a határon a török lakosok kapuján, mivel mióta van Ikamet kártyám, török lakosnak számítok.
Amúgy a reptér kb akkora mint Népliget, és gyalog lehet mászkálni a repülők közt. Van 2 db csomagköröztető és kész.

Megtaláltam Neftert, aki egy ukrán zászlóval várt, és kiderült, hogy lány, és a barátnője is az, Cansu.
Én már megvagyok, az ukrán csoport még nincs.
Várakoztunk, majd megjöttek az ukránok, csupa 6 év körüli gyerek. Ejha, a derekamig értek. Megkérdezték, hogy én is a gyerekfesztiválra jöttem? Mire igennel feleltem, furán néztek, de mondtam, hogy a csoport később jön, szóval nem egyedül leszek a magyar gyerekcsoport.

Szóval éjfél körül buszba szálltunk, és elindultunk Cipruson.

Éjszaka volt, hatalmas síkság, néhol egy-egy bozót, a távolban magas hegyek. A buszon langyos, mediterrán meleg, és az a jellegzetes kicsit rohadtételes-édeskés szag, ami délen szokott lenni. A busz bal oldalon megy, itt, északon is fordított közlekedés van.
Kicsi, fehér kőházak, lapos tetőkkel, tujákkal, ciprusokkal, bokrokkal, cakkos kőkerítéssel. Zegzugos utcák, kóbor kutyákkal, teljes csönd, távolban tenger.
Leszálltunk egy sulinál, ahol a kis ukránokat családokhoz osztják. A családok tapssal köszöntik a csoportot a kis iskolában, ami egyetlen földszintes épület. Az osztálytermekben Atatürk fotók és hatalmas észak ciprusi zászlók, a termek a kertre nyílnak, nincs zárt folyosó, a legelső terem a nagy igazgatói szoba. Nincs hőszigetelés, minek.

A családok némelyike virágot ad a kis ukránoknak, majd hatalmas mosollyal és büszkén viszik haza a megszeppent vendégeket.

A tanárokkal továbbmegyünk a hotelünkbe, jön a telefon az egyik ukrán tanárnéninek, hogy a kisgyerek elfelejtette az anyukája telefonszámát, ezért sír. Rövid ukrán nyugtatás után továbbrobogunk, majd buszt cserélünk, és nagy bőröndökkel az ölünkben a Bogaz Hotelhez megyünk, ami a tengerparton van, és elég nagy.

Kapok egy szobát, amiben erős festékszag van, és nincs fürdő.
Pár perc múlva, hajnali egy körül az egyik tolmács szól, hogy menjünk kajálni. A szomszéd tengerparti étterembe megyünk, ahol máris összebarátkozok az összes tolmáccsal. A magyar csoport ekkor szállt föl kb Ferihegyről, vagyis ha jól tudom, Liszt Ferenc reptérről, én azomban öt újdonsült barátommal a tengerzajos, sós levegőjű Észak-Ciprusi éjszakában sétálok vissza a hotelszobájukba, ami épp a szomszédomban van. Megkínálják az új kolegát, vagyis engem az anyuka által készített dolmával, vagyis rizzsel töltött szőlőlevéllel, és rakival, és kezdődik is a ciprusi zene és tánc.

Reggel hatig buli a csoportkísérőkkel, az új barátaimmal, akikkel kb egy órája ismerkedtem meg, de máris befogadtak, mintha ezer éve a barátjuk lennék, és akik megtudták, hogy szerdán mennék haza és máris ittmarasztaltak, most pedig bulizunk megállás nélkül, mikor is nyílik az ajtó, és megérkezik Suheyla, a magyarok tolmácsa, és közli velem, hogy itt a csoport.

Kimegyek az előtérben Hungarys melegítőben és rövidnadrágban.

Az ismerős látvány fogad.....hatalmas bőröndök, fehér melegítős barátok, az ismerős szobabeosztás, és a vezényszavak, hogy a fiúk segítsenek felvinni a lányok bőröndjét.

A Forrás megérkezett.

Reggel hat van, a nap feljött, a tenger szürkéskék, és sisteregve hullámzik, a srácok elfoglalták a szállásukat.
Zsille Dórival, aki három napja írt egy e-mailt, hogy jövök-e, most a ciprusi tengerparton beszélgetek. Itt van mindenki: itt van Márkó, az unokatesóm, akinek az első külföldi turnéja, itt vannak az ifisek, itt van Sziq bácsi jól lefáradva az idáig vezényléstől, itt van Levi bácsi, aki vízipipát keres.

És persze itt van Észak Ciprus, amire azóta vágyok eljönni, hogy egy hasonlóan meleg nyári este, három évvel ezelőtt Százhalombattán feleségül vettem Barbit.

Hogy hogyan történt a házasság, és mi történt velem Cipruson köztársasági elnököstül, famagustai menettáncostul és élő egyenes adású tévéinterjústul, az kiderül a következő napokban, a következő postokban.

...folytatása következik....

Rakı, balık, Ayvalik...

..a mondat, ami sokszor elő szokott fordulni itt minálunk. A legfontosabb török dolgokat tartalmazza, vagyis a rakit, ami a szőlőből készült, ánizsízű párlat, amit vízzel higítanak és ettől opálos lesz. A legjobb raki állítólag a Tekirdağból származó, ami Rodostó török neve. Szóval II. Rákóczi Ferenc tudhatott valamit. Vagy Mikes Kelemen. A másik szó pedig a hal törökül. Szóval ez a Kaja, pia, nők helyi változata. Ha szórakozásról van szó, akkor mindig előkerül ez a mondat. Márpedig a törökök mesterien értenek a szórakozáshoz, vagy legalábbis a hogyan érezzük jól magunkat módszeréhez. Ők a "gyerünk, igyunk meg egy sört" mondat jelentését a lehető legszélesebb skálán tudják értelmezni. Vagyis nagyon sokféleképp tudnak szórakozni.

Van ugyebár az alapképlet, teaház, çay evi vagyis csáj evi: kicsi helység, rajta kicsi sámlin bácsik ülnek, teáznak. A teát innen kis tálcán bármely üzletbe, irodába, benzinkútra (olyan is volt) elszállítják, ha a vevőt meg kell vendégelni.
Aztán gyakran megyünk játékterembe. Itt van billiárd, okey (a römi táblán játszott változata), tavla (backgammon, ostábla, amit iszonyú gyorsan tudnak játszani, de megéri megtanulni, mert szuper. Öt menet, aki veszít, az fizeti a számlát), társasjátékok, vízipipa. Itt is lehet teát venni, amit egy kis cetlin striguláznak, így a végén a cetlivel fizethetsz.
Van aztán playstation játékterem is. Szoba, fotelek, nagy tévék, playstation.
Ezek a helyek mindig tele vannak fiatalokkal. És persze velünk, vagyis velem, meg a barátaimmal. És itt szigorúan nincs alkohol. És menő ide jönni.

Aztán persze van disco, ami élő rockzenével van. A sör nagyon drága. Miután vége a zenének, mert persze hajnali 2-kor minden szigorúan bezár Izmitben, közösen elmegyünk çiğköftét enni, és egy valaki fizet, mert ez a török módszer. A másik a német, így hívják, amikor mindenki a magáét fizeti.

Aztán vannak az iskolai szórakozások.
Először is, a tanterem, ahol senki nem szeret tartózkodni, és legtöbbször az off...yaa...unatkozom (sıkıldım) szavak hangoznak el. Viszont a büfé televan, nincs sor, vagyis mindenki nyomul, nyúlkál, ordít, mint a piacon. Frissen sütik a tost-ot, a szimitet megtöltik mindenfélével, van tea, török kávé, rengeteg édesség. Van sandöviç. Találd ki, mi az! És persze van Güler Abla és Hilme Abi.
Megtanultam, hogy a fiatalok megszólítása Abla, vagyis nővér, a teyze pedig az idősebbek. Abi ugyancsak fiatal megszólítás, olyasmi mint a bátyó. Én pl. Gergő Abi vagyok Yuszufnak, a 7 éves kisgyereknek. Aki kapott a múlt héten Boci csokit Magyarországból, és azonnal befalta.
Nos: suli. Szóval van a büfé, törökül kantin, és az udvar, ahol napernyő, színes székek. Általában ez a lelőhelye a diákoknak. És mivel mellettünk van a zenekonzervatórium, mindig van valami rögtönzött koncert.

Aztán van a tanárok szórakozása. Ők teáznak mindig. Néha a büféből egy tálcás néni megy ki sok teával, és valamely tanterembe megy. Ekkor a tanár teázik egyet.
A múlt héten zsűrink volt. Vagyis a tervezési feladatainkat zsűrizték. Ez kész tanár mennyország. Mivel ez úgy néz ki, hogy a tanár nem tartja meg az óráját, zsűrizik. Hosszú asztal, előtte nagy vetítő, ezen magyarázza el a hallgató a tervét.
Az asztalt végigülik a tanárok, és ötpercenként rendelnek valamit, akkor jön a büféből az egyenruhás néni, teával megrakodva. Aztán sütemény érkezik, az összes tanár azzal van elfoglalva. Mellesleg folklórprogramként a diák magyarázza az értékelésre szánt tervét a projektornál. Mindegy, mert megjött a szendvics. Le van tojva szerencsétlen diák, a tanárok inkább még egy teát isznak.

És van a csodálatos török természet. A hétvégén Boluban, Düzcében és az Abant tónál jártunk, mivelhogy

Kasia, a lakótársam tagja egy nemzetközi utazó-weboldalnak, a Couch-Surfingnek. Itt bárki regisztrálhat, és felajánlhatja az egyik szobáját az épp arra járó utazónak, vagy utazás esetén ő is igénybe veheti mások lakását. Szóval bárhol találhatsz magadnak a világban önkéntes otthont. Kasia talált is Düzcében egyet, így arrafelé vettük az irányt.

A buszon kaját kaptunk, kávét kaptunk, egyenruhás ember szolgált föl. Volt tévé. Az előző ülés támláján miniképernyő. Játékok, zenék, filmek. Ez a busz. A mögöttem lévő utas a pisiszünetben meghívott egy teára, mert látta, hogy külföldi vagyok. Meg grillezni a nyáron a nyaralójába.

Szóval, Bolu városa melletti Abant tóhoz mentünk. Egy fenyvesekkel betakart hegyekkel övezett tó, néhol kicsit mocsaras-lápos, szép fahíddal, néhol tükörsima, átlátszó, kavicsokkal. Egy helyen cifrán festett kordés cigányok voltak, egy helyen luxusszálloda kösk-e, vagyis kajálda-teázója. Aztán egy helyen a vízben egy horgász állt. A közelben fényképeztünk, mire ő odajött, odaadta a horgászbotját, amin egy hal lógott. Épp most fogta, fényképezzük le! És igyunk vele teát ennek örömére.
Emberek piknikeztek körülöttünk, túrázók mászkáltak, gyerekek lovagoltak. A táj meg Svájc és Skócia fúziója. Szóval ez is Törökország.

Aztán elmentünk a Couch-surfingen talált szállásadónkhoz. Na, ebből mi lesz? Sosem láttuk, nem ismertük. A buszállomáson várunk rá, nagy halom szotyival. Késik.

Egyszer csak begördül egy dzsip, nála fogunk lakni. Uğurnak hívják, bocsánatot kér, hogy késett, de épp az Avatart nézte. Nosza, mi is menjünk és nézzük vele.
A lakásában 3D-s projektor, a falon snowboard. Kaját rendelünk, 3D filmet nézünk. Utána menjünk discoba. Max hangerőn Tiesto. A discoban korlátlan fogyasztás, lézerfény, minden. Miután partyztunk egyet, jöjjön valami hazai.
Elmentünk egy farmra, ahol a benti élet először Fásy Ádám showra hasonlított, de egyre inkább átcsapott igazi török mulatozásba. Középen vaskályha, körülötte lakodalmi tömeg, roskadásig rakott asztal, táncoló emberek olyan bazi nagy görög lagzi módjára. Mikor itt is végetért a menet, már csak mi maradtunk és Uğur barátai. Kiderült, hogy ő a kaukázusbólé származik, és cserkesz nemzetiségű, vagyis syrcesian. Előkerül a harmonika, igazi kaukázusi zene, felpattant Uğur és egy lány és nyomtak nekünk egy rögtönzött lezginkát, mire mindenki énekelt, tapsolt. Táncház hajnalban.

Másnap esett az eső, nincs túrázás!
Mit tehet ilyenkor az ember?
Nosza, menjünk raftingolni. Persze szigorúan ingyen, mivel mindenki Uğur barátja. Folyt köv...

Olyan vagyok, mint a mogyoró a süteményen...

...ezt a bókot a tervezési tanárom feleségétől kaptam, aki szintén tervezési tanár, és szintén a mi tankörünkben tanít. (Vagyis néha ő jön be teázni, néha a férje, amúgy a harmadik tanerő, a doktorandusz kolega mindig ott van, de csak karácsonyfadísznek, mert egy szót se szól és azt is törökül mondja.)

Visszatérve a bókra, nem kell megijedni, nem fogom tevéért megvenni a prof nejét, és ő sem tervez engem megszöktetni. És nem fogjuk hátralévő életünket leélni valahol az anatóliai pusztákon kecsketenyésztéssel, szimitgyúrással és nádkunyhóépítéssel. Ám az igazat megvallva először én sem értettem, miért érdemeltem meg ezt a gasztronómiai hasonlatot.

Kiderült, hogy ezt arra az emberre mondják, akinek örülnek, ha ott van, de igazából nem nagyon fontos. Nos, ezzel marha jól megfogalmazta, mit is keresek én ebben a suliban.

Mivel hogy nekem is ennyit jelent a suli. Jó, hogy van, de ha nem lenne akkor sem profitálnék kevesebbet. Vagyis helyesbítek. A klasszikus értelemben vett Tanulás nekem itt nulla.

És itt most a Béemés tanulásról beszélek. Tanár mondja, lejegyzetelem, megtanulom, levizsgázok, elfelejtem tanulásról.

De van egy másfajta tanulás, ebben viszont száz százalékos az iskola.

Hiszen bizánci építészet órán tanultakat mind tanultam már otthon, Daragó tanár úr iszonyúan jól elmagyarázta. De egy török tanártól hallani mindezt, aki a Nagy Római Birodalom fővárosában végzett ásatásokat, szóval vele teázgatva hallani az Aya Sofiáról, miközben hétvégén bemegyek és megnézem a maga gigantikusságában, nos ilyen nem sokszor fordult elő.
Műemléket mértem már föl. De egy olyan házat, ami majd száz éve épült, mikor még Oszmán Birodalom volt, szultán (vagyis padisah, mivel a szultán kb őexcellenciáját jelent), és ma is egy család lakja, ahol anyuka fejkendőt visel, a kisfiút Juszufnak hívják, és eredeti török ételt főz nekünk teával, nos ilyen még nem volt. Plusz műemlékfelmérés órán lehet a legjobb káromkodásokat (küfür) tanulni, mivel mindenki utálja. És szlenget....az unatkozás jele az off yaa. Az igyunk teát: Haydi, bir çay içelim [hádi bi csáj icselim)...nos ezeket lehet a legtöbbet hallani.
Tervezési tárgyam volt már....de mikor tervez az ember minaret mellé hidat?
Belsőépítészet órám meg ráadásul sosem volt. És rögtön török teaház a projekt.

Mellesleg meg megtanulom, hogy lehet elvégezni a munkát örömmel. Jó sok büfével, barátokkal, teával, igazi kollégákkal. Kiülünk a kertbe, odajön pár ismeretlen, és elkezd véleményt mondani a rajzunkról. Csak hogy segítsen. A többiek megköszönik.

Szóval, tényleg van valami ebben a mogyoró dologban....

...amúgy a mogyoró mellett meg kell emlékeznem a szotyiról.
Azt hittem, hogy a legtöbb szotyit a balatonföldvári focipályánál fogyasztják az emberek, meccsnézés közben. Akkor ugyanis a földet egyenletes mennyiségű napraforgómaghéj borítja.

Nos, Törökország veri őket. Szotyi a vonaton, újságpapírra. Szotyi tévénézés közben. Vízipipa közben. Szotyi a büfében. Csak úgy valahol, utcán.
Egyedül a parkban nincs szotyi, mivel ott tábla jelzi, hogy tilos szotyizni. Nem hazudok. Ki van írva (Ennek ellenére a szél mégiscsak odaröppentett párat. Bocsesz)

És szotyi a buliban.
Ugyanis, ez itt most a reklám helye, megrendeztük Kasiával, a lakótársammal az első török házibulimat.
Harmincöten voltak.
Kitalálta Kasia, hogy legyen valami apropója a bulinak, úgyhogy roma és apaçi buli lett.
Az apaçik a török suttyók, akik robbantott gatyában, belőtt hajjal járnak, iszonyú illetlen dolgokat csinálnak, pl beszólnak néha a járókelőknek meg röhögnek, vagyis átlagos magyar fiatalok módjára viselkednek (botrányos). És van apaçi tánc, meg zene. Minden második embernek ez a csengőhangja, úgyhogy egy Isztambul-Izmit vonatúton kb hetvenszer meghallgatom. És van apaçi tánc, ami a hajzselézés-mozdulattól kezdve a dobom a labdát mozdulatig mindent tartalmaz. Ez most a menő mifelénk:

Szóval én gondoltam folklór-gyökereimet megeresztve cigány leszek, csakúgy mint Kasia. Egymást hergelve jól beöltöztünk, ő adott nekem kalapot, virágot, satöbbi, én a lehető legtöbb nyakláncát rábeszéltem, meg kendő, meg minden.
A harmadik lakótársunk kijelentette, hogy ő nem öltözik be.
Nos, jöttek a barátok, senki nem öltözött be. Kivéve az egyik lány, őt emiatt befogadtuk a családba!! (Fotók Fészbúkon!!) Mindegy, mi emiatt is egyre jobban szórakoztunk, mígnem másfél óra elteltével megérkeztek a spanyol ERASMUSosok, mindenki full cigány ruházatban, orrpiercinggel, műszemöldökkel, úgyhogy jól telt a buli hátralévő része is. A szomszédok hajnali négy felé kopogtattak a radiátoron. Nyilván nem minden nap hajnali kettőkor hallgatnak Nótár Maryt a török szomszédok.

De a külföldi barátok iszonyúan élvezték! Akárcsak a Mahala Rai Bandát.

Persze voltak spanyolok, úgyhogy volt Makarena, meg apacsi, meg minden.

Holnap két négyzetméter sörösüveget viszünk majd ketten vissza Kasiával a szomszéd boltba. Érdekesen fogunk mutatni.

Jah, és megismerkedtem a bulin Annamáriával, aki már jó ideje itt él, és itt is fog, Izmitet otthonának tekinti, és akit már ezelőtt is ismertem, de csak hallomásból. Mivelhogy bárkivel találkoztam Izmitben, legyen szó barátokról, a teaházas csajról, a boltban, az akárhol, és megtudták, hogy magyar vagyok, akkor rögtön jött a kérdés, hogy ááá, Annamariát ismerem? Én mindig azt mondtam, hogy nem! De most végre megismertem!

Úgyhogy néztek nagyot a barátaim, hogy magyar nyelv mégiscsak létezik, és nem csak én találtam ki az ő bosszantásukra, merthogy még egy valaki van itt, aki megérti.
Miután a party végeztével kipihentük magunkat úgy délután háromig, fogtam magam, és Isztambulba mentem.

Mivelhogy.....

Négy napja kaptam egy telefont az egyik isztambuli táncegyüttes főnökétől, az İstanbul çağdaş [Isztambul csádás - nem csárdás, a szó kortársat jelent]-tól. Ők jönnek ugyanis az idén a Summerfestre.
A főnök kiköpött Frenreisz Károly, hamar jó barátok lettünk, meghívott kajálni, közölte, hogy 34 helyett 40-en akarnak jönni, intézzem el, majd megnéztem a műsorukat. Néptánc volt modern ruhában. Mikor aggódni kezdtem, hogy mit fog ehhez szólni a végletekig kifinomult battai közönség valamint a folklórrendőrség, közölte velem, hogy természetesen Magyarországra autentikus dolgokat visznek. Hálaazégnek!

Szóval összehaverkodtam a főnökkel , akivel lehet, hogy 10 örömteli napot fogok együtt szenvedni.

Amúgy meg találkoztam barátokkal a műsor alatt, akikkel Sevillában ismerkedtem meg, vagyis Sevilla mellett, Dos Hermanasban, és nyár óta nem láttam őket, de persze mogyoróként fogadtak a süteményen.
Mikorra véget ért a műsor, vonat már nem indult, busszal indultam haza.
A Török busz nem olyan mint itthon. Kétféle van.
A két véglet.
Van az egylíráért felkapaszkodós, bárholmegállós, tömött, dudálós minibusz,

és van az elit, a távolsági busz.

Nos, mi ezt cserkésztük be. Szó szerint, mert buszmegálló nincs, csak hely, ahol megáll a busz. Mikor odaértünk, épp indulni készült. Becsukódott az ajtó, elindult. Én ottmaradtam a barátok kocsijában
Magyarországon ekkor káromkodunk, legyintünk.
Törökországban nem.
A barát beletaposott a gázpedálba, megelőzte a buszt, Ben Hur módjára lefelé szorította az úttestről, miközben a leengedett ablakon ordított a sofőrnek, hogy álljon meg.
És láss csodát: a sofőr megállt.

Ajtó kinyílt, én felmentem a buszba! Majd mentünk tovább.
Itt aztán nem a megszokott bajszos Albavolán, nincsenapróm, miértnemvettelőrejegyet fogadott, hanem egy utaskísérő.
Foglaljon helyet. Ó, köszönöm.
Majd utaskísérő, aki egyenruhában volt, mindenkitől megkérdezte, és sorban feljegyezte, hol kíván leszállni.
Majd kiállított nekem egy névre szóló jegyet. A Kovács Gergő helyett a könnyebbség kedvéért Gergő Bey (Gergő Úr) szerepelt rajta.
Meg persze 13 líra, ami a 4,5 lírás vonatjegyhez képest sok.
Viszont van szabad hely. Két órás zötykölődés helyett 40 perc (!!!) alatt hazaértem. Csöndben.

És Izmit határában fogta magát az utaskísérő, elővett egy gurulós asztalt, és kávéval, teával kínált minket.

Szóval ez a török busz. Az ember választhat. (Ellentétben Magyarországgal, ahol a koszos, veszélyes, olcsó vonatot, vagy a lassú, szorongós, olcsó buszt választhatod) itt van az olcsó, kulturált, tömött, lassú vonat, ahol vehetsz 100 forintért forró szimitet és 60 forintért ásványvizet, vagy a luxus, ingyenkávés, gyors, kényelmes, drága busz. Kinek mi tetszik, döntsd el, kell-e, vagy nem kell.

Akár a mogyoró a süteményen.

Isztambul réteges, mint az ogre...

..vagy mondjuk mint a parfé. Mert azt mindenki szereti. Na jó, törökországban vagyunk, legyen mondjuk künefe. Isztambul olyan, mint a künefe.

Van egy rétege, amit a Sultanahmet és a Nagy Bazár környékén buszokból leszálló és arra gyorsan felszálló turisták habzsolnak. Ez a külső, megkeményedett, berögzült réteg embereket bazárba befogó bajszos werárjúfrom törökökkel. Almatea, kerengődervissó, folklórprogram, húszlíráért kebab. Ezt én speciel nagyon szeretem. De Isztambul nem csak ennyi.
De aki veszi a bátorságot és mélyebbre ás benne, szép lassan megeszi a megkeményedett cérnametéltet, türelmesen végigropogtatja az összeset, szisztematikusan lekapargatja a megégett részeket, és fáradtságot nem kímélve rágja az édes cukormázzal együtt, az felfedezheti az egyedülállóan nyúlós, izgalmasan kecsketej ízű sajtot odabent. Amire senki nem számított, mikor kihozták és eléd rakták a tányért. Ez a másik Isztambul. Kicsit kevésbé tiszta, kicsit halszagú, kicsit nagyobb káosz, kicsit senki nem tud angolul. De annál érdekesebb.

A hétvégén mindkettőt sikerült végigbarangolni a szüleimmel, akik péntek reggel érkeztek meg Izmitbe kora reggeli autó-repülő-busz kombó után.
Nos, én pedig, mint helyi bennszülött vártam őket. Együtt ettünk a kedvenc cukrászdám sütijéből (ők persze egy harminc kilós bőröndöt hoztak, aminek a felét Mama által egy hétig sütött sütik, másik felét magyar csokik, poszterek, pólók tették ki!! Úgyhogy szuper dolog újra virágos sütit és túró rudit enni!)
Szóval utána együtt mentünk a kedvenc lahmacun lelőhelyemre, a Macka KebUp-ba, és együtt szálltunk fel a vonatra, ahol én mint török diák kaptam kedvezményt!

A szállodánk pár lépésre volt a legszuperebb helytől Isztambulban, így esténként sétálhattunk az iszonyúan hangulatos, sejtelmes, kolosszális, titokzatos Aya Sofia mellett. Aya Sofia nem fecseg, Aya Sofia vonz. Nem árul el semmit, azt meg kell fejteni, utána kell olvasni, faggatni kell, vissza-visszatérni. Mi megtehettük. Nappal, este, többször is.
Mellette rögtön ott a Topkapi, ahol mint török diák, ingyen léphettem be. Topkapi nem akkora mint a Budai vár. Nem annyira grandiózus, mint a Budai palota. Mégis, bármennyiszer vissza lehet térni, mindig van olyan nézőpont, ahonnan még nem látta az ember. Mindig van olyan heverő, vagy mozaik, vagy tányér, ami jé, ez mintha a múltkor nem lett volna ott. És minden sarkából más-más dolgot lát az ember Isztambulból. Ott van a márványsima, halványkék tenger, a rózsaszín-okkersárga házdzsungel, amin a Galata-torony trónol. És kicsit messzebb ott vannak az odafentről lelógatott pókháló vékonyságú hídpillérek, aminek az egyik oldalán az van írva, hogy isten hozott Európában, a másikra pedig Isten hozott Ázsiában!
A Nagy Bazár pedig olyan. Lehet benne kapni. És sokan vannak. Meg néha ott jár Andy Vajna, akivel készíthettem közös fotót:D Ez is egy meglepetés volt.
Mellette ott van a hosszú utcarengeteg, ami a Fűszerpiacon át, a hihetetlenül kávéillatú Mehmet Efendi bolttól kicsit innét lévő Galata hídig tart. Ahol rengetegen horgásznak!

Az idő is szuper volt. Végre nem esik Isztambulban! Nagy szerencsénk volt.

Másnap az ázsiai (anatóliai) oldalt látogattuk meg. Itt nyoma sincs külföldinek. Vagyis nagyon kevés. Az utcák tömve vannak helyiekkel, rengeteg kis kajálda, kumpirlelőhely (óriási krumpli megtöltve mindenféle dologgal), kávézó, lokum, ruhák, bikaszobor. Nagy volt a különbség, mikor elmerültünk a külföldiek által alig látogatott utcákban.

Ellátogattunk a tánccsoporthoz, ahol ismét magyar táncot akartak tanulni. Míg szüleim együtt teáztak a főnökkel, mi egy sor lelkes törökkel együtt a Szatmárököritó híres városra toltuk. :D Én Artvint tanultam, ami egy város nem messze a grúz határtól. És júniusban lehet, hogy én is fellépek majd velük. Mármint török táncosként:D
Bejártuk a Galata tornyot, az Istiklal utcát, a Taksim teret.
Utaztunk vonaton, hajón, villamoson, funikuler-en (modern budavári sikló:).
Vásároltunk a török piacon kabátot, amire két év garancia van, úgyhogy ha megtalálom az üzletet, becserélik. Csakhogy nem találom meg az üzletet. Mondjuk nem is kell.
Találkoztam szüleimmel és a Terminátor producerével.
Az idő napos volt, az idő esős volt. A második kevésbé!
Ettünk balik ekmeket éjszaka a Boszporusz partján egy öreg által nyárson sütve (kenyér közé sült hal és zöldségek), majd sétálhattunk a Galata hídon.
És este miután visszatértünk a szállodába bármikor foghattuk magunkat és elgyalogolhattunk a kivilágított Kék mecsethez, vagy az Aya Sofiához.

Egyszóval szuper volt a hétvége!

Nehéz volt mindezek után elbúcsúzni szüleimtől és hazamenni.

De ha jobban belegondolok....

.... hétfő reggel 6.30.

Az óraátállítás miatt 5.30 lenne, de hivatalosan 6.30.
Elbúcsúztam szüleimtől, reggeliztünk, én a hajóállomás fele tartok.
Nincs hajóm az Eminönütől a Haydarpasáig, vagyis ami a vonathoz vinne, hogy elérjem az első órám, így az Üsküdar városrészre tartok. Onnan majd busszal megyek tovább. Körülöttem minden kék, csak néhány minaretből látszik fény. A hajó alattam halkan mormog, a tengernek halszaga van. Elhagyom a Topkapit, körülöttem két ember van csak, azok alszanak. Sajnálom, hogy itt kell hagyni Anyát, Apát, Isztambult, de haza kell mennem Izmitbe, ahol a suli kezdődik. Együtt várok az üsküdariakkal a buszra. Mintha csak Pesten lennék. Felülök a vonatra, először rosszra, majdnem az iraki határhoz vittek. Aztán a jóra. Az izmitire. Ami hazavisz. Nem semmi!



Legközelebb vicceset írok!!

Hakan, a borbély

Nos, a mai nap feljebb léptem a török férfitársadalom ranglétráján, egy újabb lépcsőfokkal. Ugyanis korábban már játszottam tavlát (backgammon vagy ostábla) teázás közben, elmentem henteshez húst vásárolni, átadtam a helyemet a vonaton öregasszonyoknak, kisgyerekes anyáknak, ezek mind-mind a helyi férfiélet meghatározó sarokpontjai.

De ma elmentem borbélyhoz is.

Nos, a borbély itt a hely. A gyógyszertár után a legtöbb üzlet borbély, ami nem kis szó, lévén gyógyszertárból rengeteg van. A borbélynak hatalmas az ablaka, benne nagy bajuszú, felül kopasz török emberek ülnek, és a borbély különböző dolgokat művel a fején, miközben társai körülötte teáznak.

Mikor Magyarországon tolmácskodtam külföldi török együtteseknek, kétnaponta kellet elmagyarázni, hogy itt a fodrászok nem borotválnak. Úgyhogy vegyél magadnak gilette pengét! Mire csalódott fejcsóválás vagy értetlen bámulás volt a válasz.

Nos itt a borbély mindent csinál, de tényleg! És én ma bemerészkedtem egybe, lévén már elég hosszú volt a hajam.

Úgy hívják, hogy Hakan, épp az ajtóban teázott az egész üzlet, mikor mentem. Csak rájuk kellett pillantani, rögtön fel is ugrottak. Az egyikük betessékelt, a másikuk felém fordította a széket, a harmadik tolta a fodrászapparátot, a negyedik levett egy száradó lepedőt, körém kanyarította. Az ötödik teázott tovább.

Miután helyet foglaltam a hatalmas fotelben, jött a kérdés, hoyg milyen frizurát szeretnék. Mondom, rövidet.

Nah, ekkor kezdődtek a bajok. Hogy hát csak úgy nem lehet ám hajat vágni, nosza, kezembe adott egy újságot tele különböző frizurákkal.

Nos, én kiválasztottam a legegyszerűbbet, a rövid hajat.

Kicsit még lapozgatta nekem a borbély, hogy hát nézzem csak meg, meg ilyen is van, de nem igazán akartam másféle hajat, mivel az itteni frizuradivat úgy néz ki kb, mintha haj alakú sapkát húztak volna magukra. Amúgy menő...

Szóval, megkezdődött a vágás. Először is egy papírcsíkot kanyarítottak a nyakamra, majd leborítottak egy lepedővel. A szék magasságát precízen beszabályozták, és jöhetett a művészet. A mester zakatolt körülöttem az ollóval, míg egy tizenöt forma inas néha söprögetett rólam hajat, néha nézte, hogy vág a mester, néha megfogta az ollót, mikor a főnök vizet spriccelt a fejemre. Mérnöki pontossággal körbevágta a fejem, a pajeszomat majdnem tolómérővel centizte ki. Minden részén háromszor ment át a fejemen, közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól.
Nos, harminc perces pattanásig feszült koncentrálás után befejezte a dolgot, a hajam rövid lett. Persze nem egyszerűen rövid, hanem így-meg úgy...a fejemet többször, több szögből bemérve, inassal együtt, ötféle fésűt váltva, mesterien rövid.
(Mondjuk Antu Mama mindezt inasok nélkül is megteszi...)

Mikor már készültem felállni, mondta a főnök, hogy hogyisne! Most kezdődik a lényeg.

Meghúzott egy kart, így az előttem fekvő mosdókagyló felém mozdult. Az inas rámkanyarított két törülközőt, majd előre kellett buknom, és jött a hajmosás különböző elixírekkel. Mikor ez is megtörtént, kezdődött a szárítás, miközben henger alakú fésűvel belőtte a két centi hosszú hajam. Ami abból állt, hogy a fejemet kaparta iszonyúan. Majd elém rakta a zseléválasztékot. Az egyik száraz, a másik ilyen, meg olyan, mondtam, hogy mindegy. Választott egyet.

Majd zselézés után.....jött az inas egy botra szúrt égő vattapamaccsal.
Jézusmária!
Kiderült, hogy nem megbillogozni akarnak, hanem csak az arcomat és a fülemet égette le. Majd valami sprayvel befújt, megpördítette az ajtó felé a széket, és sűrű görüsmeküzerével kikísért, miután húsz lírától megszabadultam. 2800 Ft, hajvágással, teával, sztorikkal és artistaprodukcióval.

Nos, jártam borbélynál, kezdek török férfivá válni. Jövő héten bevonulok a seregbe!

Who the fXXk is Mongeri?

Most ilyen hangulata van az ittlétnek, mint ennek a zenének. Milyen is az a hangulat? Kicsit idegen, tőlünk különböző, de mégis hozzászokik és megszereti a fül azonnal. Megszereti a nyugodtságát, az életvidámságát, a feszes lüktetését, a dinamizmusát. Nem lehet minden szavát érteni, de nem is kell mindent megérteni, csak élvezni.

Ez a zene szólt a lakásomban vasárnap (vagy inkább hétfő) hajnali egy és három közt.
A kép a következő: a szobánk közepén egy kis asztal, rajta egy vízipipa, nagy halom szotyi, körülötte három török, egy lengyel, egy brazil és egy magyar fiatal. A törökök közül volt aki járt Magyarországon, nagyon élvezte, vissza akar menni. A másik török járt Brazíliában, nagyon élvezte, beszél spanyolul, a nyáron oda készül. A lengyel lány itt él már egy éve Törökországban, ő segített a magyar fiúnak lakást keresni aki öt éve törökül tanul és szereti a törököket. A brazil fiú meg ugyan csak ittvan, mezítláb ül a földön, állandóan vigyorog, és arról beszél, hogy az országában többen laknak nyomornegyedben, vagyis favelában, mint Magyarországon összesen, de mégis vigyorogni kell és hallgatni a fent említett zenét és vízipipázni itt Törökországban.

Nos, ezt tettük. De hogy is jutottunk el idáig? Nos, kezdem csütörtök este....

Amikor is olyan fáradt voltam, hogy visszautasítottam egy buli meghívást. Először.

.... Mivelhogy nekem előadást kell tartanom hétfőn Giulio Mongeri nevű építészről, akiről a tanár szerint sincs semmilyen forrás. Nos, ekkor azt tettem, mint amit a vizsgázó, aki miután Petőfit húzta, azt felelte, hogy Petőfi nagy költő volt, de Arany még nagyobb ....satöbbi. Szóval azt választottam, hogy bemutatom az európai építészeti példákat, amit a Mongeri nevű olasz származású török építész alkalmazott épületében. Szóval itt kezdődik a történet, ami keretezte a hétvégémet. És amire a cím is utal.....a történet folytatódik.....a dőlt betűs részekkel

Miután meguntam a fent említett építész művei utáni hajszát, mondtam Kasiának, a szobatársamnak, hogy bár bulizni ma nem mentem el ...shame.... de vízipipázhatunk egyet. Erre ő meghívta az egyik török barátját.

Aki belépett az ajtón, majd közönte ékes palóc tájszólással, hogy Örülök, hogy találkoztunk, a nevem Fatih....satöbbi. Kiderült, hogy fél évig volt ERASMUSon Gödöllőn a Szent István Egyetemen. Gépészmérnöknek tanul, imádja Magyarországot, kedvenc helye a ZP, a magyarok nagyon vendégszeretőek, a magyar lányoknak azt kell mondani, hogy gönörű vagi, többször aludt el a vonaton és utazott tovább Egerig, vagy Füzesabonyig [az ő kiejtése alapján Füzesaboni]:D Egyszóval rokon lelkek vagyunk.:D:D

No, ezután elindultam másnap Isztambulba Tugbával, mivelhogy
az egyik tanár szerint a suliban az isztambuli Yildiz Műszaki Egyetem könyvtárában van könyv Giulio Mongeriről! Nosza, úgysem voltam még isztambuli könyvtárban!
Az építész kar kb olyan mint a BME, csak egy nagy folyosó van. És az étterem hatszor akkora mint maga a kar:D És sok teát isznak. Mondjuk ez a BME-n is így van! Az építészkar előtt pálmafák nőnek, körülöttük kutyák szaladgálnak és van egy tó aranyhalakkal, meg egy full pizzéria.
A könyvtárában aztán találtunk egy tíz éves doktori disszertációt Mongeriről. Elvittük lefénymásolni.
Én, aki hozzá vagyok szokva a Black Sheep fénymásolószalon tököléséhez, gondoltam, hogy ez lehetetlen. Nem hazudok, a teljes könyvet két perc alatt lemásolta az ürge a szalonban. Félelmetes volt, úgy lapozott mint egy gép. És képes volt ezért elkérni százötven forintnyi lírát:D Nem semmi:D:D
Ezután a szomszédos Iszlám könyvtárba mentünk, ahol egy fejkendős nő fogadott minket, majd felvette az adatainkat:D Az enyémnél megszenvedtük! Majd kaptunk nyakbalófaszt [így nevezzük a nyakba akasztható belépőkártyát], és ingyen lefénymásolták, amit találtunk! Raktam képeket a facebookra, nézzétek meg, elég jól néz ki a könyvtár!

Ezután ettünk balikekmek-et a Boszporusz partján, ami kenyér közé rakott grillezett hal sok hagymával és salátával. Majd vettem egy zsetont a hajóra, mivelhogy itt zsetonnal működik a rendszeres kompjárat, akárcsak a dodzsem (a beszállás is olyan).
Bár a barátok invitáltak, hogy maradjak ott Isztambulban estére, mivelhogy másnap Fenerbahce meccsre megyünk, én hazamentem Izmitbe, merthogy


be kell fejeznem hétfőre az előadást Mongeriről, ami abból áll, hogy le kell fordítanom egy török nyelvű doktori disszertációt. Erre azt mondaná a török, hogy off...yaa.

Szóval hazamentem. A vonaton mindig állni kell. Mivelhogy mindig van egy kisgyerekes anyuka, vagy egy öregasszony a közelben. Szerintem van rajtam egy detektor, ami jelez nekik, hogy én úgyis átadom a helyem. Mondjuk a törökök is átadják. Ők is rendesek!
A vonatúton aztán ismét volt szórakozás. Felszállt egy nő egy kisbabával, akivel aztán az egész vagon elkezdett játszani. A szimitárus viszont nem jött, így hazáig éheztem:D

Otthon aztán nekiálltam a prezentációnak. De reménytelennek éreztem. Lakótársam, Kasia bulizni hívott a spanyol ERASMUSOSokhoz. AKiket még senki nem látott, csak spanish people fedőnéven futottak. Négyen vannak, és még nem voltak a suliban.:D Visszautasítottam, mivelhogy itt a Mongeri, basszameg.
Kasia elment, én továbbra is küzdöttem a fordítással, majd kis idő múlva jött az SMS, hogy azonnal emeljem föl magam és menjek bulizni mert mindenki itt van. Tolga volt az, a török haverom.

Ekkor jött az ötlet.

Ugyebár Tolga török, tehát tud törökül, tehát le tudja nekem fordítani az előadást vasárnap este, így hétfőre kész lesz!

Szóval fél óra múlva a spanyolokkal lambadáztunk.

Másnap ismét irány Isztambul. Ekkor szombat volt. Fenerbahce meccs.
Kaptunk ajándék pólót is, amit gyorsan felvettem, a barátaim nem, mivel ők amúgy Besiktas szurkolók, csak eljöttek, mert kíváncsiak voltak. A Fenerbahce színe sárga, így fél óra múlva az egész stadion sárga színben rikított. Együtt ordítottunk, a sálakat egy lüktetésre toltuk előre-hátra.
Jah, amúgy röplabda meccs volt. De mivel a Fener játszott, eljöttek a fociszurkolók is! Dobokkal, ugrálással, iszonyú hangzavarral.
Hozzá kell tenni, hogy mikor az ellenfélnél volt a passz, akkor a stadion hivatalosan is szirénázni kezdett mindig. Amikor a hazainál, akkor meg éljenzésre buzdított a bemondó. Ez van, itt nincs mese!

Másnap reggel meg az Istanbul Folklor Dernegibe mentem, ahol szinte hazavártak. Tea, süti, beálltam táncolni. Ezután egy sorba felsorakozott a csoport, és mondták, hogy húsz percig tanítsak magyar táncot!!!
Ejha, mi lehetne más, e-cse-di! Húsz perc után úgy ki voltak fáradva, hogy beiktattak egy másfél órás teaszünetet! Pedig csak csárdásoztunk, meg kicsit csapkorásztunk, merthogy mondták, hogy ők olyat akarnak tanulni. De jövő vasárnap várnak vissza, és hozzak magammal filmet:D Ennyi:D Isztambulban Nagyecsedi táncokat táncolt Tuncay Hodzsám és a csoportja!

Naszóval ismét úton haza, merthogy ott vár engem a lefordítatlan Mongeri. Hívom Tolgát, merre van, merthogy kéne segíteni, erre ő mondja, hogy menjek enni egy dönert, mert épp barátjával, Ramazannal kajáznak. Ezután jönnek segíteni. De előtte még megnézünk egy meccset nálam.
Meccs, törökök, szotyi, ugrálás a konyhában, mert Törökország nyert az azeriekkel szemben.

Érdekes, hogy a törökök értik az azeri nyelvet, de nagyon viccesnek találják. Pont, mint ahogy én beszélek, mondták!:D Ez elismerés, tehát tudok azeriül. Wáó!

Na mostmár neki kell állni a fordításnak, merthogy este van, holnap 9-kor meg az előadásom lesz. Tolga közli velem, hogy ő is alig érti, amit írnak róla. Mindegy, két diát kiszenvedtünk magunkból.

Hogy ezt megünnepeljük, meghívtuk a barátokat hozzánk. A harmadik szobatárs ugyan mit sem tud róla, nembaj. Hajnali kettőkor ő is hazajött, nembaj! A Mongeriről szóló előadásom diái közül csak 2 szól Mongeriről, a többi európai reneszánsz és art noveau példák. Nembaj. Hogy miért nem baj? Mert

egy szoba közepén lévő vízipipa és szotyihalom körül ülünk. A hétvégén voltam török könyvtárban, ettem a Boszporusz partján halat, szurkoltam együtt több ezer sárga pólós Fenerbahce fannal, magyar táncot tanítottam húsz töröknek, akik családtagnak tekintenek, és pólót is adtak, a vonaton együtt gügyögytem egy kisgyereknek húsz másik törökkel együtt, miközben a szimitárusra vártunk, a szomszéd szobából hívnak el bulizni a szomszéd lakásba, és most egy brazil, egy lengyel, három török társaságában (jah és volt még egy spanyol is) hallgatjuk a következő számot, miközben a brazil favelákról beszélgetünk.
http://www.youtube.com/watch?v=vF1Ad3hrdzY
(Nem engedi beágyazni, kattintsatok a linkre)

Odakint a müezzin szól.




Utóirat: Másnap reggel kilenckor előadást tartottam Giulio Mongeriről a Köztársaság Kori Török Építészet órán! A tanárnőnek nagyon tetszett a z előadás, és még sosem hallott róla, hogy bárki is összehasonlította volta az isztambuli Szent Antal templomot a Firenzei Santa Maria delle Fiorével, és ez különösen dicséretes!
Ennyi.
A barátaim is megjelentek az órán, mert kíváncsiak voltak az előadásomra. Szurkolótábor az egyetemen, Fenerbahcés pólóban. Két török barátom felkelt ezért reggel kilenckor. Pedig ők sokáig szeretnek ám aludni!

Gergő, George, Görge, Görgel, Güngör, Gürkan

Ezek azok a nevek, amelyeken az elmúlt egy hónap során engem hívtak. Ezek közül az első elég ritkán fordult elő, inkább áhtrafelé kell keresni a gyakoribbat.
Érdekes, hogy a Görge név, amelyet még három éve kaptam a Summerfesten a török ciprusi csoportvezetőtől, a Görgel név (szóösszetétel) ered, ami a gyere, nézd (lásd)! Ez mondjuk illik rám, a cigköfte árus is ezt szokta használni, én meg ugyebár mindenhova megyek és látok. A Güngör ritka név, és napranézőt jelent, mondjuk ez is tetszik. A Gürkan pedig egy jó barátom volt, aki lenyúlta a Hungarys melegítőfelsőmet a Summerfesten, majd kijelentette, hogy minket ugyanúgy hívnak.
Úgyhogy legtöbbször ezt használom, ha beletörik a bicskájuk az első bemutatkozásnál. (Érdekesség, hogy a lengyeleknek sem nagyon megy a Gergő név, ők a nekem kimondhatatlan Grzeso-t preferálják.)

Nekem sincs könnyebb dolgom, sőt! Az utóbbi időszakban a hatvanmillió lakosú országból körülbelül ötvenmillió mutatkozott be nekem. És mindenkit máshogy hívnak! Általában számunkra szokatlan, jelentéssel bíró török szavak az itteni nevek, mint tenger, lélekvíz, eső, parancsoló, satöbbi. Van néhány Juszuf, Murat, Atilla, Ibrahim is, de elenyésző. Szóval mindenkinek el szoktam felejteni a nevét rögtön.
Van úgy hogy kapok egy sms-t, hogy itt és ott sörözünk/teázunk és fogalmam sincs kitől jött, majd mikor odaérek, és meglátom, ki az!

Amilyen változatos a névor, olyan egyforma az arcberendezés. Ugyanis az első egy hónap során szerintem sikerült találkozni az összes lehetséges török arcú emberrel, mivel egyre inkább ismétlődnek a vonások. Mondjuk azért jobb a helyzet, mint a Távol-keleten, ahol van egy női meg egy férfi arc, és ebből van sok. Itt van mondjuk tizenöt férfi és húsz női arc (a második csoportban azért nagyobb a szórás a különböző hajviseletek miatt). Úgyhogy egyre többször fordul elő, hogy vagy nem ismerek meg valakit aki jajhogyvagymiújság jóbarát, vagy valakire azt hiszem, hogy már ismerem, oszt mégsem!

Amúgy mostmár elmondhatom, hogy nem csak törököket ismerek, hanem az IAESEC segítségével a legkülönbözőbb nációkat.
Tegnap pl brazilokkal együtt ittunk brazil italt (amihet úgy szereztünk jegyet, hoyg az amúgy 25 fokban mégiscsak maradt egy kis hó az egyik kertben, oda másztunk be. Ahol aztán mit ad Isten, nyulak jöttek elő, és bámulták, hogy miért pakol nejlonszatyorba jeget egy fehér és egy kreol ember). Nos azért pakolt jeget, mert az egyik brazil italból jég, citrom és cukor összekeverésével együtt brazil koktél készíthető. Amit aztán brazil zene (meg két litván és egy ukrán, meg egy török barát) társaságában iszogattunk. Előre bocsátom, hoyg nem akartam menni mert iszonyú fáradt vagyok, de valahogy mégiscsak ot találtam magam náluk, megérte! Beszélgettünk aztán a brazil politikáról (szeretik az osrszágukat, és büszkék) meg minden egyébről, ami a nyelvünkre jött. Az egyik brazil srác kérte, hoyg küldjek neki postán pálinkát, ő meg cserébe küld saját italt......lehet postán ilyesmit küldeni??

[Jelentem: hivatalosan is ittaztórkodhatok! Végre megkaptam a helyi személyi igazolványomat!! Kellett érte fizetnem száznegyvenöt lírát. Uyge korábban már fizettem hatvan eurót a vízumért. Elég dárga dolog itt tartózkodni. Már komolyan azt vártam, mikor szerelnek egy parkolóórát a hátamra, amibe percenként be kell dobnom öt kurust -török váltópénz = garas-. Jah, és érdekes, bár csak véletlen, amikor hazafelé jöttem az új személyimmel, jött egy sms a magyar telefonomra, hogy Üdvözöljük Törökosrszágban! Köszi!]

Szóval, mint friss török ittartózkodó, elmentem török tanfolyamra a nyelviskolába, amit meséltem, hogy hívtak tanítani angolt. A tanításból nem lesz semmi, mert mikor bementem bemutatkozni, egy csoportnyi megszeppent kisgyerek ült előttem, akik semmit nem tudnak angolul. Kicsit beszélgettem velük törökül, aztán kimentem.
A török órán egy szlovák lánnyal vagyok együtt. Igazából ő fizeti az órát, én meg csak ott vagyok:D
A lány Banska Bisztricából jött, és csodálkozott, hoyg tudom, hol van Banska Bistrica, mert ebben az országban senki nem tudta még. Nem akartam, mondani neki, hogy ennek nagyon egyszerű oka van. Inkább csak annyit mondtam ,hogy olvastam Mikszáth Kálmán : Beszterce ostromát. Ő nem hallott még róla. Mindegy.
Az óra után (aminek a témája: Mi a neved, hogy vagy, szóval Tanárnőnek mondom, hogy a Hitit első könyvének a negyedik leckéje, szóval élveztem!!) elmentünk sörözni a szlovák lány, a török tanárnő, aki most tanít először és huszonöt éves, meg én. Erre jöttek a török barátok, akikkel hamar megismerkedtem, egyikük volt Magyarországon, evett gulyást, szépek a magyar lányok, néptáncos ő is, Attila, meg a Hunok. És kommunisták voltak. Mi meg meséltünk nekik a szlovák lánnyal, hogy mi mit tudunk a kommunizmusról, szal ismét politika jött.
Egy idő után a lányok hazamentek, a fiúk meg meghívtak cigköftét enni.
(Jaj, Judit Hodzsám, tényleg van benne hús, igaza volt, nyers húsból készült. Mindegy. A kokorec után bármi jöhet. A tekerlek szó jelentését viszont nem teszteltem le:)
Útközben, kivel nem, összefutottam az egyik egyiptomi sráccal. Meglepődtek a törökök, hoyg mindenkit ismerek itt, úgyhoyg meghívták őt is köftézni, közben meg politizáltak Mubarakról. Mivel ő nem kérte a kajáját, ezért én két köftét is ettem.
Amúgy elmagyarázták nekem, hogy van a német fizetési mód, amikor mindenki a sajátját, meg van a török, ahol egy valaki az összesét. Mondtam nekik, hogy én a törököt jobban szeretem. (+6 barát, akiknek már sajnos nem tudom a nevét, de meghívtak jövő szerdán bulizni). /Tudjátok még követni?/

A meghívásról jut eszembe, a család, akinek műemlékfelmérésből rajzoljuk a házát, meghívta a szüleimet vacsorázni, majd ha itt járnak. Jah, és van közös képem a kis Juszufról, aki végig rajtam lógott megint:D

AMúgy iszonyú közvetlen itt mindenki. Tervezési tárgyból már nem a suliban tanulunk, hanem a Murat Hodzsa irodájában, ami egy magas ház tetején van és eléggé menő. Tea, kaja, óra, iroda....ma pl az óra kezdése után negyven percel indultunk el hozzá, és talákoztunk is vele az iskola melletti étteremben a haverjaival kajált. Tök természetes.
Aztán két óra közt kiültünk a suli előtti padra az egyik kolegával, majd rögtön odasereglett hatszáz barát, egymás terveit mutogatták egymásnak, mindenki kritizálta a másikat, magy épp dícsérte, és ezt mindenki jó néven vette, sőt örült. Pl odajött egy régebben végzett diák aki épp erre járt, és fél órán keresztül elemezte az egyik lány tervét és tanította őt fogásokra, aminek az említett lány nagyon örült. Szóval így megy itt a tanulás.

Apropó, tanulás. Tegnap elmentem ney oktatásra, ami olyan, mint a magyar hosszúfurulya, a kaval, csak mindkét végén ugyanolyan lyuk van, és a peremét kell fújni. A világ legnehezebb hangszere, én egy óra alatt nem tudtam vele hangot csikarni. Úgyhogy jól elszórakoztattam a tanárt, meg a többieket, teáztunk, aztán hazamentem. Pedig jó lett volna..


Mindegy, ney oktatás helyett inkább megkóstoltam ma a török kávét. Az egyik szünetben mentünk el a többiekkel. Majd utána lefordítottuk a csészét, megvártuk, míg kihűl a csésze, és a pohár alján maradt zacc rajzolatából jósoltak:D

Nekem a sok út és a szerence jött ki.

Ez eddig bejött!