törökkörözött.

A hét nagy tanulsága:

körülbelül egy évig nem akarok körözöttet látni.

Ugyanis....
a hétvégén megjött a nyár.
Nohát, gondoltuk, szervezünk egy pikniket. Ugyanis a törökök állandóan piknikeznek.
Van a közelben egy erdő, mondjuk több is, de ez a városi erdő. Itt profin kijelölt útvonalak vannak a hegy tetején a fenyvesbe, és kis tisztásokon piknikező kuckók.
Itt aztán van csap, hogy az odahozott dolgokat megmoshasd, vannak játszóterek, hinták, röplabdapályák, meg amúgy a természet körülötted. Magas hegyek, fenyvesek.
Ezek a helyek aztán jó időben (és most az van, 25 fok....) tömve vannak pokrócra heveredett bajszos családfő körüli fejkendős asszonyokkal, rohangáló gyerekekkel, röplabdázó fiatalokkal.
Van itt minden: kaja, hordozható szamovár mindenkinek a pokrócán, rajta az elmaradhatatlan tea fődögél.

Egy dolgot nem szabad: az erdő területén tüzet rakni.

De az élelmes török nem bírja ki grill nélkül, így a kerítés mentén, kívül (ugyebár csak az erdőben nem szabad grillezni), a parkolóban szépen sorban mindenki tüzet rak és sütöget.

Mi nem sütögettünk, hanem mindenki hozott magával kaját.
Én mit csináljak?? Sokat gondolkodtam, telefonos segítséget is kértem Anyáéktól, könnyű, gyors, kész.

Aztán eszembe jutott: legyen körözött. Ilyet úgysem láttak még.
Egy dolog a bökkenő: a két hungarikum közül, vagyis a túró meg a tejföl közül melyik van itt?

Körülnéztem aztán a boltban, és kiderült, hogy a tejfölhöz hasonlító dolgot itt úgy hívják, hogy süzme yogurt, a túrónak látszó tárgyat meg lor peyniri.
Úgy megörültem, hogy szemmértékre gyorsan be is vásároltam belőlük.

Otthon derült csak ki, hogy körülbelül egy anatóliai hadosztály mennyiségű körözöttet sikerült gyártani.

Lesz, ami lesz, elviszem.

Mondjuk elég finom volt....bár fura, olyan törökös. Kicsit túlsós, kicsit túlédes, másmilyen. De hát örüljek, hogy legalább ilyen hozzávalók voltak.
Először leteszteltem a lakótársamon, aki azt mondta, hogy nagyon-nagyon finom, de neki elég egy szelet kenyér, mert túl sok benne a sajt (Amerikában sajtnak hívják a túrót - cottage cheese). Hát való igaz, végülis csak az van benne. Mindegy, majd csak megeszik.

A piknik aztán szuper volt. Röplabda, frizbi, kutyák, erdő, kaja, minden. A körözött is mindenkinek tetszett, pláne a neve.
Csakhogy megmaradt a fele. Így három napja azt eszem és enyhe undorom van tőle.

Akinek van ötlete, hogy mit lehet csinálni a megmaradt fél kiló túróból és elég sok tejfölből, az segítsen.
De légyszi ne körözött legyen.

Veri az ördög a feleségét a Fekete-tenger partján

Higgyétek el, nagyon szeretném folytatni a Ciprusi beszámolót, és fogom is. De attól félek, hogy elfelejtem mik történtek velem a hétvégén! Márpedig az kár lenne.

Mivelhogy a hétvégén egy HELY en voltam. Nagy betűkkel.

A hely szelleme – a genius loci – egy vidék, város vagy szűkebb környezet sajátos légköre, hangulata. Minden épület egy bizonyos helyen, egy adott korban és egy építész által jött létre. Vannak olyan épületek, amik körülveszik, beleolvadnak a környezetükbe, míg egyesek, legyenek akármilyen remek és pazar épületek, mégis idegenek abban a környezetben, ahová megálmodták.

Şafranboluból csak egy van. Hála istennek. Mivel ebbe az egybe minden be lett sűrítve, ami csak Şafranbolus.

A történet pénteken kezdődött, Kasia, a szobatársam Ankarába, a fővárosba ment barátjához. Megbeszéltük, hogy másnap Şafranboluban találkozunk, ami állítólag nagyon szép. Ő a Couch Surfing weboldalon talál nekünk egy vendéglátót, akinél lakhatunk. Én pedig megfűztem két török barátomat, Dilarát és Tuğbát, hogy jöjjenek velem. Nem volt nehéz.

Szombat reggel, elég jó az idő, Izmitből busszal indulunk Karabükbe, ami Şafranbolu melletti ipari település. Nincs ott semmi látnivaló, viszont olcsóbb busz megy oda. Ott aztán várt minket Kasia és egy egylírás csühögénnyel tovább döcögtünk a világörökség kincséhez.

Şafranboluban tulajdonképp házak vannak. Szentendre. Ám a házak közt valami különleges szövetség van. Egyik a másikkal összekacsintva egyre tovább csalogatja az ámuldozó turistát, mígnem az totálisan elvesz az egyedülálló légkörben.
Nem nagy kunszt. Csak faváz és tégla vagy tapasztott kitöltés. Az emelet konzolos. A nyílászárók fából készültek, zöldre-kékre festettek. Az utcák szűkek, kanyargósak. Dombok. Egy nagy völgy, két oldalára hintve a sok-sok ház. Ez a képlet. És akkor jön a plusz adalék. Valami, amitől hely lesz, amitől jól érzi magát az ember, amitől furdalja a kíváncsiság, amitől izgatott lesz, még többet akarja látni, ide akar költözni, amitől egyedi.

Ez a plusz teszi a házak halmazát HELLYÉ. Hamvas Béla, akinek a nevét a százhalombattai könyvtár viseli ezt írja Az öt géniusz című könyvében:

"A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel.
A tér és a hely között az a különbség,
hogy a térnek száma, a helynek arca van.
A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható,
területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható.
A tér mindig geometriai ábra.
A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint az az egy.
A térnek képlete, a helynek géniusza van.

Itt aztán elmerültünk rendesen. Rengeteg kép készült a régi oszmán házak tengerében, amelyeket a Facebookon ki-ki a maga módján vizuálisan is megcsodálhat.

Voltunk Hamamban is. Törökfürdő. Nézzétek meg Ferzan Özpetek azonos című filmjét.
Első este megkérdeztük, mennyibe kerülne nekünk, szegény diákoknak egy törökfürdő. A hamamos bácsi kedvezménnyel kecsegtetett. Holnap visszatérünk. Viszont összefutottunk a helyi kahvés bácsival, aki meghívott minket a kávézójába.
A csakis férfiak helyeként ismert kahvéba betértem három lánnyal. Megállt a bicska a levegőben. Letelepedtünk egy asztalhoz, körülöttünk furcsán néző török öregemberek játszottak, teáztak. Mi is ezt tettük. Normális esetben nők nem teszik be a lábukat. Nem tilos, de nem szokás. Mi (vagyis a lányok, én ugye bemehetek) vendégek voltunk. Kaptunk is ingyen teákat, mert ugyebár vendégek voltunk. És játszottunk is okey-t. Török tábla römi.

Miután a helyiekkel megtárgyaltuk, hogy hova érdemes itt menni, (van egy csodás cseppkőbarlang), elindultunk a Couch Surfing szállásunk felé.
Nade mivel menjünk. Busz már nincs. Stoppoljunk.
És ekkor kezdődött a kalandsorozat.

Szóljon hát a git..dal, ami menj!-t jelent...


Ugyanis felvett minket Cemaraba (araba törökül autó, mostantól minden stoppos-szállítót így nevezünk). Régi land rover, hátul zsákok, mi közéjük ülünk. Cemaraba nagyon készséges, a csajokat fűzi, hogy találkozzunk Isztambulban (ugyebár érdemes csajokkal stoppolni:). Megköszönjük, a szálláshelynél leszállunk. Ám kiderül, hoy a szállásadónk mégsem tud fogadni minket. Nosza, semmi baj, éjfél van, de Kasia felhív egy másik srácot, aki bármilyen probléma nélkül befogad négy idegent este ismeretlenül.

Szerencsénk van, mint mindig, Gökhan iszonyú rendes, kapunk kaját, ágyat, másnap együtt utazunk. Életünkben nem láttunk egymást, de mint ezer éves barátok megyünk tovább a tegnap meghallott cseppkőbarlang felé, Bulakba.

Mivel a barlang messze volt, ismét betértünk egy kahve-ba (csak férfiak, tea, játék). Van-e taxi vagy valami. Taxi ugyan nincs, de az egyik teázgató fia elvisz minket a kocsijával. Ezer éves Ford, bepréselődünk, megyünk.
Erdély-szerű dombok, tehenek, völgyek, cseppkőbarlang. Fotókat kell nézni!! Fészbúk!!!

Visszafelé megállunk a helyi erdőben egy kilátóban. Körülöttünk hegyek, amelyek ködbe mártóznak. Fenyőtenger. Aztamindenit.

Vacsi, aztán hamam.
Régi épületbe térek be. A lányok külön bejáraton mennek. Először egy nagy terem, körben kis kabinok a falban, az egyik az enyém, miután a bejáratnál leveszem a cipőm, kapok egy gumipapucsot, majd a kabinban levetkőzök, csak egy rongytörülköző van rajtam. Kilépek a középső nagyteremben, ahol tévé van meg törülközőbe csavart emberek, újsággal kezükben. Tovább megyek egy ajtón, oldalt vécé. Vagyis a padlóban egy lyuk, mellette egy műanyagkancsó, amibe ha vizet engedek az a vécépapír is meg a vécélehúzó is.
Tovább megyek még egy faajtón, itt a hamam.
Rotunda-szerű kőépület. Középen a kupola, amiben üvegszemek világítanak, alatta kőasztal, amire le kell feküdni. Körben négy térbővület, ami mentén csapok vannak, amik mellé leülve egy fémedénnyel locsolgathatod magad. Ebben török emberek ülnek, beszélgetnek, locsolják magukat, vagy mossák egymást.
A nyolcszögletű középső tér körül van négy ilyen helyiség, meg van négy kisebb, amibe ajtó vezet.
Füllesztő meleg van a kőasztalon feküdve és iszonyúan izzadva nézegetem a régi kőkupolát.
Majd jön a fürdő része: ismét egy kőlapra fekszem az egyik exedrában: ezután a hamamos ürge vízzel locsol le, majd beborít szappanhabbal és elkezd csutakolni egy dörzsölős felületű kesztyűvel. Majd hideg és meleg vízzel önt le néha.
Ez a hamam.
Miután vége a nagymosásnak, kimegyek, leülök a kabinok által körülvett térben, bebugyolálnak törülközővel, beszélgetünk a helyiekkel, vizet iszunk, meccset nézünk.
Kb egy óra múlva megszáradok, addig hallgassunk zenét:



A csajokat bevárjuk és irány haza.

Másnap aztán eldöntjük, hogy irány a Fekete-tenger.

Vagyis Amasra.

De nemámakárhogy.

Ha tegnap sikerült, akkor irány autóstoppal.

Bárkivel találkoztunk Törökországban, enyhén hülyének nézett, hogy stoppolni akarunk, ráadásul négyen. Ez nem fog sikerülni mondják. Túl sokan vagyunk, túl Törökországban. Mégis sikerült, ráadásul nem is egyszer, ötször. Kezdem is elölről...

Először is a házunk előtt leintünk egy embert, aki ugyan az ellenkező irányba ment, de a kedvünkért megfordul és a Bartinhoz vezető útra rak le minket. Elkésik a munkahelyéről. Mindegy.

Az úton aztán nagy szerencsénk volt....ugyanis felvett minket Hikmetaraba, akinek namcsak hogy nagy autója van, de a bartini egyetem konyhafőnöke. Így elvisz minket Bartniba plusz meghív minket kajálni a kantinkba. Full ebéd, két tea, ez ám a stoppolás.
Tovább visz minket az Amasra-ba vezető úthoz. Amasra a tenger partján van, olyasmi mint Rio De Janeiro, török módra. Itt kevésbé kedves sofőrt sikerül kifognunk, aki nem szeretn velünk beszélgetni, felhangosítja a zenét a kocsiban:

És miután megérkezünk a gyönyörű dombokkal övezett kikötőbe, 20 lírát kér tőlünk. Azt mondja, hogy ez annyi, mintha taxival mennénk, mivel őt nem érdekli, mi az az autostop. Minket meg ez nem érdekel, nem fizetünk. Hoppon maradt.
A város csodaszép, a szélhámos sofőrt hamar elfelejtjük. Fellegvár falmaradványai, zegzugos utcák, balikekmek, vagyis halas kenyér.
Azúr tenger, fehér hajók.

Innen aztán a célváros Zonguldak, de az nagyon messze van, így előbb Bartint célozzuk ismét. A csajoknak sikerül is mér egy egyedül utazó gazdag menedzsert kifogniuk. Aki közli, hogy előbb Bartinba megy, majd Zonguldakba. Micsoda szerencse. Viszont miután Bartinba érkezünk, még egy órán keresztül dolga van, utána tudunk továbbmenni.
Mondjuk, hogy mindegy, mi addig megpróbálunk tovább stoppolni, ha nem sikerül, felhívjuk, mivel megadta a telefonszámát.

Ok.
Stoppolunk, még egy kocsival elvitetjük magunkat a város másik feléig. Itt újra stoppolunk, majd mit ad isten, ismerős autó közeleg, ugyanaz az ember megáll, aki ígérte, hogy elvisz Zonguldakba. Ismerősként köszöntjük, irány Zonguldak, ami nyolcvan kilométernyi út dombokkal övezve, melyet a legkülönfélébb zöld árnyalatú fenyők öveznek. Elmegyünk egy olyan reptér mellett, amit úgy alakítottak ki, hogy a mellette lévő domb közé kanyont robbantottak, hogy a gépek le tudjanak szállni.

Megérkezünk Zonguldakba, a sofőrünk ajándékokat ad nekünk, majd veszünk egy olcsó buszjegyet, és irány Izmit a naplementében.

Így megyünk haza Zonguldakból, ahol a kék tengert övező hihetetlenül zöld gömbölyű dombokra szemetel az eső, miközben a nap vidáman pislákol. Vagyis veri az ördög a feleségét.



Szóval van egy hely a világon, amelyet úgy hívnak, hogy KARADENIZ, magyarul Fekete-tenger. Eddig csak nyaldostam partjait, Kefken, Kerpe, Akçakoça, ám most mélyebben belemerültem és ottmaradtam.

Épp ezért két hét múlva irány Trabzon, Artvin és Grúzia, többek közt Batumi és Tbilisi.
Inşallah....

Észak-Cipruson Episode II - Elnökök, háborúk, csodák, ifisek...

Szóval az úgy volt, hogy pár éve megházasodtam. De nem ám akár hogyan, ciprusi módon. Északin.
Először is pár erős ember bevitt a vállán egy sátorba, és leültettek a lefátyolozott menyasszonyom mellé egy székre. Majd késsel megborotválták az arcom, miután az arám elé léphettem, és a nyakába akasztottam egy aranyérmékből álló nyakláncot. Az újdonsült asszony erre kezében egy kancsóval örömtáncot lejtett, majd a legkülönfélébb kajákból álló menüt ettük végig. Az örömanya kezében gyertya volt.
Nászéjszaka nem volt sajnos.
Viszont volt másnap pár menettánc, fellépés, és minibusz-szervezés, lévén az egész egy ciprusi folklórprogram keretében történt Százhalombattán.
Nos, azóta szerettem volna eljutni a lagzim valódi helyszínére, habár arra az estére odamakettezett nekünk a ciprusi csoport egy modul méretűt az országukból.
Most viszont valóban itt vagyok. Az Ifjúforrásosokkal ebédelek Iskele mellett, egy tengerparti szállodában.
Az ebédlő fából készült, cölöpökön áll a fehér homok felett, mellette a tenger duruzsol. Ami iszonyúan kék és nem látszik a vége. Csak egy árnyalat választja el az égtől. Jóval messzebb egy hajót figyelünk, ami jó pár óra alatt szeli keresztül a horizontot.
A kaja nem rossz, bár a ciprusi csoportkísérő barátaim szerint ez egyáltalán nem a helyi specialítás, ők még ilyet nem ettek.
Aztán az ebédlőben próbál a Forrás, akkorát döng alattunk az étterem, hogy a pincér megkér minket, hogy fáradjunk ki próbálni a parti teraszra, mert összedől a faház.
Mi kifáradunk.
A tengerparton próbálunk, kalocsai mars megy. Másnap ezt adjuk elő Famagustában.
Az mellett a templom mellett, aminek az egyik tornyából minaretet faragtak, így most dzsámi. Mellette nagy színpad, odáig menettánccal mentünk. A dillirgát énekeltük törökül, ami a ciprusiak második himnusza lehetne, mindenki ismeri, és egy Dél-Ciprusi csodálatos helyről szól, ahova az énekes visszavágyik. Ahol mandulaszemű lányok élnek, és a vize csodás ízű. Dombjai a tengerre néznek. Nem meglepő. De ez a hely most a görög oldalon áll.
Megismerkedem egy bácsival, aki Londonból érkezett, az ottani Atatürk iskolának az igazgatója, de innét származik, Észak-Ciprusról. Egy minibuszban szoktunk utazni, jó barátok lettünk, szeretett nekem mesélni a régi ciprusi dolgokról. Ekkor is épp egy minibuszban döcögtünk a nemzeti tévészékház felé, ahol élő adásban interjúoltak meg többek közt engem is. Állítólag jó válaszokat adtam, bár nehéz volt a nemzetközi gyereknapról beszélni, mivel Magyarországon nincs ilyen.
Szóval a tévészékház felé tartottunk, mikor elkapta a hév a bácsit, és elkezdte mesélni, mi is történt itt ötven évvel ezelőtt. Hogy 65 után vagy nyolc évig nem léphettek ki a falujukból, mert két falu közt lőttek rájuk. Hogy hogyan vesztette el barátját tizenévesen, akinek most gazdag emberként szobrot állított. Hogy milyen bizonytalanságban éltek évekig, míg a török hadsereg be nem avatkozott. Életveszélyben.
Meg kell hallgatni a másik félt is. Mindenesetre szomorú, hogy az amúgy törökökre vagy görögökre alig hasonlító (szerintem csak nyelvben) cipriótákat hogyan osztotta meg a két nagy testvér ellenségeskedése. Kár.
Mert az ország egy alig felfedezett csoda.
És nagyon örülök, hogy én megismerhettem úgy-ahogy. És nem csak az ottani emberekkel való ismerkedés volt csodás, hanem az ifisekkel is.
Együtt énekeltünk a tűz körül, együtt menettáncoltunk, együtt buliztunk, együtt léptünk fel.
Engem például sosem dobáltak föl mikor valahonnan elmenni készültem. Nagyon megleptek ezzel!! Köszönöm!!
Sajnos sokat nem kirándulhattam velük, mert haza kellett mennem Izmitbe, mikor az igazi kirándulás kezdődött, viszont így is felejthetetlen élményekben volt részem.
Az egyik ilyen nap egy bizonyos szerda volt.
Mikor is reggel Leventével, a csoportvezetővel útnak indultunk ketten kora reggel egy minibuszban más vezetők és táncosok társaságában.
Az úticél ismeretlen. Annyit mondtak nekünk, hogy legyen nálunk öt ajándék.
Valami fotózásra megyünk. Hülyeség, gondoltuk, a csoport maradjon csak a tengerben, majd mi elintézzük. Levi a biztonság kedvéért öltönyt vett. Ki tudja. Én kicsit vicces voltam a magam száznyolcvan centimmel a tízéves gyerekek közt. Mindegy.
Megyünk-megyünk, kis híján karamboloztunk, mikor is felvettünk még magunkhoz egy iskolaigazgatót, aki -törökül- a sofőrrel valami minisztériumról beszélgetett. Hogy oda megyünk. Te-mondom a Levinek- mi valami minisztériumba megyünk. Ne hülyéskedj már, ez biztos? Jön a válasz. Hát csak tán nem.
Megkérdem az egyik tolmácsot, aki velünk jött, hova is megyünk?
Hát kezdünk az oktatási miniszternél, folytatjuk a köztársasági elnöknél, majd átugrunk az országgyűlés elnökéhez, a török nagykövethez, és végül levezető körként a miniszterelnök.
Namost elmondom, hogy reggel, félig még alvás közben, mikor az ajándékokat válogattuk Zsille Dórival, beszéltük, hogy vigyünk most kicsi ajándékokat, hogy a fontos vendégeknek maradjon nagyobb. Mivelhogy mi nem tudtuk, hova fogunk menni.
Az oktatási miniszter a kormányzati negyedben fogadott minket. Körülültük a hatalmas asztalt. Tizenvalahány kisgyerek, meg én. Kaptunk szívószálas gyümölcslevet. Levi tanító bácsi, aki egy fejjel alacsonyabb nálam mondta, hogy ha kérdeznek, 17 éves vagyok. Szerencsére nem kérdeztek. Átadtam az ajándékot a miniszternek, egy sótartót. Törökül köszöntöttem őt. Nah, ezzel sikerült elütni a csodálkozást, hogy ugyebár én meg a gyerek fesztivál.
A köztársasági elnök magas fehér falakkal körülvett villaszerű épületben fogadott minket. Minden sarkon fülhallgatós, napszemüveges emberek. Fekete limuzin, két zászlóval a motorháztetőn. Nagy terem, székek, a hoppmester közli, hogy az elnök hamarosan érkezik. A sajtó is beszivárog.
Elnök úr bejön, őszes idősebb bácsi, határozottan kezet fog mindenkivel, a gyerekeknek puszit ad. Nekem is.
Majd sorra jönnek a köszöntők, elsőként a török delegáció vezetője küldi Ankara üdvözletét vigyázállásban. Majd minkenki átadja az ajándékát. Azt hiszem, tőlünk kiskancsót kapott. És persze török nyelvű üdvözletet, mire két puszi volt a válasz. És kézfogás.
Mi is kaptunk ajándékot...tolltartó, képkeret.
A roadshow folytatódik. Parlament. Előtte török nagykövet, szokásos körök,a megtiszteltetéstől meghatódott párás szemek, fogpiszkálótartó ajándék tőlünk.
A parlamentben ettünk. Csirkecomb. Engem a főhelyre ültettek, mint egzotikum, Levi, a tanár meg oldalt ült a gyerekekkel. Meg is sértődött.
Ezután órákat vártunk. Nem mertem elmenni vécére, mert még a végén lemaradok Obamáról vagy a Monacói hercegnéről, de kénytelen voltam. Nem maradtam le semmiről.
Szép lassan mindenki leeresztett, a szerb delegáció el is aludt a fotelben. Őket a miniszterelnök úr keltette fel, aki minket is feldobott. Kedves bácsi volt, csak volt egy apró szemtengelyferdülése. De ő volt a legszimpatikusabb, meg is kapta tőlünk a korondi hamutartót.
Szóval így keveredtünk vissza a szállodába, este, holtfáradtan, iszonyú módon megtisztelve és lerobbanva.
Ezt bizony meg kellett ünnepelni egy hatalmas táncházzal a szálloda halljában.
Méghozzá a szerbekkel, akik közül a tamburás srác tudott magyarul.
Hogy miket játszott nekünk a szerb zenekar a tengerparti homokban éjfélkor, vagy a szálloda halljában este, hogy milyen iszonyú nehéz volt visszatérni Törökországba, de mégis milyen jó volt azután, hogy visszatértem az itteni barátaimhoz, az kiderül a folytatásból.